Sziasztok!
Kicsit késni fog a folytatás, de már elkezdtem, csak nem igazán van hozzá hangulatom, mert nagyon sok minden összeszaladt... és, hát tudjátok. ;)
Szeretlek titeket, puszi,
Evangeline

27. rész

- Elárulnád, végre mi a faszt akarsz tőlem? – a lehető leggyorsabban terveztem lezavarni az egészet.

- Remélem tudod, hogy nem te vagy az egyetlen, aki társasággal érkezett – gonosz mosolyt villantott, ami a frászt hozta rám.

 Nem egészen 15 perccel ezelőtt váltam el Tylertől, és telefonon hosszasan győzködtem Dylant, hogy nem kell hős lovag módjára óvnia engem. Mindketten a lelkemre kötötték, ha bármi baj történne, azonnal szólok nekik, bár azt hiszem, Tyler ezt ösztönösen megérezné. A szívem összefacsarodott a gondolattól, hogy Dylannek bántódása eshet. Soha nem láthatnám többé az édes mosolyát, nem csókolhatnám meg a puha ajkait, és nem lenne többé mellettem. Rossz vagyok, ha nem Tylert féltem, hanem a legjobb barátját? Igen határozottan súlyos gondok vannak velem!  

- Ha csak egy ujjal is hozzá érsz, megesküszöm az élő Istenre… - a fenyegetésem dühös morgás követte.

- Isaac az egyetlen a falkámból, aki életben maradt. Bár bevallom őszintén hiányzik a kölyök, mert eszméletlen jókat szórakoztunk együtt. – Eredetileg Tyler jött volna velem, de az újdonsült barátom önként vállalkozott a küldetésre. Szerinte az Alfája nem emelne rá kezet, és örülök, hogy igaza lett. - Semmi szükség az erőszakra – újabb önelégült, hacsak moccanni mersz kinyírlak vigyor. – pusztán csak beszélgetni jöttem.

- Hagyd a rizsát, és térj a lényegre! – kereszteztem a lábaim, hogy még véletlenül se kuksizhassa meg az esetleg kivillanó bugyimat, mert azért mégiscsak barátom van vagy mi a fene.

- Nem vagy éhes? – előhúzta az étlapot. – Vagy nem innál valamit?

- Nem – pedig a torkom hihetetlenül kiszáradt, és a gyomrom korgása is elárult.

- Én nem úgy hallom – újabb csábító mosoly, amire válaszként felvont szemöldökkel illettem. 

- Mit akarsz? – ismételtem meg.

- Deaucalion szeretné, ha csatlakoznál hozzánk – Isaacnek igaza volt! Valóban rám fáj a foguk, meg talán Tylerre, de ez utóbbi még kérdéses. -  Azt ígérte, ha békésen távozol velünk pár nap múlva, nem fog senki sem megsérülni a barátaid közül – a bűntudat a sírig üldözne, ha miattam halnának meg.

- Felejtsd el! – szabályosan felpattantam. A szeme azonnal vörösbe fordult. Elkapta a csuklómat, és durván megszorította (holnapra biztosan megmarad a helye).

- Két lehetőséged van: egy – felmutatta a hüvelykujját. – együtt távozunk, kettő – mutatóujj. A körmei karmokká változtak, szóval igen élesben fenyegetett. – most azonnal felhívom Kalit, aki a béna haverod álmát őrzi, hogy végezzen vele.

- Veled megyek – próbáltam leküzdeni a torkomban keletkezett gombócot.

- Remek választás – odaintette a pincért. – Melyik a legdrágább boruk? – a faszi lihegve sietett a busás borravaló reményében. Az analfabéta nem olvasta ki a rémült tekintetemből, hogy hahó bajba jutott lány a közelben azonnal segítséget neki, csak bárgyún mosolygott rám és ettől a falra másztam.

- A Screaming Eagle 1992-es évjáratú, intenzív cabernet, gazdag krémes, némi gyümölcs aromával, és garantálom, hogy szinte elolvad majd a szájukban – megnyalta a ceruzáját, majd a fehér noteszhez illesztette. – Megkóstolják?

- Természetesen – bólintott meg sem kérdezve az árát. Felálltam. – Hova-hova szépségem?

- A mosdóba már, ha megengeded – a lehető legtöbb gúnyt vittem a hangomba, és a hatás kedvéért meg is hajoltam.

- Két percet kapsz – intett, hogy távozhatok, de az önelégült képet nem hanyagolta, hiszen teljesen tisztában volt azzal, hogy a markában tart. Gyűlöltem őt, mert azokat félemlítette meg, akik a számomra a legfontosabbak.

A tükörbe pillantva rettentő kétségbeesett viasz fehér, villogó sárga szemű arc nézett vissza rám. Megengedtem a csapot, majd előhalásztam a mobilomat. Tyler két kicsengés múlva felvette. Röviden vázoltam a szitut ő pedig azt mondta azonnal itt lesz, és ne aggódjak, mert minden rendben lesz (bár csak úgy lenne…). Legszívesebben Dylant kihagynám az egészből, de az ujjam nagyon viszketett a zöld gombon, így megnyomtam. A szívem rettentő durva rohamot diktált, és komolyan az infarktus veszélye kerülgetett.

- Jól vagy? – előzött meg mellőzve a bevezető üdvözlést.

- Nem számít – tovább bámultam magamat. – Derekkel kell mennem különben Kali meg fog ölni téged… - elakadt a hangom. – és soha nem tudnám feldolgozni, hogy miattam… - a könnyek automatikusan kicsordultak a szememből elmaszatolva a gondosan felvitt sminkemet.

- Ugye Isaac nem futamodott meg? – nem hiszem el, hogy most is miattam aggódik, mikor az ablaka alatt az a „nuku cipő” szörnyeteg kiéhezve várja a parancsot a kivégzésére. – Mert, ha igen esküszöm megölöm.

- Itt van még – suttogtam rekedten. A szabálytalan szívverése a fülemben dobolt, amit messziről felismernék, mert szerintem enyhe pitvar rendellenességben szenved, így könnyű megkülönböztetni a többiekétől. Hihetetlen, mit meg nem tesz értem, mikor alig pár órája találkoztunk. Tényleg, ekkora hatással lennék másokra vagy csak a külsőmnek köszönhetem a mások által kiérdemelt figyelmet? Elgondolkodtató!

- Nem lesz semmi bajom, és csak magaddal törődj megértetted? – elképzeltem, ahogy erősen markolva a drága világoskék Iphoneját mered előre. Lehunytam a szememet, és felidéztem a mély mogyoróbarna tekintetét, az édes mosolyát a gödröcskékkel… jézusom… el se búcsúztam tőle!

- Dylan… - újból elcsuklott a hangom. – én szeretném, ha tudnád, hogy történjen bármi is…

- Hagyd a végső monológokat a tragikus hősnőknek – megéreztem a felfelé görbülő ajkakat. Oh, bárcsak megölelhetném, legalább utoljára… – mert ennek még nincs itt az ideje.

Durva kopogtatás szakított félbe, amire rádöbbentett, hogy elpazaroltam az értékes perceket.

- Vigyázz magadra! – köszöntem el.

- Te is – kinyomtam.

Tartsatok gyávának nem érdekel, de nem fogok behódolni valami buggyant, hatalom mániásnak meg az elvakult sleppjének! Önzőség mások életét kockáztatni a sajátomé helyett, de talán így még megmenthetem őket. Kinyitottam a legközelebbi fülke ajtaját, felálltam a wc peremére, felkapaszkodtam az ablak peremére, majd ugrottam. Legnagyobb megdöbbenésemre Tyler karjai között landoltam, mellette pedig a vigyorgó Isaac strázsált.

- Hogy kerülsz ide? – alig jutottam szóhoz az izgatottságtól.

- Később – legyintett. – Tűnjünk el!- megragadta a kezemet. Már előre lejátszódott bennem a nagy megmenekülős, majd ölelkezős, sírós jelenet, de persze nem úgy alakultak a dolgok ahogyan a nagy könyvben meg lett volna írva, mert a sarkon Derek már várt ránk. Lazán, összefont karokkal támaszkodott a falnak.

- Ostoba vagy – rázta meg a fejét. A bicepsze a feszes zöld pólóban még jobban kidagadt, a nyakán kifeszültek az erek, a szemei vérben úsztak, és igen határozottan nagyon feldühítettem.  – és ezt a barátod fogja megkeserülni! Csakis magadnak köszönheted a bajt, mert én a lehető legbékésebben akartam elintézni.

- Te rohadt fasz, ha bármi baja lesz, ízekre szedlek, és megetetlek a környék dögevőivel! - most ismét rajtam volt a fenyegetőzés sora természetesen morgás kíséretében (lemerném fogadni, hogy a szemeim azóta is sárgán izzanak, nem mellesleg pedig az idegeim pattanásig feszültek, amit nem csodálok). Bevallom őszintén némileg megugrott az önbizalmi szintem a két erős vérfarkassal az oldalamon. Tyler megszorította a kezemet, és rám nézett. Azonnal tudtam mit kell tennem, nem kellettek hozzá szavak. Most vagy soha! A fiúk mintegy vezényszóra egyszerre szinkronban támadtak rá az Alfára, míg én bele vesztem a sötét, halállal telt éjszakába.

A farkas génnek hála, na meg persze a fekete strasszos ultra cuki lapos sarkúmnak rohamtempóban szeltem át Libertytown poros, fulladt levegőjű utcáit. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy talán már elkéstem, és nem álltam készen szembe nézni az elkerülhetetlennel. Azt hiszem az adrenalin is közre játszhatott abban, hogy röpke tíz perc múlva már a Lake road sugárúton kaptattam felfelé, holott a város végéről száguldottam el egészen idáig, de hát ha van az a pillanat, hogy mindent megtennél érte, és meg is teszel.

Kalit már az első másodpercben megutáltam, mikor megláttam anno az erdőben, és a mostani húzásával még több pontot szerzett a kipurcantalak, mert baszakodtál velem listámra. Szeretném azt mondani, hogy nem késtem el, de hazudnék. Az a ribanc már a házban szaglászott, és nem nehéz kiszúrni az ázott kutyaszagot, amitől már messzire bűzlött. A sáros lábnyomai végig kísérték az útját Dylan szobájáig bezáróan. A lehető leghalkabb léptekkel közeledtem a végzetem felé. A gyomrom görcsben állt, a szívem összefacsarodott az esetleges elém táruló horrorisztikus képektől. Kiélesítettem az érzékszerveimet, és a farkasom már erősen kaparta a felszínt éhezve a készülő véres háborúra. Vagy ő vagy én! Különös, de ezt a meccset egyszer már lejátszottuk, csak akkor félbe szakítottak minket, viszont most senki sem fog közbe lépni, hogy megóvjon, így csak magamra és a bennem rejlő ősi erőre számíthatok.

- Tudtam, hogy eljössz megmenteni a szánalmas kis barátodat – csapzott fekete hajával, a karamell színű bőrével, és a vörösben izzó szemével tökéletesen megtestesítette a haragos istennőt, akiről a nevét kaphatta. Dylant szorosan a mellkasához vonta, a rothadó körmeit a torkába vájta. A srác fehér pólóját a saját vére szennyezte be, ami arról árulkodott, hogy elszórakozott egy kicsit vele, mielőtt ideértem.  A tekintete a rémületet tükrözte, és tudta hogy már csak percei lehetnek hátra.

- Vedd le róla a mocskos mancsodat te kurva! – dühös morgás vegyült a szavaimba.

- Különben? – vonta fel a formára szedett sötét szemöldökét.

- Elkezdheted megfogalmazni a búcsúleveledet – az ujjaim végei viszkettek, és enyhe bizsergés futott végig rajtam, ahogy a csillogó pink körmöm éles fekete körmökké alakulnak át.

- Juj, most nagyon megijedtem – reszketést színlelt, majd fülfájdítóan felnevetett, amitől az összes szőrszálam azonnal az égnek meredt.

- Ne foglalkozz velem, én nem számítok! – szólalt meg Dylan egyenesen a szemembe nézve. Már elköszönt tőlem, és úgy érezte nincs veszteni valója, így beáldozta a saját életét az enyém ellenében.

- Igazad van, valóban nem számítasz! – mondta Kali és egy villámgyors mozdulattal felszakította a mellkasát. Rongybabaként hajította el a testét, és élesen felkacagott, mert élvezte a gyilkolást, ez látszott a szemeiben.

- Rohadj meg! – üvöltöttem, majd lendültből rávetődtem.

Az Alkonyat második részében volt az a jelent, mikor Jacob már a levegőben átalakult, és nos akármilyen hihetetlennek is hangozhat, de én tökéletesen kiviteleztem ugyanazt az átváltozást. Immáron négykézláb farkas alakban vicsorogtam a némberre, akinek még a lélegzete is elakadt az előbbi kis mutatványomtól. Nem vártam meg a reakcióját, hanem azonnal támadtam, és ösztönösen a torkát támadtam. Sajnos a reflexei nem hagyták cserben, így egyenesen átrepültem az ablakon. Leráztam az üvegcserepeket, és az agyam legtávolabbi sarkába üldöztem a fájdalmat. Ölni akartam, de most nem küzdöttem le ezt a vágyamat, mint korábban. Ismét ugrottam, ám ezúttal találatot értem, és sikeresen ledöntöttem a lábáról. Nem törődtem az oldalamba mélyedő karmokkal, csak téptem szakítottam a húsát. A számba toluló vér még inkább beindított, és nem hagytam abba egészen addig míg elő nem tűntek a fehéres pupillák. Büszkén, felszegett fejjel gyönyörködtem a halálában, és teli torokból vonyítottam, hogy az egész világ tudomására hozhassam a dicsőségemet. Ha emberi alakban lennék, valószínűleg most én nevetnék az ő sanyarúságán, de ezt nem vitelezhettem ki, ám legbelül ennek ellenére szétáradt bennem a boldogság, mert győzelmet arattam felette. 

26. rész

- Figyelj, nem tudom mi ütött belém, mert valójában nem ilyen vagyok – kapcsolt vissza ő is normál üzemmódba. – Kezdjük elölről, rendben? – kezet nyújtott. – Isaac Lahey – hát, lehet ellenállni azoknak a kék szemeknek meg az édes mosolyának? Oh, fogd már be Angel!

- A telihold mindenkit kattanttá tesz – vontam meg a vállamat. - Angel Divine – viszonoztam a gesztust. – Új vagy itt? Mert még nem igazán láttalak ezelőtt – komolyan nem rémlik!

- Túl sokat vagyok itt – zárta rövidre.

- Miért? Már bocs, ha túl személyes a kérdés… - sokan nem szeretik, ha ilyen orvul letámadják őket.

- Egyszerűen vonzom a bajt, és ebből vond le a következtetést – rám kacsintott.

- Szerintem nem vagy te olyan rossz, csak a hozzá állásodon kellene némit csiszolni.

- Bár, olyan egyszerű lenne… - sóhajtott. Az arcát a kezébe temette, és úgy meredt rám.

- Megharaptak? – váltottam váratlanul. Muszáj minél sürgősebben meg tudnom néhány dolgot, mert eléggé alul informált vagyok.

- Miért érdekel? – ült fel rendesen.

- Puszta kíváncsiság.

- Kb. 1,5 évvel ezelőtt történt. Megkeresett egy férfi, és visszautasíthatatlan ajánlatot tett én meg elfogadtam, ennyi – vonta meg a vállát.

- Mi volt a neve?

- Valami Derek – a szőr pihéim rögtön vigyázzállásba rendeződtek. Szinte 0 % az esélye, hogy egy másik lenne! – viszont azóta, se láttam.

- Te vagy az egyetlen, akit átváltoztatott?

- Említett még két nevet… - várt pár másodpercet. – Erica, és Boyd, de ők halottak.

- Ő végzett velük? – kezdtem egyre rosszabbul lenni az esti találkozó miatt.

- Balesetnek tűnt – újabb vállrándítás.

- Ha jól értelmezem már csak te maradtál életben a falkájából – a jeges félelem a szívembe mart. Bólintott. – Hogy-hogy?

- Eltűntem egy időre Libertytownból – becsukta az előtte fekvő könyvet, ami annyit tesz, hogy felkeltettem az érdeklődését. – És nálad mi a helyzet? Ki tett azzá, aki vagy?

- A szüleim, úgy értem én farkasnak születtem – teljesen természetesnek éreztem az egészet.

- Váó! – feljebb csúszott. – Remélem tudod, hogy különleges vagy! – felcsillant a szeme.

- Ezt most vegyem bóknak? – kicsit furcsállottam.

- Mr. Lahey, Miss. Divine tölthetnék hasznosabban is az időt, minthogy egymással fecsegnek – lerakta az újságot. – Például visszatehetnék ezeket a könyveket – tolta előre a lábával a gurulós kocsit. A fene a lusta diákokba, akik nem képesek visszatenni, amit elvettek!

Természetesen nem csak a pakolással foglalkoztunk, hanem folytattuk a félbe maradt beszélgetést is. Megtudtam, hogy a fajtiszta alakváltók iszonyú ritkák, különösen a lányok, mert nagyobb a vetélés esélye (akkor anyuék piszok szerencsések, mivel nekik négyszer már összejött). Vannak olyan Alfák, akik egyszerűen megszállottan keresnek minket és említett is egy nevet, Deaucalion. Szóval veszélyben vagyok, tehát nem hiába féltettek engem ennyire a szüleim, és már kezdett körvonalazódni, miért is tartja fontosnak apa a vérvonalat. Jézusom! Sokkal komolyabb az egész, mint azt korábban hittem. Derekről sajnos a vezetéknéven kívül mást nem igen derült ki (Hale), viszont kaptam némi családi sztorit tőle, ami konkrétan kicsit felkavarta a gyomromat. Az édesanyja három éve meghalt autóbalesetben, és azóta az apja neveli (az úszást oktatja a sportcsarnokban). Az ipse elég brutális, vagyis nem rest odavágni, ha szükségesnek tartja, a kedvenc büntetése pedig, mikor egy hűtőszekrénybe zárja néhány órára, amivel durva klausztrofóbiát idézett elő nála. Ja, és apuci igen kemény befolyással rendelkezik a rendőrségen, így mindig visszahozatja az „elkószáló” fiacskáját. Megkérdeztem miért nem tesz valamit az ügy érdekében, mert rettentően megesett rajta a szívem. Azt válaszolta mindent megpróbált, de igazából tehetetlen, amíg be nem tölti a tizennyolcat. Ugyan nem ismerem a srácot mégis felajánlottam, hogy megérdeklődöm nem csövezhet-e nálunk pár hónapig, plusz bevallom őszintén, iszonyúan jól jönne a segítsége a közeljövőben, mert borzalmas dolgok fognak történni ebben biztos vagyok.

15:30-kor Tyler várt az autómnak támaszkodva. Automatikusan minden érzékszervem kiélesedett, és teljes testemben remegtem.

- Na, elmúlt a sértettséged? – érdeklődtem nem kevés gúnnyal a hangomban. Feloldódottam a riasztót.

- Szóval, ha én nem érek rá, ez neked annyit tesz, hogy egyből rohansz a legjobb barátomhoz? Légy velem őszinte kérlek! Van köztetek valami? – kétségbeesettnek tűnt, és azt hiszem némi félelem is vegyült az egészbe az elvesztésem miatt.

- Ha az emlékezetem nem csal erre már válaszoltam korábban, és az álláspontunk azóta sem változott – Dylan puszta említésétől is a mellkasomat szorító vaspántok még inkább megfeszültek. -  Egyébként meg nem értem mire fel ez a nagy féltékenykedés? – váratlanul lobbant fel bennem a düh szikrája. -  Gondolod, hogy ha annyira akarom nem doblak ki rég? Ugyan már Tyler ennyire nem vagy értékes! Az összes ujjamra – demonstráltam. – találok másik pasit, sőt fényévekkel jobbakat, mint te! – a levegő kis kortyokban jutott csak be a tüdőmbe, és biztosra vettem, hogy a szemem sárgán izzik. Ismét az a különös érzés fogott el… tudtam, hogy nem cselekszem helyesen, ám a számnak nem bírtam megálljt parancsolni. – Hallani szeretnéd az igazat, édesem? – mézesmázos stílusra váltottam. Fájdalmat terveztem neki méghozzá olyat, amit nem hever ki egy könnyen.  „Nem!” – ordítottam legbelül. Koncentrálj! A szívverésük… Hirtelen kattantak vissza a dolgok, ahogy felismertem az ütemes dobolást. – Bassza meg! – szökött ki a káromkodás. – Most lépjek le, ugye? – alig mertem ránézni az előbbi kis színjátékom után. – Én komolyan nem… - elcsuklott a hangom. – Most biztos utálsz…

- Csss… - azt tette, amire egyáltalán nem számítottam… átölelt. – Nincs semmi baj – megpuszilta a homlokomat. – Mit szólnál hozzá, ha kajálnánk valamit és megpróbálnánk megoldást találni a problémákra? – elsimította a kósza hajtincseket az arcomból. Komolyan nem hiszem el, hogy az újabb kirohanásom után még képes ilyen kedvesen bánni velem. Furcsa módon egy olyan gondolat jutott eszembe, hogy mi van, ha az előbb komolyan is gondoltam a kiejtett szavakat? Jézusom!  

- Azt díjaznám – kierőszakoltam magamból egy mosolyt. - mert komolyan a megkattanás szélén egyensúlyozom.

A pizza a gyors kaják közül a legfontosabb, bár ha kényes vagy az alakodra inkább a felejtsd el, gyorsan kategóriába tartózik, de mindegy is. Na, szóval részletesen elmondtam az utóbbi nap történéseit ő meg szivacs módjára szippantotta be a híreket. Azt tanácsolta este semmiféleképpen ne hagyjam ki a találkát és megígérte, hogy mindenféleképpen mellettem lesz, még ha el is kell bújnia egy bokorban, ugyanis rettenetes előérzet kísérti a mai éjszakával kapcsolatban (bevallom őszintén, hogy én is rettegtem).

A hátralévő időben próbáltam nem csontig lerágni a körmeimet, mert az ideg szabályosan felőrölt. Le-feljárkáltam, és az összes kezembe akadó dolgot vagy ezerszer arrébb pakoltam, de egyszerűen nem nyugodott a lelkem. Ti mit tennétek, ha egy olyan pasival kell találkoznotok, aki feltehetőleg lemészárolta a saját falkáját? Azt hiszem mindannyian összepisilnétek a bugyitokat a félelemtől, mert bennem már a létező összes horror film forgatókönyve lepergett. Legszívesebben elrejtőznék a világ elől, és vissza se néznék, de ezt sajnos nem tehetem meg, pedig minden sejtem tiltakozott a „randi” ellen. Apropó mit vegyek fel, ha egy pszichopatával hoz össze a sors? Némi tűnődés után fekete minibe és tűsarkúba bújtam. Hátra kötöttem a hajamat, elmormoltam egy imát a családomért meg saját magamért és készen álltam a végzetes kitérőre (de szar poén volt!).

A ma petité éttermet a francia felmenőkkel büszkélkedő Jean-Pierre séf vezeti, aki a New Yorkban vallott kudarca után tért vissza a szülővárosába. Égbe szökő árak, arany étkészlet, puccos berendezési tárgyak, ez jellemezte leginkább a helyet. Nehezen tudtam eldönteni, hogy a sejtelmes, romantikus fényeket vagy a pofátlanul jóképű Dereket átkozzam-e jobban. Igyekeztem elrejteni az összes érzelmet az arcomról, megzaboláztam a korábban remegő végtagjaimat, és felszegett fejjel ültem le vele szemben (durva kézmozdulattal löktem félre, mikor ki akarta nekem húzni a széket. Menjen a genyóba az udvariasságával!).