19. rész

Nem maradt időnk egy esetleges tervre az abc betűit felhasználva, sőt az átalakulásra sem. Nekem nagyon nem megy varázsütésre, szóval remélem, így is elég erős leszek a győzelemhez vagy, hogy legalább ne itt dögöljünk meg (már, bocsi!). Utolsó pillantás Tylerre. Biztatóan elmosolyodott, és bólintással jelezte a felkészülést a harcra.

- Ha azt mondod: fuss. Futsz! Oké? – nézett rám az immár sárgába átfordult szemeivel.

- Oké – majd meglátjuk! Tuti nem hagyom itt, mikor igazán komolyra fordul a helyzet, egyszerűen nem bírnám elfogadni, nem békélne meg a lelkem a későbbiekben, ha tudnám, hogy a gyávaságom miatt halt meg.

A felbukkanásuk most nem ért olyan váratlanul, mint korábban. Ketten voltak. Az egyik a nőci (a cipő nélküli) hosszú barna hajjal, kreol bőrrel. A másik férfi lenyűgöző világoszöld szemekkel, borostával, rövid fekete hajjal, izmos felsőtesttel (a pólóját elhagyhatta útközben. Bár talán a heppje a meztelenkedés!), kb. 185 centis magassággal. Igyekeztem nem elveszni a látványában, hiszen most nem pasizni jöttem. Jézusom! Pofa be! Különben is barátod van, és imádkozz azért, hogy a nagydarab szexi pasi ne marcangolja darabokra, mert nem túl romantikus, ha a szíved választottjának eme szervét szó szerint a kezedben tarthatod. Ugorjunk vissza a valóságba, mert az ömlengésre kár pazarolni a szavakat! Jaj, majdnem kifelejtettem a legfontosabb részt itt a felesleges fecsegésben! A szemük vörösen izzott, amilyet eddig még nem pipáltam. Alfák! Na, tényleg nagy szarban vagyunk!

- Emlékszel mit mondott a főnök, Kali. Nem ölhetjük meg őket! – szólalt meg a pasi a mély szexi hangján. Káli, a hinduizmusban bosszúálló istennő volt (nem mellesleg kék színben pompázott), és állítólag embereket áldoztak neki. Nem túl kecsegtető indításnak, már ha csak a nevét vesszük alapul!

- A lánnyal más terveim vannak, és nem vagyok nekrofil, szóval…- hűha! Azt hiszem, kezdek berezelni…

- Oh, Derek hallgass már! – vicsorgott rá szabályosan a nő.

Lány a lánnyal, fiú a fiúval, automatikus lett a felosztás. Na, jó fel se emlegetem a feminizmust, mert szerintem Kali nem fogná a pártomat. Rögtön a karmait villantotta felém, és ha nem hajolok el, most szem nélkül rohangálhatnék. Annak idején Claude elvitt néhány kick-box edzésére (egy csajnak fontos megvédenie magát”- idézet vége), szóval nem vagyok totál elcseszve! Próbáltam kisöpörni alóla a lábait, de az a szuka megelőzött, így én végeztem a mocskos talpa alatt. Meg akartam kérdezni miért nem használ illatos szappant, mert iszonyúra büdös, de szerintem nem vevő a humoromra. Valami nagy gondolkozó egyszer azt mondta mindig legyél egy lépéssel az ellenségeid előtt. Megragadtam a bokáját, és erős csavarással fordítottam a helyzeten. Földön fekvő ember nem rúgunk bele! Nem a francokat nem! Sikerült eltalálnom az oldalát, de a következő másodpercben Jackie Chant megirigylő mozdulattal ugrott fel. A karmaival felhasította a bőrt a hasamon, amivel csak még jobban felidegesített.(Nem mertem oldalra nézni, hogy Tyler meg van-e még, pedig nagyon akartam.) Fájdalom nyilallt az ujjbegyeimbe, és most már büszkén elmondhatom, hogy nekem is vannak karmaim (smiley). Ütöttük, rúgtuk, püföltük egymást, és nem szívesen ismerem be, de nagyon vesztésre álltam. Kezdtem kifáradni! Ziháltam, több sebből véreztem, a szívem leállással fenyegetett a heves tempótól, minden izmom sajgott (még azok is, amiknek eddig a sejtéséről még csak fogalmam sem volt). Bármi jobb ennél, még talán a halál is…

- Kérd szépen, hogy hagyjam abba – a pólómnál fogva szegezett fel a fára.

- Rohadj meg! – vérrel kevert nyállal egyenesen a szeme közé céloztam. Talált!

- Menjünk, eleget kaptak! – lépett mellé a meg sem izzadt Derek. – Még találkozunk, kedvesem – elmosolyodott, és kisimította az arcomból a csatakos hajtincseket.

- A pokolban fasszopó! – válaszoltam dühösen. – Előbb döglöm meg, mint, hogy a tied legyek!

- Az egyik nem zárja ki a másikat – újabb vigyor.

- Nem felejtek, szóval ezt még megkeserülöd! – figyelt újra rám a nő. Egy kézzel méterekre hajított el. Be kéne neveznie az olimpián a diszkoszvetés versenyszámra, tuti biztosan megnyerné. Utolsó szösszenetként jutott eszembe ez a hülyeség, majd a világ sötétbe borult.

- Angel – valaki a nevemen szólongatott. Résnyire nyitottam a szememet. Tyler! A kép hamar kitisztult így megállapíthattam, hogy ő sincs sokkal jobb formában, mint én.

- Vége van? – érdeklődtem egy nyögés kíséretében, mert a felülés igencsak fájdalmasra sikeredett. Az a szuka szerintem több bordámat is eltörte.

- Egyelőre – felsegített. – Tudsz egyedül járni?

- Remélem – megtettem pár lépést, és nem estem össze, ez óriási! 1:0 ide.

Egymásra támaszkodva botorkáltunk ki az erdőből. Ő erősen sántított, míg nekem borzasztóan sajgott az oldalam, és egyéb testrészem. Szerencsémre ösztönösen megtalálta a főutat, és nem a bányatóhoz mentünk vissza. Nem hiszem, hogy most képes lennék szembe nézni az ottani véres leszámolással. Fel se akartam idézni hány olyan ember veszhetett oda, akit ismertem, mert a puszta gondolattól a rosszullét kerülgetett. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért?

Fogalmam sincs mi szimpatikust talált bennünk az öreg fószer, aki felvett minket a teherautójával, de az ég áldja érte. A végtelenségig kimerültünk, és nem mellesleg szabályosan fürödtünk a vérben (a szakadt ruhákat pedig meg sem említettem). Valószínűleg egy bénább horror film szereplőválogatására mindenféle meghallgatás nélkül bekerültünk volna.

- Hé, gyerekek eláruljátok mi történt veletek? – kérdezte meg a sofőr pár perc múlva.

- Rosszul sikerült a randink – emeltem fel a fejemet Tyler válláról.

- Nagyon rosszul – erősített meg a barátom.

- Szeretnétek, hogy megálljak egy kórháznál? – folytatta. Jó látni, hogy még léteznek ilyen önzetlenül segítő emberek, ez bizonyítja, hogy talán még sem annyira romlott a világ.

- Ne – vágtuk rá kicsit kétségbeesetten szinte kórusban.

- Vagyis köszönjük, de inkább haza szeretnénk menni! – megspékeltem a felkiáltást egy vérszegény mosollyal.

Többet nem faggatott minket csak kitett a házunknál. Megköszöntem az öregnek, megpusziltam Tylert, és a lehető leghalkabban felosontam a fürdőszobámba. Durva káromkodások közepette levetkőztem, majd beléptem a zuhany alá. A víz hamar bronz barnára színeződött, és a mocsokkal keveredve távozott a lefolyón keresztül. A sérüléseim már nem tűntek annyira vészesnek, mint azt elsőre hittem, így kijelenthetem, hogy meg fogom érni a reggelt. Remek! Alkohollal fertőtlenítettem a sebeket, leragasztottam, bekaptam két szem Vicodint, és hullaként dőltem az ágyamba.