21. rész

Lendületből ugrottam, és sikerült felborítanom. Az egyik székben a hülye cipőmnek köszönhetően hajszál híján sikerült hanyatt vágódnom, felkarcolta a vádlimat, de nem különösebben törődtem vele. Kihasználta a pillanatnyi bénaságom, és fordított a helyzeten, így egy ügyes mozdulata hevében a földön kötöttem ki. Leszorította a két csuklómat, a teljes testével rám nehezedett. Mindketten szaporábban szedtük a levegőt, az orromat pedig eltöltötte a karamell és a vanília kellemes aromája. A lehelete az arcomat seperte, és valamit elindíthattam benne, mert az élénksárga íriszével szembesülhettem. Szabadulni akartam, de egyértelműen bebizonyította, hogy erősebb nálam, amit per pillanat rettentően utáltam.

- Tényleg nem szeretnélek bántani – ismételte el.

- De én igen – a szavaim inkább hangzottak morgásnak, mint értelmes emberi beszédnek. Újabb kísérletet tettem a kitörésre, de csak fájdalmat okoztam magamnak.

- Tudom – sóhajtott. Hihetetlen a számomra mennyire képes megőrizni a hideg vérét, még ebben a szituációban, mikor legszívesebben itt menten cafatokra tépném. – Próbálj meg koncentrálni, és elnyomni a feltörő ösztöneidet – továbbra is dühítően nyájas maradt, de érdekes módon kezdtem jobban lenni. Lehunytam a szememet, és kizártam a külvilágot (bár legbelül, majd szétrobbantam). Minden apró zaj százszorosan felhangosítva jutott el hozzám. A tücskök ciripeltek a távolban, a kréta sercegése a táblán, tűsarkok kopácsolása a folyosón, az igazgató ordibált a titkárnőjével, Dylan… oh, istenem… és legvégül Tyler ütemes szívdobbanásai. Pa-pam, pa-pam, pa-pam…

- Sajnálom – szólaltam meg. – Annyira sajnálom – a könnyek utat törtek az előbbi kemény felszín alól. Elengedett, így felülhettem. Átölelt. Olykor előfordul, hogy nem csak magunk miatt sírunk, hanem azokért is, akiket esetleg megsebeztünk vagy elveszítettünk. A fájdalom pedig, ha hagyod felemészthet, és annak bizony csúnya vége lehet, főleg, ha engeded, hogy eluralkodjon rajtad.

- Semmi baj – az arcomat a puha, meleg tenyerébe fogta. Megpuszilt a számon, én pedig azonnal ellágyultam az érintésétől. – Nem haragszom! – elmosolyodott.

- Megcsókoltam a legjobb barátodat – a mellkasomat szorító pántok durván befeszültek, így kifújtam a levegőt.

- Később megbeszéljük, de most ne foglalkozz vele! – újabb lehengerlő vigyor. Elsimította a hajtincseimet a szemem elő.

- De, hát mi történt? Nem értem – a fejemben levő katyvaszból nem igazán láttam a kiutat.

- Holnap telihold lesz, és hát ettől kicsit mindenki megvadul – megpillantva a rémült képemet, gyorsan folytatta - viszont ez teljesen természetes, szóval ne aggódj miatta. Én előtte kitombolom magam az erdőben, így sikerül viszonylag könnyedén átvészelnem.

- Hánykor találkozunk? – vettem rögtön a lapot. Remélem, némi állati alakban eltöltött idő javít a mostani enyhén fogalmazva is megbomlott személyiségemen.

- 21-re legyél a Monroe sarkán.

- Rendben.

A teremben megtaláltam az elsősegély dobozt, így alkohollal lefertőtlenítettem az összekarmolt hátát sűrű bocsánatkérések közepette. Később visszamentünk órára (a szekrényemből elővettem a tartalék kardigánom, mert untam az állandó beszólogatásokat), én kémiára, ő történelemre. Fogalmam sincs a sors mennyire szólt bele, de úgy fest Dylan padtársa lebetegedett, így elfoglaltam a helyét. Azt kívántam bárcsak némi tündérpor segítségével eltüntethetném a mai reggelt, és tiszta lappal indíthatnék.

- Szia. Hogy vagy? – indítottam semmit mondóan a beszélgetést. Egyébként általában az emberek nagy része szarik rá mi van a másikkal, ám belénk nevelték az udvariasságot.

- Miután szabályosan ledugtad a nyelvedet a torkomon mindenféle előzetes nélkül, köszi szépen fantasztikusan – kiéreztem a gúnyt belőle. Tylert simán kenyérre kentem, vajon nála is beválik a bűnbánó boci tekintet? – És te?

- Figyelj, sajnálom, rendben? – emeltem rá a tekintetem. A tíz centis sarkaimnak köszönhetően valamicskét áthidaltam a magasság különbséget, tehát könnyebben nézhettem a szép barna szemeibe.

- Sajnálod, hogy megcsókoltál vagy, hogy ribancként viselkedtél, mert a kettő nem feltétlen ugyanaz – hát, létezik olyan téma, amihez nem nincs minimum egy frappánsan bekészített válasza?

- Az utóbbit – bólintottam kicsit megfontolva.

- Mit csinálsz suli után? – váltott át másra.

- Meglátogatom anyut a cukrászdában, majd Nadinet – muszáj másokra is szánnom néhány percet, mert az utóbbi napokban csak a saját önös érdekeimet vettem figyelembe.

- Ha később ráérsz, gyere át nyugodtan, otthon leszek.

- Oké – újabb elégedett ügyfél. Bár azt hiszem ennyivel még nem oldottuk meg a dolgokat, és van még egy komoly meccs, amit le kell nyomnunk.

Sok gyerek hálába foglalná a szülei nevét, ha cukrászdában dolgoznának, de így már nem akkora poén higgyétek el nekem. A Sweet Life jövedelmező vállalkozás, és anyu álmának megvalósulása (néha arra gyanakodtam, hogy jobban szereti ezt a helyet, mint minket).  A sütik halmokban állnak, a megrendelések folyamatosak, az idegbaj biztosított. Izgalmas szakma, ha meg van hozzá a kellő türelmed meg a kézügyességed, ám ha nincs, akkor veszett ügy, így én kiestem. Némi keresgélést követően anyut a hátsó műhelyben találtam meg. Marcipán rózsákat készített a szivárvány összes árnyalatában. Természetesen nem bírt a vérével, és totál lelkesen elmagyarázta az egész munkafolyamatot, vagyis gyárthattam én is a virágokat. Először meghallgattam a mondandóját, hevesen bólogattam, majd ismételten megígértem, hogy nem keveredek bajba, és betartom a ház szabályait. Díjazná, ha a szabadidőmet a tanulásra, nem pedig a pasizásra (különösen Tylerre) nem pazarolnám. Bevallom őszintén kicsit fellelkesített, ezért később átfutok néhány egyetemi jelentkezési lapot, sőt esetleg bekukkantok az iskola pályaválasztási tanácsadójához is. Összegezve az egészet viszonylag kellemes délutánt töltöttünk együtt, míg be nem vágta, hogy szeretné vendégül látni az új barátomat csütörtökön vacsorára. Oh, basszus!

Nadine papája nyitott ajtót, és azt mondta a lánya nem érzi jól magát, de menjek fel nyugodtan a szobájába, mert biztosan örülni majd nekem, hát így cselekedtem. Az agyamat eldobtam a látványtól, ami fogadott. Taknyos zsebkendő halmok, átható izzadság szag, koszos ruhák a földön, és a tetejébe egy rém ápolatlan kócos barátnő. Az érkezésemre csak a fejét dugta elő hangosan szipogva. Az a lányt, akit megismertem most jól fenéken rugdalná, de most az egyszer megérdemli, mert csúnya dolgokon ment keresztül tegnap este.

- Jól vagy? – kérdeztem meg félve. Undoromat leküzdve félre toltam a zsepiket, és leültem az ágy szélére. A kezemet a felhúzott térdeire raktam, hogy érezze, mellette állok.

- Én… - egyszerűen képtelen volt megszólalni. – Angel – előbújt a Hello Kittys lepedő alól, majd szorosan átölelte a nyakamat. Hamar le kellett fejtenem a karját, mert a szeretete kezdett áthajlani fojtogatásba. – Azt hiszem valami nagyon nincs rendben velem – nyögte ki végre. Felhúzta a rózsaszín csipkés kombinéjét, én pedig kis híján lezuhantam az ágyról attól, ami a szemem elé tárult. Az egyik Alfa tökéletes foglenyomatot hagyott a tökéletesen napbarnított bőrén. A rohadt életbe! – és, ha ez nem lenne elég ma délelőtt két furcsa, de iszonyú helyes srác látogatott meg.

- Ikrek, igaz? – a torkomban levő gombóc erős dagadásnak indult. A világ rohamtempóban kezdett forogni velem.

- Igen – biccentett. Hirtelen eltűnt belőle az a depis csaj, aki pár perccel ezelőtt volt. A vonásai kisimultak, végtelen béke szállta meg. – Azt mondták hozzájuk tartozóm, és ne aggódjak semmi miatt, mert ők vigyázni fognak rám!

- Nadine a fiúk rettentő veszélyesek… - kezdtem bele a „majd én helyre hozom a barátnőmet” monológba.

- Igen említették, hogy lesznek, majd irigyeim, vagyis egészen pontosan rád céloztak – felkelt. A tükörhöz sétált, megigazította a haját, felvett egy vattapamacsot, és letörölte az elkenődött sminket. Szabályosan lebénultam a szavaitól. – Így most arra kell, hogy kérjelek, távozz!

- Nadine… - felálltam. Hozzá léptem, és megfogtam a vállát.

- Most! – üvöltötte. A szemei sárgába fordultak át, amitől a hideg futkosott a hátamon. Jobbnak láttam, ha eljövök, mielőtt olyat teszünk, amit később nagyon meg fogunk bánni.