15. rész

- Szeretnék kérdezni tőled valamit – nézett rám. Megállt a pirosnál.

- Csak bátran – fordultam felé.

- Azt hiszem mostanában már nem szokás megkérdezni, mert automatikusan történik meg – idegesnek tűnt, és szabályosan hadart. – de én mégis megteszem. Angel, járnál velem?

- Igen – válaszoltam habozás nélkül. A combjára támaszkodtam, és közel hajoltam hozzá (már amennyire a biztonsági öv engedte). Az ajkainkat csupán néhány milli választotta el egymástól… Autó dudált mögöttünk.

- Zöld van paraszt, nem indulnál el? – ordította dühösen a másik sofőr. Bele taposott a gázba.

- Nem hiszem el, hogy két nap alatt már másodszor jön közbe valami – törtem ki hangosan. Basszus, ezt nem akartam csak kicsúszott.

- Te meg miről beszélsz? – kapta felém a fejét.

- Semmiről, felejtsd el! – pír öntött el az arcomat szégyenemben.

- A tegnapi estére célzol? – pár másodperc múlva kapcsolt.

- Igen – hú! Nagy kő esett le a mellkasomról. Sanda gyanúm, hogy ha tudomást szerezne Dylanről, akkor valami csúnya esne meg közöttük. Be kellene fejeznem a róla való ábrándozást, hiszen alig két perce kapcsolatban vagyok.

A házunk előtt megígérte, hogy ma még fel fog hívni, ami azokra a giccses filmbeli jelenetekre emlékeztetet, mikor a lány a telefon mellett virraszt. Remélem, ő nem ilyen srác! Megpuszilt az arcomon, és elhajtott. Ha már a kliséknél tartunk egészen addig szobroztam, míg el nem tűnt a láthatárról.

Időm sem maradt kinyitni az ajtót, mert váratlanul kivágódott. A mérges apámmal találkoztam szembe.

- Szia – nyögtem ki elhaló hangon.

- Most rögtön indíts befelé! – rossz, nagyon rossz előérzetem támadt.

Az egész Divine família befoglalta a nappalit. Anya a kanapén ült, a fiúk mögötte feszítettek. A szívem a torkomban a dobogott, a felgyülemlett feszültségtől szabályosan fuldokoltam. Azt hiszem most komoly bajba kerültem, amiből nem lesz egyszerű kimagyaráznom magam.

- Csak nem családi fényképezés lesz? – próbáltam elviccelni a helyzetet.

- Bűzlesz a korcs szagától! – kezdte a búnkoskódást Claude. – Vele henteregtél mi? Esküszöm, megölöm, ha meglátom – ökölbe szorult a keze. Halk morgás tört elő a torkából.

- Fogd be a szád és hagyd szóhoz jutni! – bökte erősen bordán Austin.

 - Az elejétől Sütike! – vágta félbe apa a kitörő verekedést. – Hol voltál tegnap este?

- A sírba teszel minket, Angel! – folytatta anya. – Egyetlen szó nélkül eltűnsz, reggel pedig azt olvassuk az újságban, hogy egy ismeretlen lány megcsonkított holttestét találták meg az erdőben – Lola! Összeszorult a gyomrom. – Nem válaszolsz a hívásokra, halálra aggódjuk magunkat, és a tetejébe még van képed poénkodni is. Alig pár órája, hogy megígérted felelősségteljesen fogsz viselkedni, erre újra megismétlődik a dolog! Mégis mi a mentséged mindenre? – az összes tekintet rám szegőződött. Az idegtől önkéntelen vakarózás lett úrrá rajtam.

- Először is lemerült a mobilom – hazugság! Eszembe nem jutott lecsekkolni kerestek-e egyáltalán. – másodszor Tylerrel voltam – részben igaz! – és harmadszor nem csináltam semmi rosszat azon kívül, hogy bejelentés nélkül léptem le. Ja, és mellesleg betöltöttem a 18-at! – egyetlen szuszra hadartam el az egészet.

- Soha többet nem találkozol azzal a fiúval! – következett a megtorlás apa szájából.

- Ez az! – bokszolt a levegőbe Claude. Gyilkos pillantást küldtem felé, amitől lehervadt a mosolya. Austin ismét megütötte.

- Előre szólsz, ha elmész, és azt is közlöd kivel, és hova. - folytatta apa szemrebbenés nélkül. - Utoljára pedig ide a kocsi kulcsokat! – nyújtotta a kezét.

- Elárulnád mégis, mivel menjek akkor iskolába? – valahogy ez most jobban zavart.

- Majd az egyik barátnőd elvisz – felelte anya. Szerintem kitervelték előre, mert nagyon összebeszéltek.

- Igazságtalanok vagytok velem! – fakadtam ki. – Nem az én hibám, hogy Jasmine meghalt, és nem engem kellene büntetnetek miatta! – elkezdődött a megállíthatatlan áradat. Sajnos ilyenkor azt is kimondjuk, amit máskor soha.

- Most azonnal tűnj a szobádba, látni sem bírlak! – éreztem, hogy apának nehezére esett visszafognia magát. Anyával nem hívei a gyerekverésnek, de azt hiszem, most közel állok a pofonhoz, amit meg is érdemelnék. Rettentően túl lőttem a célon, ezzel az utolsó kijelentésemmel.

- Utállak titeket! – vágtam vissza az utolsó csapásként. A könnyeimet visszafojtva rohantam fel az emeletre.

Mintha csak Tyler megérezte volna, hogy valami baj van, mert szinte abban a percben csörgött a mobilom, mihelyst becsaptam az ajtót.

- Jól vagy? – kérdezte. Tényleg lehetséges, hogy van köztünk egy bizarr természetfeletti kapcsolat?

- Nem – szipogtam, mert az első könnycseppek már előtörtek. – Értem tudsz jönni?

- Igen, persze. Mennyi idő alatt készülsz el?

- Fél óra múlva legyél az utca végén, hogy ne vegyék észre a kocsidat.

- Ott leszek, addig tarts ki! – lerakta. A világ összeomlott bennem, és legbelül reménykedtem, hogy a szüleim megbocsátanak nekem egy szép napon.