25. rész

- Mi történt? – kérdezte a barátom nemes egyszerűséggel.

- Azt hiszem valaki vagy valami megszállta tegnap este – válaszoltam.

- Mit kerestél nála egyáltalán? – akadt fent ezen az apróságon.

- Nem értél rá – rendeztem le gyorsan.

- Ne légy igazságtalan! A húgomnál voltam! – elengedte a derekamat.

- Most muszáj, ezt? – fújtam ki a levegőt. – Tudom, hogy mindannyian feszültek vagyunk, de nem egymáson kell kitöltenünk a dühünket – egy pici részem azt súgta: „fuss, menekülj, hagyd itt őket a gecibe”! – Koncentráljunk inkább az eljövendő durva eseményekre!

- Ártatlanokat gyilkolnak, mészárlást rendeznek az erdőben, megharapják a barátnődet, és a tetejébe nagyon úgy fest babráltak az agyammal – hadart megint a változatosság kedvéért. – Szerintem az Alfák állnak mögötte, de nem vagyok biztos benne. Viszont sürgősen ki kell derítenünk, mi folyik itt különben még többen fognak meghalni!

- Ma este vörös lesz a hold, szóval akármit is terveznek, az nagyon hamar bekövetkezik – folytattam a gondolatmenetet.

- Szerinted mi mit tehetünk? – kérdezte kicsit támadóan a barátom.

- Nem tudom akármit – tártam szét a karomat. Becsöngettek. Tyler minden további kommentár nélkül elhúzott, amiből azt a következtetést vontam le, hogy tényleg haragszik rám.

- Várj! – Dylan elkapta a kezemet. – Mit keres rajtad a nyaklánc? – automatikusan megérintettem.

- Megláttam a dobozt az asztalon és elhoztam – vontam meg a vállamat. – Az enyém nem?

- Végül is igen, csak vártam az alkalmat, hogy odaadhassam – vajon mióta?

- Köszi – ismét az a furcsa érzés kapott el, mint mindig, ha mellettem van. Megcsókoltam (nem ellenkezett). A nyaka köré fontam a karomat. Hosszan, gyengéden csináltuk, és a bűntudat messze elkerült. – Lépjünk le! – szólaltam meg miután újra levegőhöz jutottam.

 - Azt hiszem, az apám agyon verne, ha lógnék a suliból, és a te szüleid sem lennének elragadtatva – kicsit meglepődtem, mert megszoktam, hogy mindent megkapok.

- Csak nem felcsaptál erkölcscsősznek? – vontam fel a szemöldököm. Csípőre vágtam a kezemet.

- Oh, Angel… – sóhajtott.

- Mondjad, mi az? – utálom, ha így kezdenek valamit, mert annak sosincs jó vége.

- Menjünk be órára – elmosolyodott, és átkarolta a vállamat. Isten lássa lelkem, a büdös életben nem fogok eligazodni ezen a srácon!

- Küldtél nekem rózsákat? – torpantam meg.

- Kellett volna? – hát, nem édes? – Netán lemaradtam valamiről? Én, marha tudhattam volna, hogy szereted a virágokat, hiszen minden lány szereti. Miért nem jutott eszembe hamarabb? Mekkora barom vagyok! – elengedtem a fülem mellett a szokásos hablatyolását.

- Derek – pusztán a névtől az összes végtagom elzsibbadt, a szívemet jeges félelem markolászta, és úgy konkrétan majdnem becsináltam a rettegéstől.

- Az Alfa, aki kiszúrt magának az erdőben? – leesett az álla. Némán bólintottam. – Keressük meg Tylert!

A nap lassan vánszorgott előre, a percek vánszorogtak, és én nagyon szenvedtem az idő múlásától. Továbbá muszáj volt elviselnem, amiket suttogtak a hátam mögött (az meg sem említem, hogy messziről elkerültek, mintha pestises lennék, és a puszta érintésem is halálhoz vezetne), szóval csak úgy röviden kezdtem összeroppanni a rám nehezedő nyomástól.

Már csak egyetlen órát kellett túl vészelnem, a testnevelést. Mr. Richmond a tanárunk a héten szabadságot vett ki, így Mrs. Monroe a kosárcsapat kapitánya helyettesítette, ami annyit jelent, hogy játszottunk. A lányok két csapatra oszlottak fel. Cassandra Clarknál kevesebb utálatos spinét ismerek. A hajrá lányok vezetője plusz a tetejébe iszonyú sekélyes, öntelt és úgy véli a világ miatta teremtetett. Fogalmam sincs szándékosan e vagy sem, de egy csapatba kerültünk. Már az elejétől kezdve ellenségesen méregettük egymást. Az a pletyka járja, hogy Cassandra Danny új barátnője, ám ez engem baszottul hidegen hagy.

- Útban vagy ribanc! – szólalt meg, mikor mellém ért a labdával. Puszta bosszantásból elszedtem tőle a lasztit, mire válaszul pofátlanul hátba lökött. Azonnal bepöccentem, és nagy ívben leszarva a játékot neki támadtam. Ütöttem, ahol értem ő pedig visított, mint egy kis malac. Az adrenalin pörgött az ereimben plusz bevallom őszintén jól esett levezetnem rajta a dühömet.

Három embernek sikerült végül lerángatnia róla, mert az istenért nem akartam elengedni, holott már a szájából, és az orrából is dőlt a vér. Teljesen egyet értettem azzal, hogy megérdemelte, amit kapott.

- Engedjetek el! – a morgás feltört a torkomból. Bármibe lemerném fogadni, hogy a szemeim besárgultak a hihetetlen agressziótól, ami rám tört. Valószínűleg megijeszthettem őket, mert rögtön leszedték a kezüket a vállamról. Megigazítottam az összegyűrődött trikómat, és nem bírtam levakarni az elégedett vigyort a képemről.

- Divine az igazgatóiba, most! – ordított Mrs. Monroe a terem másik végéből. A csöppnyi öreglányt egy ütéssel kiteríthetném, de valahogy nem vitt rá a lélek.

- Parancsára a ribanc távozik! – tisztelegtem katona módjára. Büszkén felszegett fejjel távoztam, és búcsúzóul beintettem a középső ujjammal. Basszák meg mind!

Mrs. Chambert két éve nevezték ki az iskola vezetőjévé. Középkorú, őszes hajú, folyton szigorú arcot vágó vénasszony. Állítólag korábban egy börtönben tanított irodalmat a feslett nemzedéknek. Szerintem a férjén kívül senki nem bírja hosszú távon elviselni annyira kiállhatatlan. Az irodáját is elég spártaian rendezte be, és nincs nyoma annak, hogy bármi emberség bujkálna is benne. „Fegyelem, büntetés, nevelés.”- ezt a három szót vésette be az arany táblácskába, amit elrettentésként mindenki jól láthat, ha leül vele szemben. Én nem féltem tőle, így nem adva le a felvett stílusomból pottyantam le, és kitartóan álltam a tekintetét, valamint a szidalmait. A rikácsolásától zengett a helyiség, de én türelmesen tűrtem, ami még inkább bosszantotta. Végül, mikor kifogyott a szuszból közölte, hogy három nap felfüggesztett ad és a maradék két hétben minden délután 1,5 óra elzárás lesz a „jutalmam” a tettemért, ami ma veszi kezdetét. Legszívesebben neki is bemutatnék, de kontrolláltam magam, és kecsesen távoztam a kínzó kamrájából.

Viszonylag higgadtan léptem be a könyvtárba, ahol mintegy teaklubban gyűjtik össze az embereket a különböző klikkekből (csak hát itt nem adnak kis sütiket). A felügyelő tanár Mr. Wingstin a full kopasz kicsit süket biológiatanár. Összesen hat diákot idéztek be a délutáni mókára!

- Miss. Divine? – nézett fel az újságjából az öreg.

- Igen – biccentettem.

- Itt írja alá – elém tolta a papírt én meg alávakartam a nevemet (egy pillanatig eszembe jutott mi lenne, ha mondjuk Madonna nevét, biggyeszteném oda? ). – Köszönöm – elrakta. – Foglaljon helyet Mr. Lahey mellett, és töltse hasznosan az időt – rám villantott egy műfogsoros vigyort, majd visszatolta az olvasó szemüvegét.

- Elnézést, de melyikük Lahey? – a társaságból egyedül Amanda Fostert a gótos lányt ismertem. Megmutatta, így odavonszoltam a seggem. Lezuttyantam a fém székre. A srác nem mellesleg elég helyeske. Sötétszőke loknis haj, éles arccsontok, hosszúkás pofi, egyenes orr, telt ajkak, világoskék szemek. Fehér kötött kardigán, fekete póló, koptatott farmer, bakancs. Összességében tíz pontból nyolcast adok neki. Oh, és majdnem elfelejtettem a legfontosabbat! Vérfarkas (és kellemes narancsos illat lengte körbe)!

- Kinek nem tetszett a képed? – kérdeztem meg utalva a szeme alatti sötét monoklira.

- Az apámnak – felelte egyszerűen. Felemelte a tekintetét a történelemkönyvből.

- Oh – erre most mit? – Sajnálom? – talán nem lövők nagyon mellé.

- Te nem Tyler McCall barátnője vagy? – váltott témát.

- Valami olyasmi – közben meg a legjobb barátjával kavarok. Fene azt a lotyó énemet!

- Vattacukor – elvigyorodott.

- Tessék? – vontam fel értetlenül a formára szedett szemöldökömet.

- Isteni az illatod – közelebb hajolt, hogy mélyebben is szagmintát vegyen.

- Hé, ez nem a Douglas! – kicsit félre húzódtam.

- Ismered azt az elméletet miszerint az orrunk találja meg a számunkra megfelelő párt? – édesen elmosolyodott.

- Ez most vegyem úgy, hogy flörtölsz velem? – azért engem sem kell ám félteni, ha beszólásokról van szó.

- Mondd a szemembe, hogy nem kívánsz! – szabályosan izzott körülöttünk a levegő. (Ugyanezt kérdeztem nem is olyan túl régen Tylertől.) A szívem ezerrel vert és hazudnék, ha azt felelném nem, mert igenis begerjedtem rá. Vajon akkor is így viselkedne, ha ma nem volna telihold? Azt hiszem, mindannyian kicsit bekattanunk tőle…

- Basszus! – váratlanul bekopogtatott a józan eszem. – Nem lehet – muszáj leállnom, mert így is két pasi van a számlámon, és nincs szükségem még több gondra, mert amúgy is robbanás közeli helyzetben vagyok. 

24. rész

- Szeretnél beszélni róla? – kérdeztem a parkolóban.

- Nagyon berágnál, ha nemet felelnék? – nézett rám.

- Dehogy – a szeretetem bizonyításaként szorosan köré fontam a karomat. Felpipiskedtem, és szájon csókoltam. Belül a bűntudat marcangolta a lelkemet, mert korábban a legjobb barátjával enyelegtem.

Több beszéd nem igazán zajlott le közöttünk. A saját kocsinkkal mentünk (ő elöl, én követtem). Az erdő a borzalmak ellenére csendesnek, és totál ártatlannak tűnt. A baglyok huhogtak, a hold uralta az eget a csillagok pedig kötelességtudóan körbe ragyogták. Van egy butuska mese, miszerint ha észreveszel egy hullócsillagot, és erősen koncentrálsz, akkor teljesül a kívánságod. Behunytam a szememet. „Bárcsak normális életem lehetne!”. Kifújtam a levegőt, majd levetkőztem.

Az átalakulás a második alkalommal sem járt kevesebb fájdalommal, mint legelőször. A csontok repednek, a dobhártyád szabályosan bereped a saját ordításodtól, a tüdőd kiszakad a szapora légzéstől a szíved pedig rettentő iramot diktál. A folyamat viszonylag gyorsan lezajlik, de a kín pokoli, amit közben átélsz. Viszont a végeredmény talán picit vigasztal a borzalmakért.

A puszit pótolandóan összedugtuk az orrunkat. Váratlanul megérkezett a válasz a kérdésemre mit is szeretek annyira benne, és miért vagyok képtelen elengedni. A farkasaink egymásra találtak, de mivel ők hozzánk tartóznak, így mi is. Szinkronban vonyítottunk fel és újult erővel vágtunk neki az izgalmaknak. A rengeteg, a sötétség hívogatott én pedig nem vagyok semmi rossznak az elrontója, tehát belevetődtem az élvezetbe, és teljesen átadtam az irányítást a másik felemnek.

A reggeli napfény ébresztett. Az izmaim kellemesen elfáradtak a tegnap esti tombolástól. Legszívesebben szabadulnék a likantrópiától, de ez az érzés, ami a valódi alakomban átjár, kicsit kárpótol a szenvedésért. Macskamódjára összébb gömbölyödtem, és átöleltem az izmos mellkasát. A lábán levő szőrszálak csikiztek, de nem törődtem vele különösképpen. Kellemes meleget árasztott, ami jól esett, mert így pucéran fázott a fenekem.

- Szia – kinyitotta a sötét szemeit. – Hány óra van?

- Az mobilom a ruháimnál hagytam, szóval passz – az ujjaimmal a kidolgozott izmait cirógattam. – Nem, lenne kedved egy kis szexhez? – a libidóm megint az eget verte pont, mint a múltkor.

- Bocs, de nem vagyok a híve ennek a természet lágy ölén dolognak – felült. – Egyébként, hogy érzed magad?

- Felélénkülve – foglaltam össze egyetlen szóban. – Ja, és nem mellesleg iszonyúan ki vagyok éhezve – fújtam ki a levegőt. – Légy szíves intézzük el most! – fogtam meg a karját.

- Tényleg ennyire szeretnéd? – fordult felém.

- Nézz a szemembe és mond azt, hogy te nem – feleltem keményen.

- Van nálad gumi? – felcsillant a szeme. Bár nem tudom mivel romantikusabb Lendyn Jaguárja!

- A bátyám autójában biztosan találunk – kacéran elmosolyodtam.

Igazam is lett! A kesztyűtartóban bontatlan csomagra leltem még hozzá banános ízesítésben (ha nem felejtem el, majd meghálálom neki). Nem kellett levetkőznünk, szóval megspóroltunk pár percet. Gyorsan felhúzta az óvszert, és a következő pillanatban már belém is hatolt. Egyfolytában sikoltoztam a gyönyörtől, amit nyújtott. Nem mellesleg pedig tökéletesen ráérzett a ritmusra, amit csak díjazni tudtam (Danny a nyomába sem érhet!). Csókolta a számat, a melleim masszírozta, míg én lehengerlő csípő mutatványokkal kápráztattam el. Az orgazmustól a végén a lábujjam is bizsergett és számomra hosszú ideig fel sem eszméltem belőle.

- Hozzád megyek feleségül! Nem érdekelnek a szüleim, nekem te kellesz! – szólaltam meg pihegve az aktus után.

- Vegyem úgy, hogy megkéred a kezemet? – vigyorgott nagyban. A szeretkezés jellegzetes illata betöltötte az autót. Lendyn ki fog nyírni, mert a punci járgányban csináltuk!

- Feminizmusban élünk, szóval nincs akadálya – a mellkasára hajtottam a fejemet.

- Szuper, mert egyelőre nem futja gyémántgyűrűre – viccelődött tovább. Bele csíptem az oldalába, mire viszonzásul megpuszilt.

- Azt hiszem, mennünk kellene – műszerfal digitális órája 7:29-et mutatott. Muszáj itt és most abba hagynunk, habár legszívesebben örökre vele maradnék. Már csak egyetlen gondolat foglalkoztatott. Vajon Dylan is ilyen jó az ágyban? A fene essen belé, hogy még most is az eszembe jut, mikor a barátommal éppen egy hatalmasat szeretkeztünk!

Otthon lezuhanyoztam. Lecsekkoltam a mobilomat. Röpke 32 nem fogadott hívást rögzített Dylantől, és 24 olvasatlan SMS. Gyorsan végig pörgettem őket… hát így utólag tényleg bunkóság volt csak úgy ott hagyni, de nem maradt más választásom, hiszen tomboló örültté változott. Na, mindegy! Rózsaszín kantáros forrónacit fehér pillangós topot mályvaszínű balerinacipőt vettem fel. A hajamat leengedtem, így lazán omlott a hátamra. Sminkeltem, majd letipegtem a lépcsőn.

- Sütike! – szólt utánam Austin az ajtóban. – Tegnap csomagod érkezett.

- Kitől? – felvontam a szemöldököm.

- Mondd meg te – arany díszdobozban három szál vörös rózsa lapult, mellette agyon dekorált kísérőkártya. „Este 20:00 Ma petité étterem. Ne késs! D.” A gyomrom összeszorult az idegtől. Dylan nagy valószínűséggel nem küldene nekem ilyen ajándékot (ha csak nem a kattant állapotban), szóval maradt a másik „D”vagyis Derek a hihetetlen zöld szemű Alfa, aki nem is olyan régen még ki akart nyírni. Azt a kurva…!

- Hát, két esélyes a dolog – nyeltem nagyot.

- Hány vasat tartasz a tűzben? – fonta össze az izmos mellkasán a kezét.

- Egyet csakis egyet – hazugság! – Nem vagyok ribanc, csak szeretem megjátszani! – elmosolyodtam.

- Claudeddal beszélni fogtok még valaha? – tért át másik témára.

- Ő kért meg rá, hogy faggass ki? – ismerem már őket ennyire, plusz ikrek, szóval a válasz egyértelmű. Emlékszem anya kiskorúkban imádta ugyanolyan ruhába öltöztetni a bátyáimat, mert olyan cuki. Hát, már elég korán elkezdtek lázadni, így anya letett erről a tervéről. Látszólag, mint két tojás ám a gyakorlatban tűz és víz.

- Csak látom, mennyire szenved… – vonta meg a vállát. Könnyű felismerni, ha nem mond igazat, mert olyankor megrándul a bal szeme. 

- Üzenem neki, hogy adjon lejjebb a bunkóságából, és akkor talán újra jóban lehetünk.

- Oké, köszi. Megmondom! – rám kacsintott. – Sütike!

- Igen? –fordultam vissza.

 – Lendyn eltiltott a Jaguártól! Idézem: „Azt az autót csak én használhatom a csajok megdöntéséhez, és te többet érdemelsz egy hátsó ülésnél.” Igazából osztom a véleményét! – kezdődik az erős báty sztori, aki megvédi a hugicáját a csúnya, gonosz pasiktól. – Meg különben is nem az a Dylan gyerek a barátod? – a francba a szagokkal! Lebuktam!

- Nem tartozóm magyarázattal, a magánéletemmel kapcsolatban! – picit bepöccentem, így automatikusan felemeltem a hangomat.

- Csinálj, amit akarsz Angel, de előre szólok, az én vállamon nem sírhatod ki magad, én nem vagyok Claude! – a keresztnevem használta. Rossz jel! Mellesleg valóban Claudenak bőgtem el a bánatom, ha valaki megbántott ő pedig kötelességtudóan rendszeresen megverte az adott srácot.

- Nem adod kölcsön a Bentleyt? – bevetettem a boci szemeket, és elengedtem a fülem mellett az előbbi megjegyzést. – Még se gyalogolhatok a suliba…

- Ha bármi baja esik… - benyúlt az oldalzsebébe a kulcsokért.

- Tudom –kikaptam a kezéből. Felpipiskedtem, és puszit nyomtam az arcára. – Szia – elhúztam, mielőtt bármi más eszébe juthatna.

A Bentley gyönyörű fekete autó lenyitható tetejű, szóval nagyon menőnek tűntem vele, mikor leparkoltam a gimiben. Kiszálltam, és máris egy csomóan megbámultak (tudni se akarom, hogy a tegnapi viselkedésem miatt vagy az új járgánynak köszönhetően). Felszegett büszke fejjel löktem be a kétszárnyú tölgyfa ajtót. A tekintetem rögtön Dylant kereste, mert fontos csevegni valóm van a mogyoróbarna szemű sráccal. Úgy fest, ugyanarra a rugóra járhat az agyunk, mert már várt rám a szekrényemnél. A bal orcáján csúnya elszíneződött zúzódás, aminek a kiváltó oka becses személyem.

- Magyarázatot követelek miért keltem monoklival a szemem alatt! – dühösnek tűnt, és az említett területre mutatott.

- Az este nagyon rám akartál mászni, és ez volt az egyetlen módja, hogy leállítsalak – vontam meg a vállamat.

- Ezért bilincseltél a radiátorhoz? – kikerekedett a szeme, és újra kezdtük felhívni magunkra a figyelmet a folyosón. Nincs más dolga az embereknek, mint a szerelmi életem drámáit nyomon követni? Felháborító! – Apámnak kellett kiszabadítania reggel plusz a fém tisztára felsértette a csuklómat – valóban felhorzsolta, mivel ezt is reprezentálta.

- Honnan van a karmolás a nyakadon? – higgadt maradtam.

- Miről beszélsz? – vett újra levegőt.

- Szerintem valaki irányít téged, csak úgy, mint Nadinet – suttogásra halkítottam a hangomat. Elég, ha ribancnak hisznek nem kell, hogy bolondnak is!

- Hé, srácok mi a helyzet? – jelent meg Tyler teljes mellszélességgel a csíkos pulcsijában. Átkarolta a vállamat, és puszit nyomott a számra. – Dylan ki ütött meg? – vette észre azonnal.

- A barátnőd – felelte nem kevés sértettséggel. Azt hiszem bele tapostam a férfiúi egójába. Sorry! 

23. rész

- Most mi a fenét fogunk csinálni? – rogytam vissza az ágyra. A kezembe temettem az arcom.

- Tyler hol van? – visszaült a laptop elé, majd felnyitotta.

- Először őt hívtam, de azt mondta nem ér rá, viszont, ha minden igaz 21-kor találkozunk az erdőben – a mobilom kijelzőjére pillantottam. 19:12-öt mutatott.

- Szerintem a rengeteg nem a legbiztonságosabb hely az utóbbi napokban. Először a lány, akit brutálisan megkínoztak, utána a tegnapi tombolás. A lényeg, hogy nem szeretném, ha odamennél – fordult meg.

- Tyler szerint valahogy le kell vezetni a felgyülemlett feszültségeket, és ő ezt szokta csinálni – vontam meg a vállam. – Szabadjára engedi a farkasát, amivel alapjáraton semmi baj, hiszen nem nyomhatjuk el azt az énünket teljesen.

- Tehernek érzed az egészet, igaz? – mintha csak a vesémbe látna.

- Pontosan- sóhajtottam. -  Utálom, hogy apáék elvárásokat támasztanak velem szemben. Találj megfelelő párt! Esetleg ha nem túl nagy kérés, legyen már fajtiszta alakváltó, mert azzal felvághatnánk a szomszédok előtt. Azt kívánom, bár egy napon normálisan ébredhetnék, és elfelejthetném az összes problémámat, ugyanis kezdek komolyan kikészülni tőle.

- Figyelj, én tudom, hogy az életben sok gonddal kell megküzdenünk, de tilos feladni, ez alapszabály! – rám mosolygott, amitől már is kicsit jobb lett a hangulatom. – Hidd el nekem sem könnyű! Anya halála óta minden megváltozott – még soha nem mesélt magáról, így erősen rátapadtam az információ morzsákra. – Apával ketten maradtunk, amitől eléggé megkeseredett. Számtalanszor rajta kaptam már, hogy anya fényképét nézi titokban közben pedig a legjobb barátját Jack Danielst ölelgeti. Ennek ellenére köszönjük szépen, jól vagyunk, bár akadnak olyan témák, amiket sűrűn kerülünk, de ez így normális. Meg persze ott van az a tény, hogy nekem sem könnyű! Tavaly kikosarazott az iskola egyik legjobb csaja, Lydia Martin. Természetesen rajtad kívül – rám kacsintott. Ügyes védés, de mivel ő a szavak mestere, a meglepődésnek annyi. – Na, szóval valami Jacksont választott helyettem. – biccentettem. Jól ismerem az eper szőke hajú lányt, aki mindig azzal a feketével járkál. Allison? Talán, így hívják? Nem számít, mert nem a szívem csücskei!  – Most meg itt vagy nekem te…

- Hát, sajnálom, hogy még inkább megbonyolítottam az egészet. Komolyan nem így terveztem! – ráztam meg a fejemet.

- Mi lenne, ha egyelőre fontosabb dolgokra koncentrálnánk? Például mi a fenét akarnak az Alfák? – pötyögött valamit a laptopon.

- Hatalmat? Gyilkolni? Csapatot szervezni? Fogalmam sincs – felkeltem. Mögé sétáltam, és a szék karfájára könyököltem.

- Oh-oh – kicsit elsápadt. Közelebb hajoltam hozzá meglesni mi váltotta ki a váratlan reakciót.  

- Vörös hold? Az meg mi a fenét jelent?

- A tudományos magyarázat szerint a vörös szín kiváltó oka, hogy a Hold ugyanabban a pillanatban kel fel, mikor a Nap lenyugszik. Természetfeletti kontextusban ez annyit tesz kurva nagy a baj! Az állatok megvadulnak, különösen a vérfarkasok. Megemelkedik a dopamin szintjük, és sokkal hajlamosabbak lesznek ártatlan Bambikat vagy a mi esetünkben embereket megölni. Sőt, állítólag a hatása mindenkire érvényes – hatalmasat nyelt. – és talán ez az oka, amiért így viselkedtem veled.

- Szóval bármit is terveznek az holnap fog bekövetkezni vagy legalábbis az lesz a csúcspont.

- Pontosan – bólintott. – Mit szólnál hozzá, ha kezdenénk magunkkal valamit? – cinkos mosoly jelent meg az arcán. Ha most olvashatnék a gondolataiban valószínűleg 18+-os jelzést kapnának a lejátszódó filmkockák. Juj!

- Dugásra célzol? – felvontam a szemöldökömet.

- Ne legyél ennyire közönséges! Csak simán szeretkezünk – felkelt.

- Az egy komoly előrehaladás lenne a kapcsolatunkban – remegett a hangom. Egy belső hangocska azt súgta: fuss, menekülj!

- És ez annyira, nehezedre esne? – nem tetszett, ahogy fölém magasodott. A gyomrom automatikusan összerándult.

- Fejezd be kérlek, mert halálra rémítesz! – a mohó csillogás a mogyoróbarna szemekben mintha nem is hozzá tartózott volna. Megszállták? Valaki a markában tartja? Mi a fészkes franc történik a városban?

- Oh, drágám, nem kell félned semmitől, nem én vagyok a rosszfiú! – a hangszíne sokkal mélyebb lett, és ha nem bolondultam meg teljesen, akkor egy vörös villanást láttam megjelenni a szivárványhártyáján. Bassza meg!

- Ki a fasz vagy, és mit csináltál Dylannel? – éreztem, hogy belül a farkasom kaparta a felszínt.

- Itt van ő is, ne aggódj miatta! – újabb mosoly, amitől a hideg kirázott és az összes szőrszálam az égnek meredt. Valószínűleg nagyon meg haragszik rám, majd a későbbiekben, de jobb lesz így! Hátra húztam az öklömet, és tiszta erőből megütöttem. Kiütésre játszottam, tehát el is terült ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Leguggoltam hozzá, és megfordítottam az eszméletlen testet. A nyomot hamar megtaláltam, amire nem igazán számítottam. Az inge alatt hosszanti karmolás futott végig. Csessze meg! Ki tehette, mikor és miért?

Átsiettem a seriff szobájába. A fiókja felső szekrényében rábukkantam a fémbilincsre, de kulcsot nem rejtett a fatároló rész. Üsse kavics! Visszatérve a radiátorhoz vonszoltam, majd hozzá erősítettem a karját.

-Sajnálom, de a saját érdekedben tettem! – megpusziltam a száján. Az ölébe ejtettem a mobilját, felkaptam az asztalról a holdköves gyűrűmet (meg egy dobozkát a nevemmel ellátva) és eljöttem. Inkább ez a verzió, mint hogy olyat tegyen, amit később csúnyán megbánhat. A deja vu érzése öntött el a kocsimban ülve. Feltéptem az arany csomagolást (igen tudom bunkóság volt elhozni. Nőből vagyok, könyörgöm, szóval nem bírtam megállni!), és alatta arany nyakláncot leltem a hozzá tartozó Angel feliratú medállal. Iszonyúan tetszett (csak el ne felejtsem megköszönni)! Gyorsan felraktam a két ékszert, így már elmondhatom, hogy mindkét „pasimtól” van valamim, ami rájuk emlékeztet majd a magányos percekben. 

Ismét megcsörgettem Tylert, de nem vette fel. Csupán egyetlen olyan helyen lehet, amit nem említ nekem, és az Libertytown klinikájának a gyermekosztálya. Nem tudom mások, hogy vannak vele, de engem konkrétan a frász kerülget a kórházaktól. A sok beteg ember, a halál, a szenvedés, és a gyötrődés, ezek jutnak először eszembe róla. Ugyan még nem veszítettem el senkit, aki fontos a számomra, viszont nem is szeretnék.  Leparkoltam a kocsit, majd betoltam a nagy dupla üvegajtót. Az a tipikus fertőtlenítő szag rögtön megcsapta az orromat. Már kezdek rosszul lenni a helytől, pedig még csak most léptem át a küszöbét.

A barátomat keresnem se kellett pusztán követtem az émelyítő karamell-vanília illatot, és a harmadikon bele is futottam. Hatalmas üveg ablak előtt ácsorgott összefont karokkal. Borzalmasan elveszettnek tűnt, mintha az egész világot le akarná győzni, de képtelen rá, mert a harcnak vége. Vesztett. Tipikusan az a pillanat, mikor egyszerűen nem találod a szavakat, és igazából nem bírsz, mit mondani mégis megpróbálod.  

- Szia, szívem – léptem mellé. Hozzá bújtam, mire átölelt a karjával.

- Nem, ezt érdemli… - elcsuklott a hangja. – két hete töltötte be a nyolcat, de nem fogja megérni a következő születésnapját.

- Sajnálom – a sötétbarna szemeiben könnyek gyűltek, nekem pedig a szívem megszakadt érte.

- Hol van az igazság ebben? Hm? – konkrétan nem nekem címezte a mondandóját inkább csak úgy magának.

- Sehol – helyeseltem. Nem szeretnék bele menni a vallási kérdésekbe, de ott fent valaki nagyon nem jól rendezi az ügyeket, ha hagyja, hogy ártatlan kisgyerekek haljanak meg. Benéztem az üveg mögé, és valóban egy elbűvölő szőke kislányt láttam csövekre kötve. A rózsaszín nyuszis matricákkal igyekezték jobb kedvre hangolni a kis betegeket, de ez sajnos nem változtat a szomorú tényen. Az egyetlen dolog, amit még megtehetünk az, hogy szebbé varázsoljuk a még hátralévő idejüket.

- Tyler vége van a látogatásnak menj haza pihenni, hiszen holnap iskola! – sétált mellé az idős pufók fehér egyenruhás nővérke. Megfogta a vállát, és biztatóan elmosolyodott.

- Megmondod neki, hogy itt voltam? – pillantott rá szomorúan. Igazából azoknak a legnehezebb, akiket hátra hagyunk.

- Persze, kedvesem – bólintott. – Holnap már biztos ébren lesz, de ma nagyon erős kezelést kapott.

- Köszönöm Emma – megölelte a csöppnyi öregasszonyt. A „minden rendben lesz” baromságot ki se akartam ejteni a számon, mert hatalmas hazugság!

22. rész

A kocsiban ülve el kellett telnie néhány hosszú percnek, mire feleszméltem a bent történtekből. A legjobb barátnőmet megharapták, sőt nagyon úgy fest, hogy erősen befolyásolják is. Muszáj megbeszélnem valakivel, különben a kelleténél még jobban be fogok kattanni. Megkerestem a telefonom, és felhívtam Tylert. Azt mondta nagyon szívesen elbeszélget velem, de később, mert most nem ér (talán megint a húga miatt?), így maradt Dylan.

Alig 10 perc múlva már a házuk előtt dideregtem. Becsöngettem. Stiles papa nyitott ajtót, és nagyon megdöbbent a láttamon. Egyébként magas, vékony, ősz hajú férfi, késői negyvenes vagy korai ötvenes.

- Ühm… - megköszörültem a torkomat. – Dylan itthon van? Az előbb beszéltünk…

- Persze – bólintott. – Éppen vacsorázunk, szóval fáradj beljebb – lépett arrébb. – Fiam – emelte meg a hangszínét. – egy nagyon csinos fiatal hölgy keres.

- Gyorsan ideértél – kommentálta felkelve a megterített asztaltól.

- Nem szeretnék zavarni… - hebegtem.

- Ugyan már – legyintett a seriff. – Éhes vagy? Spagettit csináltam.

- Igen – el is felejtettem enni. Valahogy kiszaladt a fejemből ez a fontos életfenntartási funkció. Kedvesen Dylanre mosolyogtam, és helyet foglaltam vele szemben. Szedtem magamnak, majd visszahuppantam.

- Nem is említetted, hogy van barátnőd – fordult a fiához, aki kis híján megfulladt a megakadt falattól.

- Mi csak barátok vagyunk – segítettem ki.

- Tylerrel járnak – ettől a két szótól akaratlanul megrándult a szája.

- Honnan ismeritek egymást? – faggatott tovább apuci.

- Az iskolából – előztem meg ismét a gunyoros választ.

- Apa, mi a helyzet a gyilkosságokkal? Tudtok már valamit? – váltott hirtelen témát.

- A folyamatban lévő nyomozásról nem beszélhetek – rázta meg a fejét. Kortyolt egyet a behűtött söréből.

- Szerintem van kapcsolat a dolgok között – szólaltam meg. – az elkövetés ugyanaz, és mind az erdőben történt.

- Erre mi is rájöttünk. Kezdett összeállni a kép egészen a tegnap esti buliig, ugyanis tizenhárom sebesült tinédzsert szállítottak be a sürgősségire, ahol nem mellesleg ti is voltatok, igaz? – mindkettőnket szigorú zsarunézéssel ajándékozott meg.

 - Korán eljöttünk, mert Angel rosszul érezte magát – adta meg a gyors magyarázatot Dylan.

- Pontosan. Női problémák – na, ez az, amit a pasik soha nem feszegetnek, ha szóba kerül. Tudomásul veszik, és ennyi.

- Ühüm, értem – bólintott.

- Mi van még? – könyökölt az asztalra érdeklődve a fia. Bevallom engem is nagyon felcsigázott.

- Menjetek fel tanulni, foglalkozzatok a gondjaitokkal! Tinédzserek vagytok, nem kell a világ súlyát a vállatokon cipelnetek!

- Rendben, apa – kelt fel Dylan. Kivitte a mosogatóba a tányérokat, majd elöblítette. Igazán gondoskodó srác, nem tagadhatom. – Gyere! – intett felém, majd elindult a lépcső felé.

- Köszönöm a vacsorát – álltam fel illedelmesen.

- Szívesen – mikor elhaladtam mellette elkapta a karomat. – Dylan rengeteget beszél rólad, sokat jelentesz neki, szóval kérlek, ne törd össze a szívét – láttam az enyhe kétségbeesést a tekintetében. Nem láttam sehol anyucit, tehát arra következtettem, hogy csak ketten vannak, ami miatt enyhe bűntudatom támadt, hiszen én borzalmasan bántam a szüleimmel az utóbbi napokban. El se merem képzelni, milyen lenne az életem, ha elveszíteném bármelyiküket is.

- Megpróbálok nem csalódást okozni, ígérem – küldtem felé biztató mosolyt.

- Köszönöm – viszonozta kedvesen az előbbi gesztusom. A gyomrom automatikusan összerándult a gondolatra, hogy esetleg a későbbiekben rosszra fordulhatnak a dolgok kettőnk között. Miért kellett még jobban megbonyolítanom a helyzetet? A telhetetlenségem az oka! Nem becsülöm eléggé a barátomat, mert valójában csodálatos srác, és én az önzőségem miatt tönkre teszem az egészet. Tényleg igazi ribanc vagyok!

Halkan nyitottam be a szobájába. A cipőmet a kezemben tartottam, mivel hosszú távon nem a legkényelmesebb viselet. A könyökömet fogva bámultam teljesen ártatlanul. Az apró anyajegyek az arcán, a szép kifejező barna szemei, a sötét haja és az édes mosolya. Szerethetek egyszerre két pasit? Lehetséges egyáltalán? Egy régi idézet jutott az eszembe, amit az interneten olvastam: „Ha egyszerre két embert szeretsz, válaszd a másodikat, mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem szerettél volna bele a másikba.” Mély igazság!

- Min töprengsz? – megfordult a székén. – Olyan gondolkodós az ábrázatod.

- Kettőnkön agyaltam – vallottam be őszintén. Közelebb sétáltam, és leültem az ágy szélére. A kardigánom ujját teljesen lehúztam, hogy legyen mit babrálgatnom idegességemben.

- Ezért jöttél? – lecsukta a laptopját.

- Részben – bólintottam. Kifújtam a levegőt, amit hosszú ideje bent tartogattam. – Én komolyan kedvellek, és…

- Tyler barátnője vagy – mellém telepedett. A combunk összeért, amitől a szívem megpörgette az eddig se túl lassú tempót, és hallottam az övét is. – innentől kezdve szerintem nincs, miről beszélnünk.

- De én szeretném, ha megpróbálnánk - megérintettem a kezét.

- Van ennek bármi értelme is? – nézett a szemembe.

- Kell, hogy legyen? – ebben a pillanatban újra meg akartam ízlelni az ajkait, érezni azt, amit korábban, mikor pár röpke perc erejéig egybe olvadtak a vágyaink.

- Igen – erőszakkal elvonta rólam a tekintetét. – azt hiszem – picit zavartnak tűnt, majd váratlanul felpattant. - Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy lehetsz ennyire önző, Angel! Csak magadra gondolsz, és csak azt veszed figyelembe számodra mi a jó – szabályosan kiabált velem, amire igazából nem adtam indokot. Oké, rámásztam az akarata ellenére, de azt vallom, mindenhez két félre van szükség.

- Most meg mi bajod? – álltam fel én is.

- Mit akarsz valójában? – sóhajtott. – Mert én már semmit sem értek! Az egyik nap tök jól el vagyunk, másnap meg Tyler oldalán riszálod a feneked, és úgy járkálsz, mint ha az egész kibaszott iskola a tied lenne – folytatta az előbbi hangnemben.

- Fogalmam sincs - a szavaitól könnyek gyűltek a szememben. Nehezen ismertem el, de igaza van. – és most elmegyek! – bele léptem a tűsarkúba. Nem szabad, hogy lássa, amint sírva fakadok, mert a mai napi adagot már elhullajtottam valaki másnak a vállán. Plusz tervezem megőrizni azt a kevés méltóságomat, ami még megmaradt.

- Várj! – megfogta a kezemet. – Hülyén viselkedtem, szóval légy szíves ne haragudj! Nem is igazán tudom mi vitt rá, hogy így viselkedjem, tényleg nem állt szándékomban megbántani! – hihetetlen tempóban darálta a szöveget. – Ne haragudj! – olyan édeskésre vitte le a hangsúlyt, hogy még egy szőrös szívű gonosz szörnyeteg is epekedve omolna a karjaiba.

- Te se – megfordultam és szabályosan a nyakába ugrottam. Az előbbi jelenettel simán szerepelhettünk volna valami rémesen nyálas, drámával túl zsúfolt tini filmben. Nem mertem megcsókolni, de ő se engem. – Ami meg fog történni annak meg kell történnie – húzódtam el tőle.

- És, ha nem jönne össze, barátok még lehetünk, igaz? – ráhangolódott az előbbi pozitív gondolatmenetemre.

- Pontosan – biccentettem. – Oh, és van itt még valami! – villant be a valódi ok, amiért felkerestem. Gyorsan felvázoltam a Nadinennel átélt epizódomat, és igyekeztem a lehető leg részletgazdagabban visszaadni az egészet.  

- Kezd egyre jobban eldurvulni a helyzet, és azt hiszem itt az ideje kicsit utána járni a dolgoknak.

- Szerintem én meg Tyler részesei vagyunk a tervnek, hiszen Kali azt mondta, nem ölhetnek meg minket – felidéztem a kis közjátékukat az erdőben.

- Basszus! – ennyit bírt mindössze kinyögni, ami nála annyit tesz, hogy hatalmas nagy szarban vagyunk.  

21. rész

Lendületből ugrottam, és sikerült felborítanom. Az egyik székben a hülye cipőmnek köszönhetően hajszál híján sikerült hanyatt vágódnom, felkarcolta a vádlimat, de nem különösebben törődtem vele. Kihasználta a pillanatnyi bénaságom, és fordított a helyzeten, így egy ügyes mozdulata hevében a földön kötöttem ki. Leszorította a két csuklómat, a teljes testével rám nehezedett. Mindketten szaporábban szedtük a levegőt, az orromat pedig eltöltötte a karamell és a vanília kellemes aromája. A lehelete az arcomat seperte, és valamit elindíthattam benne, mert az élénksárga íriszével szembesülhettem. Szabadulni akartam, de egyértelműen bebizonyította, hogy erősebb nálam, amit per pillanat rettentően utáltam.

- Tényleg nem szeretnélek bántani – ismételte el.

- De én igen – a szavaim inkább hangzottak morgásnak, mint értelmes emberi beszédnek. Újabb kísérletet tettem a kitörésre, de csak fájdalmat okoztam magamnak.

- Tudom – sóhajtott. Hihetetlen a számomra mennyire képes megőrizni a hideg vérét, még ebben a szituációban, mikor legszívesebben itt menten cafatokra tépném. – Próbálj meg koncentrálni, és elnyomni a feltörő ösztöneidet – továbbra is dühítően nyájas maradt, de érdekes módon kezdtem jobban lenni. Lehunytam a szememet, és kizártam a külvilágot (bár legbelül, majd szétrobbantam). Minden apró zaj százszorosan felhangosítva jutott el hozzám. A tücskök ciripeltek a távolban, a kréta sercegése a táblán, tűsarkok kopácsolása a folyosón, az igazgató ordibált a titkárnőjével, Dylan… oh, istenem… és legvégül Tyler ütemes szívdobbanásai. Pa-pam, pa-pam, pa-pam…

- Sajnálom – szólaltam meg. – Annyira sajnálom – a könnyek utat törtek az előbbi kemény felszín alól. Elengedett, így felülhettem. Átölelt. Olykor előfordul, hogy nem csak magunk miatt sírunk, hanem azokért is, akiket esetleg megsebeztünk vagy elveszítettünk. A fájdalom pedig, ha hagyod felemészthet, és annak bizony csúnya vége lehet, főleg, ha engeded, hogy eluralkodjon rajtad.

- Semmi baj – az arcomat a puha, meleg tenyerébe fogta. Megpuszilt a számon, én pedig azonnal ellágyultam az érintésétől. – Nem haragszom! – elmosolyodott.

- Megcsókoltam a legjobb barátodat – a mellkasomat szorító pántok durván befeszültek, így kifújtam a levegőt.

- Később megbeszéljük, de most ne foglalkozz vele! – újabb lehengerlő vigyor. Elsimította a hajtincseimet a szemem elő.

- De, hát mi történt? Nem értem – a fejemben levő katyvaszból nem igazán láttam a kiutat.

- Holnap telihold lesz, és hát ettől kicsit mindenki megvadul – megpillantva a rémült képemet, gyorsan folytatta - viszont ez teljesen természetes, szóval ne aggódj miatta. Én előtte kitombolom magam az erdőben, így sikerül viszonylag könnyedén átvészelnem.

- Hánykor találkozunk? – vettem rögtön a lapot. Remélem, némi állati alakban eltöltött idő javít a mostani enyhén fogalmazva is megbomlott személyiségemen.

- 21-re legyél a Monroe sarkán.

- Rendben.

A teremben megtaláltam az elsősegély dobozt, így alkohollal lefertőtlenítettem az összekarmolt hátát sűrű bocsánatkérések közepette. Később visszamentünk órára (a szekrényemből elővettem a tartalék kardigánom, mert untam az állandó beszólogatásokat), én kémiára, ő történelemre. Fogalmam sincs a sors mennyire szólt bele, de úgy fest Dylan padtársa lebetegedett, így elfoglaltam a helyét. Azt kívántam bárcsak némi tündérpor segítségével eltüntethetném a mai reggelt, és tiszta lappal indíthatnék.

- Szia. Hogy vagy? – indítottam semmit mondóan a beszélgetést. Egyébként általában az emberek nagy része szarik rá mi van a másikkal, ám belénk nevelték az udvariasságot.

- Miután szabályosan ledugtad a nyelvedet a torkomon mindenféle előzetes nélkül, köszi szépen fantasztikusan – kiéreztem a gúnyt belőle. Tylert simán kenyérre kentem, vajon nála is beválik a bűnbánó boci tekintet? – És te?

- Figyelj, sajnálom, rendben? – emeltem rá a tekintetem. A tíz centis sarkaimnak köszönhetően valamicskét áthidaltam a magasság különbséget, tehát könnyebben nézhettem a szép barna szemeibe.

- Sajnálod, hogy megcsókoltál vagy, hogy ribancként viselkedtél, mert a kettő nem feltétlen ugyanaz – hát, létezik olyan téma, amihez nem nincs minimum egy frappánsan bekészített válasza?

- Az utóbbit – bólintottam kicsit megfontolva.

- Mit csinálsz suli után? – váltott át másra.

- Meglátogatom anyut a cukrászdában, majd Nadinet – muszáj másokra is szánnom néhány percet, mert az utóbbi napokban csak a saját önös érdekeimet vettem figyelembe.

- Ha később ráérsz, gyere át nyugodtan, otthon leszek.

- Oké – újabb elégedett ügyfél. Bár azt hiszem ennyivel még nem oldottuk meg a dolgokat, és van még egy komoly meccs, amit le kell nyomnunk.

Sok gyerek hálába foglalná a szülei nevét, ha cukrászdában dolgoznának, de így már nem akkora poén higgyétek el nekem. A Sweet Life jövedelmező vállalkozás, és anyu álmának megvalósulása (néha arra gyanakodtam, hogy jobban szereti ezt a helyet, mint minket).  A sütik halmokban állnak, a megrendelések folyamatosak, az idegbaj biztosított. Izgalmas szakma, ha meg van hozzá a kellő türelmed meg a kézügyességed, ám ha nincs, akkor veszett ügy, így én kiestem. Némi keresgélést követően anyut a hátsó műhelyben találtam meg. Marcipán rózsákat készített a szivárvány összes árnyalatában. Természetesen nem bírt a vérével, és totál lelkesen elmagyarázta az egész munkafolyamatot, vagyis gyárthattam én is a virágokat. Először meghallgattam a mondandóját, hevesen bólogattam, majd ismételten megígértem, hogy nem keveredek bajba, és betartom a ház szabályait. Díjazná, ha a szabadidőmet a tanulásra, nem pedig a pasizásra (különösen Tylerre) nem pazarolnám. Bevallom őszintén kicsit fellelkesített, ezért később átfutok néhány egyetemi jelentkezési lapot, sőt esetleg bekukkantok az iskola pályaválasztási tanácsadójához is. Összegezve az egészet viszonylag kellemes délutánt töltöttünk együtt, míg be nem vágta, hogy szeretné vendégül látni az új barátomat csütörtökön vacsorára. Oh, basszus!

Nadine papája nyitott ajtót, és azt mondta a lánya nem érzi jól magát, de menjek fel nyugodtan a szobájába, mert biztosan örülni majd nekem, hát így cselekedtem. Az agyamat eldobtam a látványtól, ami fogadott. Taknyos zsebkendő halmok, átható izzadság szag, koszos ruhák a földön, és a tetejébe egy rém ápolatlan kócos barátnő. Az érkezésemre csak a fejét dugta elő hangosan szipogva. Az a lányt, akit megismertem most jól fenéken rugdalná, de most az egyszer megérdemli, mert csúnya dolgokon ment keresztül tegnap este.

- Jól vagy? – kérdeztem meg félve. Undoromat leküzdve félre toltam a zsepiket, és leültem az ágy szélére. A kezemet a felhúzott térdeire raktam, hogy érezze, mellette állok.

- Én… - egyszerűen képtelen volt megszólalni. – Angel – előbújt a Hello Kittys lepedő alól, majd szorosan átölelte a nyakamat. Hamar le kellett fejtenem a karját, mert a szeretete kezdett áthajlani fojtogatásba. – Azt hiszem valami nagyon nincs rendben velem – nyögte ki végre. Felhúzta a rózsaszín csipkés kombinéjét, én pedig kis híján lezuhantam az ágyról attól, ami a szemem elé tárult. Az egyik Alfa tökéletes foglenyomatot hagyott a tökéletesen napbarnított bőrén. A rohadt életbe! – és, ha ez nem lenne elég ma délelőtt két furcsa, de iszonyú helyes srác látogatott meg.

- Ikrek, igaz? – a torkomban levő gombóc erős dagadásnak indult. A világ rohamtempóban kezdett forogni velem.

- Igen – biccentett. Hirtelen eltűnt belőle az a depis csaj, aki pár perccel ezelőtt volt. A vonásai kisimultak, végtelen béke szállta meg. – Azt mondták hozzájuk tartozóm, és ne aggódjak semmi miatt, mert ők vigyázni fognak rám!

- Nadine a fiúk rettentő veszélyesek… - kezdtem bele a „majd én helyre hozom a barátnőmet” monológba.

- Igen említették, hogy lesznek, majd irigyeim, vagyis egészen pontosan rád céloztak – felkelt. A tükörhöz sétált, megigazította a haját, felvett egy vattapamacsot, és letörölte az elkenődött sminket. Szabályosan lebénultam a szavaitól. – Így most arra kell, hogy kérjelek, távozz!

- Nadine… - felálltam. Hozzá léptem, és megfogtam a vállát.

- Most! – üvöltötte. A szemei sárgába fordultak át, amitől a hideg futkosott a hátamon. Jobbnak láttam, ha eljövök, mielőtt olyat teszünk, amit később nagyon meg fogunk bánni.  

20. rész

Reggel az ébresztőm ébresztett. Mennyit aludhattam? Négy vagy öt órát? Tök mindegy! Viszonylag frissnek, és üdének érzem magam. Nem fájt semmim, amit hatalmas pozitívumnak könyveltem el. Gyorsan lecsekkoltam a testemet mélyebb nyomok után kutatva, de csak halvány rózsaszín hegeket találtam. Olyan különös felszabadultság öntött el, amitől legszívesebben körbe repkednék a szobámat. Fogalmam sincs honnan fakad ez az egész szarok a világra téma, de nagyon tetszik. Egyet biztosan tudtam, hogy ma a kelleténél is szexisebbnek kell lennem. Átkotortam a szekrényemet a legfeslettebb gönceim után kutatva. Gyorsan meg is találtam! Felöltöztem, sminkeltem, begöndörítettem a hajamat, és a szokásosnál többet tollászkodtam. A tükörből igazi rámenős, dögös lotyó kacsintott vissza rám. Feldobtam a vállamra a drága Prada táskámat, majd letipegtem a lépcsőm. A mai az én napom, és aki szembe mer velem szegülni az csúnyán végzi!

- Édes, drága egyetlen Sütikém – szólított meg anya. A szendvicseket pakolta barna papírzacskókba. – mégis hova készülsz ebben a szinte semmi ruhában? Ki lóg belőle a feneked!

- Szerintem tökéletes – megpördültem, hogy jobban megszemlélhessem az említett testrészt. Nem leltem kivetni valót benne. Nem lőttem túl a célon a burgundi vörös pántnélküli minivel, ami szorosan a testemre tapadt (mély belátást engedett a dekoltázsomba). A cipőm fekete platform, harisnyát nem húztam, a füleimbe aranykarikákat aggattam, a nyakamban a hozzá illő hosszú lánc lógott.

- Szeretném ha, beugranál hozzám, a cukrászdába iskola után – sóhajtott fáradtan. Azt hiszem az utóbbi időben túl sok gondot aggattam a vállára, és nehezen birkózik meg az új Angellel (de egyelőre mi is csak a barátkozós szakasznál tartunk). Bevallom őszintén, hogy egy hangyányit sajnálom érte.

- Bocs anya nem érek rá! – hátra dobtam a hajamat. – Köszi – elvettem a reggelimet meg a pénzt. – majd jövök.

- Angel… - nem figyeltem rá többet. Most nincs energiám a lelki fröccshöz meg a kioktatáshoz!

Kölcsön kértem Lendyn Jaguárját, mert nem vagyok hajlandó beülni Charity önveszélyes tragacsába. A bátyám előre megfenyegetett, ha bármi baja esik, a dögös kocsijának kitekeri a nyakamat.  Két perc alatt kilőttem a kocsi beállónkról.

Szinte az összes pasitól kaptam „elismerő” bókot („Hé, cica megdugnálak, ráérsz ma? Jó a segged, jó a csöcsöd jó neked a Csütörtök?” –és ezek voltak a legenyhébbek) vagy füttyentést, míg elhaladtam mellettük a folyóson. A mellem feszülésig dagadt a büszkeségtől. A tekintetem a barátomat kutatta, de nem vettem észre, ám helyette kiszúrtam a szekrényénél matató Dylant. Egyetlen szó nélkül elkaptam, a falhoz vágtam, és mindenféle bevezetés nélkül lesmároltam. Köpni-nyelni nem bírt a megdöbbenéstől, de viszonozta. A kezei esetlenül hullottak alá. Röpke futó gondolatként felmerült bennem, hogy mégis honnan a picsából veszek ehhez bátorságot, de elhessegettem. Az összes eddigi elfojtott érzelmet bele vittem a csókba, és tudtam soha nem fogom megbánni, még ha a későbbiekben, súlyos következményei is lesznek.  

- Angel, te meg mi a fenét művelsz? – érintette meg a hátamat Tyler. Összerezzentem. Kinyitottam a szememet, és megfordultam. Elengedtem a lesokkolódott srácot, aki szerintem életében először nem találta a megfelelő szavakat. Lövésem sincs miért csináltam, de piszkosul jól esett.

- Amihez csak kedvem van, édesem – feleltem gúnyosan. Megtöröltem a számat. A táskámba nyúltam, és újabb réteget kentem fel az elkenődött szájfényből. Iszonyú lekezelően, és hanyagul viselkedem, amit nem egyértelműen nem érdemel meg.

- Angel… - próbálkozott Dylan is. – Jól vagy? – megfogta a karomat, mire rögtön kirántottam a szorításából.

- Hagyjatok békén mindketten! Kurvára nincs szükségem rátok! – fakadtam ki dühösen, holott nincs rá semmi okom.

- Na, ebből elég! – lépett hozzám Tyler. Mindenféle tiltakozásom és durva szitkozódásom ellenére felkapott a vállára. Természetesen a felgyülemlett diák sereg figyelmét sikerült magunkra irányítani. Valószínűleg rég lehettek ilyen durva színjátéknak a szem és fültanúi.  Néhányan biztató megjegyzést küldtek a pasimnak, amiben szépen fogalmazva arra céloztak, hogy szeretkezzen velem.

- Most azonnal tegyél le te seggfej, különben rettentően meg fogod bánni! – visítottam, mint egy ketrecébe szorult vadállat.

- Nyughass már! – gyengéden a fenekemre csapott. Megtorlásként kiengedtem a karmomat, és végig szántottam a hátát. A póló szakadt, a bőr hasadt, a vér fémes illata megcsapta az orromat. Ott belül valami éledezni kezdett bennem, és arra biztatott, hogy tépjem fel a szépfiú torkát. Kezdtem komolyan megrémülni!

A rengeteg kemikália, meg egyéb erős szúrós szagú vegyszer rögtön eltömítette az orromat, és veszettül irritált. A kémia teremben rakott le. Úgy fest, itt ma nem tartanak első órát, szóval nem fog senki megzavarni minket. Ismét súgott a belső hangocska: „szerezd meg, vedd a birtokodba, semmisítsd meg, öld meg!”. Hirtelen elfelejtettem, hogy erőszakkal hurcolt be ide. Lassan kecses léptekkel megindultam felé, csábosan megnyaltam az ajkaimat, és egyértelmű jeleket küldtem arról mihez is akarok kezdeni vele. A kezemet a mellkasára helyeztem, majd fokozatosan lejjebb csúsztattam egészen a nadrágjáig. Felemeltem a fejemet, így a tekintetünk összeakadt. A bal karomat a nyaka köré fontam, míg a jobb tovább dolgozott ott lent.

- Te is szeretnéd igaz? Érzem rajtad – suttogtam a fülébe. Az ujjaimmal finoman játszadoztam a tarkóján levő kis forgóval. A légzése átváltott zihálásba, ahogy fokoztam az élvezeteket.  Danny nem sokat ért, mint ember, de nagyon sok mindenre megtanított a férfiakkal kapcsolatban.

- Jézusom! – szisszent fel, mikor újra egymás szemébe néztünk. – A szemed teljesen sárga! – az arca rémületet tükrözött. – Kicsim - próbálkozott kedvesen. – én is szeretném, hogy megtörténjen, de nem itt és nem így – úgy beszélt, mintha vékony jégen táncolna, és bármelyik szavával azonnal összeroppanthatná az amúgy sem túl szilárd talajt a talpa alatt.

- Szarok rá mit akarsz! – halk morgás kísérte a kijelentésemet. – Kibaszottul elegem van belőled! – durván ellöktem magamtól. A mozdulattól a pad, aminek eddig támaszkodott fülsértően csikorogva csúszott hátra pár métert.

- Nem szeretnélek bántani… - a kétségbeesés határán billegett. Félt tőlem, ezt rögtön megéreztem rajta.

- Sajnálom, édesem muszáj lesz! – azzal szabályosan felüvöltöttem (pont úgy hangzott, mint egy farkas hangja). Ebben a pillanatban meginogtam pár másodpercre, de a zavar gyorsan a helyére billent, és támadtam. 

19. rész

Nem maradt időnk egy esetleges tervre az abc betűit felhasználva, sőt az átalakulásra sem. Nekem nagyon nem megy varázsütésre, szóval remélem, így is elég erős leszek a győzelemhez vagy, hogy legalább ne itt dögöljünk meg (már, bocsi!). Utolsó pillantás Tylerre. Biztatóan elmosolyodott, és bólintással jelezte a felkészülést a harcra.

- Ha azt mondod: fuss. Futsz! Oké? – nézett rám az immár sárgába átfordult szemeivel.

- Oké – majd meglátjuk! Tuti nem hagyom itt, mikor igazán komolyra fordul a helyzet, egyszerűen nem bírnám elfogadni, nem békélne meg a lelkem a későbbiekben, ha tudnám, hogy a gyávaságom miatt halt meg.

A felbukkanásuk most nem ért olyan váratlanul, mint korábban. Ketten voltak. Az egyik a nőci (a cipő nélküli) hosszú barna hajjal, kreol bőrrel. A másik férfi lenyűgöző világoszöld szemekkel, borostával, rövid fekete hajjal, izmos felsőtesttel (a pólóját elhagyhatta útközben. Bár talán a heppje a meztelenkedés!), kb. 185 centis magassággal. Igyekeztem nem elveszni a látványában, hiszen most nem pasizni jöttem. Jézusom! Pofa be! Különben is barátod van, és imádkozz azért, hogy a nagydarab szexi pasi ne marcangolja darabokra, mert nem túl romantikus, ha a szíved választottjának eme szervét szó szerint a kezedben tarthatod. Ugorjunk vissza a valóságba, mert az ömlengésre kár pazarolni a szavakat! Jaj, majdnem kifelejtettem a legfontosabb részt itt a felesleges fecsegésben! A szemük vörösen izzott, amilyet eddig még nem pipáltam. Alfák! Na, tényleg nagy szarban vagyunk!

- Emlékszel mit mondott a főnök, Kali. Nem ölhetjük meg őket! – szólalt meg a pasi a mély szexi hangján. Káli, a hinduizmusban bosszúálló istennő volt (nem mellesleg kék színben pompázott), és állítólag embereket áldoztak neki. Nem túl kecsegtető indításnak, már ha csak a nevét vesszük alapul!

- A lánnyal más terveim vannak, és nem vagyok nekrofil, szóval…- hűha! Azt hiszem, kezdek berezelni…

- Oh, Derek hallgass már! – vicsorgott rá szabályosan a nő.

Lány a lánnyal, fiú a fiúval, automatikus lett a felosztás. Na, jó fel se emlegetem a feminizmust, mert szerintem Kali nem fogná a pártomat. Rögtön a karmait villantotta felém, és ha nem hajolok el, most szem nélkül rohangálhatnék. Annak idején Claude elvitt néhány kick-box edzésére (egy csajnak fontos megvédenie magát”- idézet vége), szóval nem vagyok totál elcseszve! Próbáltam kisöpörni alóla a lábait, de az a szuka megelőzött, így én végeztem a mocskos talpa alatt. Meg akartam kérdezni miért nem használ illatos szappant, mert iszonyúra büdös, de szerintem nem vevő a humoromra. Valami nagy gondolkozó egyszer azt mondta mindig legyél egy lépéssel az ellenségeid előtt. Megragadtam a bokáját, és erős csavarással fordítottam a helyzeten. Földön fekvő ember nem rúgunk bele! Nem a francokat nem! Sikerült eltalálnom az oldalát, de a következő másodpercben Jackie Chant megirigylő mozdulattal ugrott fel. A karmaival felhasította a bőrt a hasamon, amivel csak még jobban felidegesített.(Nem mertem oldalra nézni, hogy Tyler meg van-e még, pedig nagyon akartam.) Fájdalom nyilallt az ujjbegyeimbe, és most már büszkén elmondhatom, hogy nekem is vannak karmaim (smiley). Ütöttük, rúgtuk, püföltük egymást, és nem szívesen ismerem be, de nagyon vesztésre álltam. Kezdtem kifáradni! Ziháltam, több sebből véreztem, a szívem leállással fenyegetett a heves tempótól, minden izmom sajgott (még azok is, amiknek eddig a sejtéséről még csak fogalmam sem volt). Bármi jobb ennél, még talán a halál is…

- Kérd szépen, hogy hagyjam abba – a pólómnál fogva szegezett fel a fára.

- Rohadj meg! – vérrel kevert nyállal egyenesen a szeme közé céloztam. Talált!

- Menjünk, eleget kaptak! – lépett mellé a meg sem izzadt Derek. – Még találkozunk, kedvesem – elmosolyodott, és kisimította az arcomból a csatakos hajtincseket.

- A pokolban fasszopó! – válaszoltam dühösen. – Előbb döglöm meg, mint, hogy a tied legyek!

- Az egyik nem zárja ki a másikat – újabb vigyor.

- Nem felejtek, szóval ezt még megkeserülöd! – figyelt újra rám a nő. Egy kézzel méterekre hajított el. Be kéne neveznie az olimpián a diszkoszvetés versenyszámra, tuti biztosan megnyerné. Utolsó szösszenetként jutott eszembe ez a hülyeség, majd a világ sötétbe borult.

- Angel – valaki a nevemen szólongatott. Résnyire nyitottam a szememet. Tyler! A kép hamar kitisztult így megállapíthattam, hogy ő sincs sokkal jobb formában, mint én.

- Vége van? – érdeklődtem egy nyögés kíséretében, mert a felülés igencsak fájdalmasra sikeredett. Az a szuka szerintem több bordámat is eltörte.

- Egyelőre – felsegített. – Tudsz egyedül járni?

- Remélem – megtettem pár lépést, és nem estem össze, ez óriási! 1:0 ide.

Egymásra támaszkodva botorkáltunk ki az erdőből. Ő erősen sántított, míg nekem borzasztóan sajgott az oldalam, és egyéb testrészem. Szerencsémre ösztönösen megtalálta a főutat, és nem a bányatóhoz mentünk vissza. Nem hiszem, hogy most képes lennék szembe nézni az ottani véres leszámolással. Fel se akartam idézni hány olyan ember veszhetett oda, akit ismertem, mert a puszta gondolattól a rosszullét kerülgetett. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért?

Fogalmam sincs mi szimpatikust talált bennünk az öreg fószer, aki felvett minket a teherautójával, de az ég áldja érte. A végtelenségig kimerültünk, és nem mellesleg szabályosan fürödtünk a vérben (a szakadt ruhákat pedig meg sem említettem). Valószínűleg egy bénább horror film szereplőválogatására mindenféle meghallgatás nélkül bekerültünk volna.

- Hé, gyerekek eláruljátok mi történt veletek? – kérdezte meg a sofőr pár perc múlva.

- Rosszul sikerült a randink – emeltem fel a fejemet Tyler válláról.

- Nagyon rosszul – erősített meg a barátom.

- Szeretnétek, hogy megálljak egy kórháznál? – folytatta. Jó látni, hogy még léteznek ilyen önzetlenül segítő emberek, ez bizonyítja, hogy talán még sem annyira romlott a világ.

- Ne – vágtuk rá kicsit kétségbeesetten szinte kórusban.

- Vagyis köszönjük, de inkább haza szeretnénk menni! – megspékeltem a felkiáltást egy vérszegény mosollyal.

Többet nem faggatott minket csak kitett a házunknál. Megköszöntem az öregnek, megpusziltam Tylert, és a lehető leghalkabban felosontam a fürdőszobámba. Durva káromkodások közepette levetkőztem, majd beléptem a zuhany alá. A víz hamar bronz barnára színeződött, és a mocsokkal keveredve távozott a lefolyón keresztül. A sérüléseim már nem tűntek annyira vészesnek, mint azt elsőre hittem, így kijelenthetem, hogy meg fogom érni a reggelt. Remek! Alkohollal fertőtlenítettem a sebeket, leragasztottam, bekaptam két szem Vicodint, és hullaként dőltem az ágyamba. 

18. rész

- Van valakinél bármi használható fegyver? – kérdezte idegesen Dylan. – Gránátvető, puska, kés, bicska? Akármi!

- Jó lesz? – Tyler körme karmokká alakult át. Fantasztikus! Vajon én is képes vagyok rá? Pár másodpercig hosszan bámultam a kezemet, de nem történt semmi (viszont megállapítottam, hogy a vörös körömlakk klasszul passzol a pólómhoz). Ah, francba!

- Megteszi – bólintott.

- Hova tűntek? – fordultam újra a szikla irányába.

- Nem tudom, és nem is akarom kivárni, szóval húzzunk el! – hadart Dylan. Azt hiszem, ha ideges még többet beszél.

- Szorgalmazom az ötletet! – hirtelen sikoly szakította félbe a tuc-tuc zenét. – Meg kell keresnem Nadinet – indultam el.

- Nézd! – kapta el a karomat Tyler. Hat igencsak kifejlett farkas tombolt a tömegben. Mély morgás hagyta el a torkomat. A szívem ezerrel dobolt, és az egész testem lázban égett a készülő harctól. Az ösztönök rögtön munkálkodni kezdtek bennem, a farkasom kaparta a felszínt. – Vidd innen, most azonnal! – ragadta meg a barátja karját. Valahogy most nem bírtam rájuk koncentrálni, és a beszélgetésük is csak tompán jutott el hozzám. – Angel, hallasz engem? – rázott meg.

- Mi van? – rivalltam rá mérgesen, mintha nem is én lennék.

- Megtalálom a barátnődet, és biztonságba helyezem, rendben? De most Dylannel kell menned, mert változhatsz át itt és most, mert csak felkelted az érdeklődésüket. Érted? – a szemei sárgába fordultak.

- Maradni akarok, a vérükre szomjazom! – erőteljesebb morgás kísérte a szavaimat.

- Tudom – megölelt. Szorosan, hogy ne bírjam eltaszítani. A körülöttünk kialakult pánik eltűnt, és csak mi ketten léteztünk. Érzékeltem az ütemes kalapálást a mellkasából, ami segített megnyugodnom. Kinyitottam a szememet, a világ pedig a helyére kattant.

- Nem hagylak egyedül – ugrottam vissza normálisba. Túl korai volna elvesztenem…

- Most nincs idő a nyálas tini filmek giccseire! – kapcsolódott be Dylan.

- Találkozunk az autónál, rendben? – elmosolyodott. Bólintottam, habár a szívem megszakadt. Kaptam tőle egy” mi van, ha nem látsz többet?” csókot. Hát, nem így képzeltem el az elsőt, és pláne nem ilyen szituációban. Mögöttünk a jajveszékelések, a sikolyok átvették az uralmat, a pánik szabályosan kitört, mi pedig pont a közepén smaciztunk.

Dylannel kézen fogva rohantunk a dzsiphez. Hatalmas káromkodás hagyta el a száját, mikor észrevette a lyukas kerekeket. Úgy fest a kis csipet-csapat alaposan előkészítette a terepet, és nem akarnak túl élőket. Kezdtem még inkább berezelni, valamint még jobban félteni Tylert.

- Vissza kell mennem érte! – fakadtam ki. – Ha bántódása esik, azt soha nem bocsájtom meg magamnak! – nehezen bírom visszafogni a könnyeimet.

- Én meg azt nem bocsájtanám meg magamnak, ha elveszítenélek! – a szemembe nézett. Óriási dilemmával küzdök! Maradjak vele vagy kapcsolódjak be a harcba kockáztatva az életemet?

- Szerintem, ha elég mélyen elrejtőzünk az erdőben nem fognak ránk lelni – viszont, ha bármi bajom esne, azt Tyler nem emésztené meg könnyen, és igyekszem tiszteletben tartani a kérését. Bízok benne, hogy érti a dolgát!

Az éjszaka teremtményei a horror filmekben rajonganak a sötét, titokzatos helyekért, míg engem szabályosan a hideg ráz az erdőtől. Az utóbbi idők tapasztalata alapján semmi jó nem származik abból, ha naplemente után mászkálunk a rengetegben (plusz a horror filmekben szinte az összes baltás gyilkos itt csap le a láncfűrészével). Remélem, van annyira jó a tájékozódó képességem, hogy rábukkanunk a főútra, és némi szerencsével túl is vészelhetjük.  

Vicces, mikor az emberek azt mondják majdnem szívrohamot kaptam. Na, hát engem tényleg majdnem utolért az infarktus, mikor valaki váratlanul megfogta a vállamat. Az ismerős illat azonnal megütötte az orromat, így visszább vettem. Tyler nyakába borultam a viszontlátás örömére, és újabb csókot leheltem az ajkaira (ez enyhe túlzás, mert durván lesmároltam, csak költőibben hangzott az előbbi megfogalmazás). Vérzett néhány sebből, de nem szúrtam ki komolyabb sérülést, röviden szólva: megmarad. Hallelujai! Ráadásul a sokktól remegő barátnőm állt mellette. A könnyei elmaszatolták a sminkjét, az arca piszkos lett, de néhány terápiás beszélgetés meg egy zuhany, majd segít rajta. Sebtében megöleltem a megszeppent, erősen szentségelő Nadinet. Most már mindennek rendben kell lennie!

- Követtek minket – törte meg az érzelmes pillanatot Tyler. Óriási, más nem hiányzott! – és nem szívesen mondom ezt, de egyedül nem bírok velük – rám nézett.

- Dylan kérlek, vidd biztonságba Nadinet! – fordultam hozzá.

- Én is… - kezdte volna a szokásos monológját.

- Fogd be! – szakítottam félbe. Apró puszit nyomtam az ajkaira, amitől elkerekedett a szeme. Levettem a holdkő gyűrűmet, és a kezébe adtam. – Vigyázz rá, mert vissza fogok jönni érte! – apró mosollyal biztattam. – Nem lesz, semmi baj ne aggódj, és később személyesen rúghatod szét a seggem, mert hülye voltam. Rendben? – megint a sírás kerülgetett, így hatalmasat nyeltem, hogy visszafogjam. Van olyan, aki szeret búcsúzkodni? Léteznek egyáltalán megfelelő szavak? Mert, ha valaki megírta már valahol, azt szívesen elolvasnám.

- Rendben – egyezett bele. – Egy darabban hozd vissza! – címezte a mondatot a barátjának. Férfias ölelést váltottak, és elváltak az útjaik. Ketten fogunk szembe nézni a ránk váró veszélyekkel! Történjen bármi is én felkészültem a halálra! 

17. rész

A barátom (istenem, milyen jól esik kimondani!) a kapu előtt várt, épp Dylannel folytatott komoly eszmecserét, amit heves kézjelzésekkel kommentált.

- Sziasztok – libbentem oda.

- Én lekoptam csajszi, oda bent tali – újabb cuppanósat nyomott az arcomra. – Hé, Dylan jó a segged! – pördült vissza a tűsarkain. Nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Tényleg? – felemelte a csíkos zipzáras felsőjét, meg a pólóját, hogy még inkább szemügyre vehesse. – Igaza van – biccentett. – azért az a sok lacrosse edzés segít a formálásában.

- A kispadon való ücsörgéstől valóban javul a helyzet – gúnyolódott. Szerintem állandóan húzzák egymást köszönhetően a magas tesztoszteron szintjüknek.

- A te véleményedre nem adok – legyintett. Hozzám lépett és átkarolta a vállamat. Igyekeztem nem beparázni. – Angel, mit mondasz? – a finom parfümje csiklandozta az orromat. A gyomromban megmozdultak a pillangóim.

- Nem rossz – elvigyorodtam.

- Csak, nem rossz? – szabályosan felháborodott. Erősen szorítottam az ajkaim, hogy ne törjek ki hangos röhögésben (vagyis kacagásban, mert mi csajok nem rötyögünk!). – Megnéznéd alaposabban? 10-ből hány pontot érdemelnék? – Tyler csak a szemét forgatta, de látszólag nem zavarta különösképpen a kis közjáték.

- 7,5-et? – remélem, nem sértődik meg!

- Hm… 7,5 – ízlelgette a számot. – Tetszik!

Becsöngettek. A diákok félbe hagyták a beszélgetéseket, elnyomták a cigijüket, befejezték a baromkodást, és elkezdődött a szokásos tumultus a minél hamarabbi beérés érdekében. Rendszerető tanulónként mi is besiettünk a többiekkel együtt. Szerencsére három hét, és nyári szünet! A napok pörögtek, de nekem még mindig fogalmam sincs róla, mihez akarok kezdeni a nagy betűs életben. Oké, egyelőre a szőnyeg alá söpröm, ezt a problémát, mert akad pont elég.

A nap viszonylag gyorsan elrepült. Délben automatikusan az „elit” asztalhoz telepedtünk le, ami elméletben a kiváltságosoké, amire teszek nagy ívben, mert csak a társaság ér valamit a többi nem. Tyler, mint a pasim és Dylan, mint a barátja automatikus meghívást nyertek. Danny már más vállán vigasztalódott, és szándékosan nyalogattam előttem a pirított ribancot. Pff! Kifelejtettem azt az információt, hogy a giminkben két sport virágzik, a foci meg a lacrosse és a versengések néha véres verekedésbe csapnak át. Ma, hál isten sikerült elkerülni a konfliktusokat.

Délután megkértem Nadinet, hogy vásároljunk kicsit az esti buliba. Kajáltunk, vettünk sört, és beújítottunk pár dögös rucit. Az este, hipp - hopp utolért minket, így rohantam haza készülődni. Lefürödtem, beszárítottam a hajamat, és puszta megérzésből kevésbé kényelmetlen ruhákba bújtam. Pontban 20-kor (ciki kezdésre ott lenni!) megszólalt az ajtócsengő. Siettem le ajtót nyitni.

- Szia, drágám – Dylan is totál átlagosan festett, szóval megnyugodott a lelkem. A számon puszilt meg! Kikerekedett a szemem.

- Túl sok? – suttogta.

- Nem. Tökéletes! – elmosolyodtam. – Gyere – bevezettem a nappaliba. A fiúk a meccset nézték, belel értve apámat is. A kedvenc szórakozásuk, amit anyuval nagy ívben kerülünk, mert a vége mindig a káromkodások áradata, és az aktuális „köcsög” bíró szapulása lesz. Megragadtam a srác kezét, és a derekamra húztam. – Hé, mindenki! – köszörültem meg a torkom.

- Sütike, meccs van! – nyögött fel Lendyn. – A Mets játszik – baseball.

- A Mets? Hű, imádom – elengedett, és elindult a kanapé irányába, de visszarántottam.

- Szeretném bemutatni az új barátomat – hangsúlyoztam ki az utolsó két szót, hogy közérthető legyek. – Dylan Stilest. Dylan, balra az apám, jobbra a bátyáim: Austin, Claude és Lendyn – hadartam el.

- Üdvözlöm Mr. Divine – nyújtotta előre a kezét illedelmesen. Apa viszonzásul biccentett, de más reakciót nem váltott ki belőle, így kínosra sikeredett az előbbi pillanat.  

- Szeretnék elnézést kérni a tegnapi viselkedésemért, és sajnálom – muszáj kicsit meghunyászkodnom, hiszen itt kell laknom egy fedél alatt velük. – Na, szóval – ugrottam a következő témára. – mi leléptünk! Szeretlek titeket, és majd jövök! Sziasztok – magammal rántottam, hogy elkerüljem az esetleges további kommentárokat.

- Köszi, életet mentettél – hálálkodtam a dzsipben.

- Szívesen – azok a barna szemek. Nem, nem szabad!

Libertytown annak idején nemesfémek hazája volt. A bányászat tartotta fent a várost. Napjainkban már csak a tó maradt meg emlékül. Lényegében lezárt terület, de ez persze nem akadályoz meg senkit abban, hogy kijöjjön ide vagy esetleg bulit rendezzen. A két fiúval karöltve vágódtunk be a parti közepébe. Roston virslit, valamint hamburger húst sütöttek. Jesse öltötte fel az önkéntes szakács szerepét, és ő szolgálta ki az éhező tiniket. A sör literszámra fogyott, a hangulat meg egyre forróbb lett. Látszólag minden rendben zajlott, nekem mégis szörnyen rossz előérzetem támadt és Tyler is nyugtalanabb lett miattam.

Nem telt sok időbe, hogy bebizonyosodjon az igazam. 23 óra környékén váratlanul különös bizsergés tört rám, az összes szőrszálam vigyáz állásba rendeződött, a szívverésem felgyorsult.

- Közelednek ugye? – fogtam meg a barátom karját.

- Igen, és többen vannak – az életem komolyan kezd egy rossz horror filmre hasonlítani, csak a szereposztás nem tetszik benne.

- Mit fogunk csinálni? – kapcsolódott be Dylan. – Kellene egy terv, amivel mindenkit haza küldhetünk – válaszolta meg a saját kérdését.

- Találj ki valamit, te vagy a jó az ilyenekben – mindkét srác szorosan közre fogott.

- Túl késő… - néztem fel az alig pár méter magas sziklaperemre. Megfagyott a vér az ereimben a látványtól. Két izomkolosszus magas, iker srác, egy nő, aki nem viselt cipőt, és mellette még három másik eléggé tagbaszakadt alak. – Mit akarnak? – remegett a hangom.

- Ölni – Tyler tekintetétől a gyomromban levő görcs megsokszorozódott. Vajon túléli a csinos lány meg a barátai a film végét? 

16. rész

Átöltöztem. Az oldaltáskámba minden szükséges dolgot bedobáltam, és elhúztam. Túlzás lenne, azt mondani soha nem térek vissza, mert ez annyira drámain hangzik, de utálom, ha beszabályoznak bármiben is. Eddig jó kislányként viselkedtem, viszont most felszínre tört a lázadó énem.

- Sütike? – összerezzentem. Megfordultam. Lendyn kandikált ki az ablakon.

- Ne köpj be légy szíves! – könyörögtem.

- Nem foglak, mert tudom milyen szerelmesnek lenni – rám kacsintott.

- Köszi, bátyus, imádlak! – felé cuppantottam, majd a lehető leggyorsabban eltűntem.

Tyler már várt a kocsijának támaszkodva. Egyetlen szó nélkül megölelt. Bele fúrtam az arcomat a pulóverébe, és mélyen beszívtam azt a kellemes illatot, amit bárhol rögtön felismernék (a karamell és a vanília elegye). Közel voltam ahhoz, hogy megint sírva fakadjak.

- Minden rendben lesz – azt hiszem ez a mottója, és az intenzitás, amivel kiejti, egyszerűen képtelenséggé teszi, hogy ne higgyek neki. Megpuszilta a homlokom. – Mit szólnál, ha némi édességgel csökkentenénk a bánatot? A lányokat a csoki tartja életben nem? – elmosolyodott. Olyan cuki!

- Létfontosságú tényező a boldogsághoz – megtöröltem a szememet. Fekete lett az ujjam hegye az elkenődött sminktől. Gyorsan leszedtem a lefolyt csíkokat a visszapillantó tükröt használva segítségül. – Bocsi, de nem járkálhatok pandamaci szemekkel – kommentáltam az előbbieket.

- Szerintem festék nélkül is szép vagy – rám nézett.

- Szépnek tartasz? – elvigyorodtam.

- Piszok szerencsésnek érzem magam, hogy a barátnőm ennyire csinos, és hihetetlenül gyönyörű.

- Köszi – elpirultam. Felpipiskedtem, majd egy cuppanóssal jutalmaztam meg.

- Mi lenne, ha sétálnánk?

- Jó ötlet.

Kézen fogva róttuk az utcákat. Az üzletek kirakataiban meglátva a képünket elégedettség töltött el. Dannyvel valahogy soha nem passzoltunk össze. A magas, izmos focista, kő gazdag srác meg a töpszli tökéletes csajszi (basszus, milyen ego szállt meg! Természetesen tudom, hogy nem vagyok az, de olyan jól esett leírni.). Állandóan a sportmérkőzésekről beszélt, ha esetleg nem talált más témát maradt az autója, és a lányok mell illetve fenékméretének elemzése. Így utólag visszagondolva fogalmam sincs mit bírtam benne, mivel semmi közös nem volt bennünk (azt hiszem meg akartam felelni az elvárásoknak plusz, ha jól emlékszem szabályosan rám tukmálták). Tyler teljesen különbözik tőle!  Gondoskodó, figyelmes, romantikus és menthetetlenül szerelmes belém, vagyis az utóbbit nagyon remélem. Hát kívánhatnék nála jobbat?

- Fagyi? – állt meg a cukrászdánál.

- A kedvencem – hatalmas kelyhet rendeltem le a pultos lánytól. Kiültünk várakozni a teraszra.

- Na, mesélj mi történt miután haza értél! Nagy vita volt?

- Eltiltottak tőled, elvették a kocsim kulcsait – hadartam. - Válaszul durva dolgokat vágtam a fejükhöz. Azt mondtam, hogy nem az én hibám apa húgának a halála, nem engem kellene büntetni miatta. Ezelőtt még soha… - elcsuklott a hangom.

- Nem választhatatlanok el minket egymástól, érted? – megfogta a kezemet. Bólintottam. - Próbálj meg beszélni velük, és ha nem engednek, akkor titokban találkozunk, ennyi. Dylan érted megy, eljátsszátok, hogy együtt jártok. Bízom benne, nem fog csalódást okozni - elkaptam a tekintetem.

- Valami baj van? – legyek őszinte, és szakítsam meg a barátságukat? Nem!

- Nem, semmi. Kedvelem Dylant – megálltam. – de persze nem olyan értelemben – helyesbítettem. Még önmagamnak sem merem bevallani az igazat…

 - Probléma megoldva – odahajolt megpuszilni.

- Ühüm – továbbra is kerültem a szemkontaktust.

A fagylalt kehely után fizetett, majd visszavitt. Holnap újra látjuk egymást a suliban, ahol természetesen előadhatjuk a boldog párocskát. Picit javított a közérzetemen, de belül ordítottam.

Egyedül vacsoránál toltam elő a képemet. Az asztalt kivételesen nem a vidám csevej fogta körbe, hanem a kínos csend. Austin kísérletei sikertelennek bizonyultak a hangulat fokozására, így hamar feladta. Szabályosan rosszul lettem saját magamtól, mert én okoztam a konfliktust. Futó gondolatként eszembe jutott mi lenne, ha dobnám Tylert?  Gyorsan kiűztem, ezt a butaságot a fejemből. Visszaidézve egy filmes idézetet: „Nem eshet örökké!” Szóval egy napon meg kell bocsájtaniuk nekem, hiszen a lányuk vagyok, és szeretnek engem.

Késő este beájultam az ágyba, és szándékosan nem válaszoltam az azt megelőző kopogásra (anya szerint a makacsságom apától örököltem). Lehunytam a szemem, kizárva ezzel a kissé zűrös, bonyolult külvilágot.

A reggeli ébredésem előtt hajnali kettőkor keltem csak fel. Kivert a víz, ziháltam, a szívem, majd kiugrott a mellkasomból. Álmomban újra tekertem a tegnap esti horror filmet. Vajon sikerül valaha elfelejtenem? Na, mindegy is nem szeretnék rágódni rajta! Kipattantam a takarók alól, lezuhanyoztam, és felöltöztem. A nap száz ágra sütött, így nem vettem fel túl sok ruhát (fehér trikó, barackszínű szoknya, fehér masnis cipő). Feltűztem a hajam, és már puccba is vágódtam.

Egyetlen szó nélkül elvittem a kikészített reggelimet meg a szokásos 50$ ebédpénzt. Nadine dudálásával másodpercre pontosan léptem ki az ajtón. Beültem a „punci mobilba” (ezt a nevet adta neki, mert az autója neonrózsaszín nyitott tetejű Volkswagen). Lenyomtuk a szokásos puszit.

- Mit csinálsz, vagyis csináltok ma este az új pasiddal?- kérdezte izgatottan.

- Nem terveztünk még semmit – vontam meg a vállam.

- Remek, akkor 20-ra legyetek a bányatónál, mert grill partit rendez a foci csapat. Csak eliteknek!– rám kacsintott. A bányatavat évekkel ezelőtt lezárta a rendőrség különös halálesetek, és balesetek miatt. Természetesen pont ezért a fiatalok kedvenc szórakozóhelye.  

15. rész

- Szeretnék kérdezni tőled valamit – nézett rám. Megállt a pirosnál.

- Csak bátran – fordultam felé.

- Azt hiszem mostanában már nem szokás megkérdezni, mert automatikusan történik meg – idegesnek tűnt, és szabályosan hadart. – de én mégis megteszem. Angel, járnál velem?

- Igen – válaszoltam habozás nélkül. A combjára támaszkodtam, és közel hajoltam hozzá (már amennyire a biztonsági öv engedte). Az ajkainkat csupán néhány milli választotta el egymástól… Autó dudált mögöttünk.

- Zöld van paraszt, nem indulnál el? – ordította dühösen a másik sofőr. Bele taposott a gázba.

- Nem hiszem el, hogy két nap alatt már másodszor jön közbe valami – törtem ki hangosan. Basszus, ezt nem akartam csak kicsúszott.

- Te meg miről beszélsz? – kapta felém a fejét.

- Semmiről, felejtsd el! – pír öntött el az arcomat szégyenemben.

- A tegnapi estére célzol? – pár másodperc múlva kapcsolt.

- Igen – hú! Nagy kő esett le a mellkasomról. Sanda gyanúm, hogy ha tudomást szerezne Dylanről, akkor valami csúnya esne meg közöttük. Be kellene fejeznem a róla való ábrándozást, hiszen alig két perce kapcsolatban vagyok.

A házunk előtt megígérte, hogy ma még fel fog hívni, ami azokra a giccses filmbeli jelenetekre emlékeztetet, mikor a lány a telefon mellett virraszt. Remélem, ő nem ilyen srác! Megpuszilt az arcomon, és elhajtott. Ha már a kliséknél tartunk egészen addig szobroztam, míg el nem tűnt a láthatárról.

Időm sem maradt kinyitni az ajtót, mert váratlanul kivágódott. A mérges apámmal találkoztam szembe.

- Szia – nyögtem ki elhaló hangon.

- Most rögtön indíts befelé! – rossz, nagyon rossz előérzetem támadt.

Az egész Divine família befoglalta a nappalit. Anya a kanapén ült, a fiúk mögötte feszítettek. A szívem a torkomban a dobogott, a felgyülemlett feszültségtől szabályosan fuldokoltam. Azt hiszem most komoly bajba kerültem, amiből nem lesz egyszerű kimagyaráznom magam.

- Csak nem családi fényképezés lesz? – próbáltam elviccelni a helyzetet.

- Bűzlesz a korcs szagától! – kezdte a búnkoskódást Claude. – Vele henteregtél mi? Esküszöm, megölöm, ha meglátom – ökölbe szorult a keze. Halk morgás tört elő a torkából.

- Fogd be a szád és hagyd szóhoz jutni! – bökte erősen bordán Austin.

 - Az elejétől Sütike! – vágta félbe apa a kitörő verekedést. – Hol voltál tegnap este?

- A sírba teszel minket, Angel! – folytatta anya. – Egyetlen szó nélkül eltűnsz, reggel pedig azt olvassuk az újságban, hogy egy ismeretlen lány megcsonkított holttestét találták meg az erdőben – Lola! Összeszorult a gyomrom. – Nem válaszolsz a hívásokra, halálra aggódjuk magunkat, és a tetejébe még van képed poénkodni is. Alig pár órája, hogy megígérted felelősségteljesen fogsz viselkedni, erre újra megismétlődik a dolog! Mégis mi a mentséged mindenre? – az összes tekintet rám szegőződött. Az idegtől önkéntelen vakarózás lett úrrá rajtam.

- Először is lemerült a mobilom – hazugság! Eszembe nem jutott lecsekkolni kerestek-e egyáltalán. – másodszor Tylerrel voltam – részben igaz! – és harmadszor nem csináltam semmi rosszat azon kívül, hogy bejelentés nélkül léptem le. Ja, és mellesleg betöltöttem a 18-at! – egyetlen szuszra hadartam el az egészet.

- Soha többet nem találkozol azzal a fiúval! – következett a megtorlás apa szájából.

- Ez az! – bokszolt a levegőbe Claude. Gyilkos pillantást küldtem felé, amitől lehervadt a mosolya. Austin ismét megütötte.

- Előre szólsz, ha elmész, és azt is közlöd kivel, és hova. - folytatta apa szemrebbenés nélkül. - Utoljára pedig ide a kocsi kulcsokat! – nyújtotta a kezét.

- Elárulnád mégis, mivel menjek akkor iskolába? – valahogy ez most jobban zavart.

- Majd az egyik barátnőd elvisz – felelte anya. Szerintem kitervelték előre, mert nagyon összebeszéltek.

- Igazságtalanok vagytok velem! – fakadtam ki. – Nem az én hibám, hogy Jasmine meghalt, és nem engem kellene büntetnetek miatta! – elkezdődött a megállíthatatlan áradat. Sajnos ilyenkor azt is kimondjuk, amit máskor soha.

- Most azonnal tűnj a szobádba, látni sem bírlak! – éreztem, hogy apának nehezére esett visszafognia magát. Anyával nem hívei a gyerekverésnek, de azt hiszem, most közel állok a pofonhoz, amit meg is érdemelnék. Rettentően túl lőttem a célon, ezzel az utolsó kijelentésemmel.

- Utállak titeket! – vágtam vissza az utolsó csapásként. A könnyeimet visszafojtva rohantam fel az emeletre.

Mintha csak Tyler megérezte volna, hogy valami baj van, mert szinte abban a percben csörgött a mobilom, mihelyst becsaptam az ajtót.

- Jól vagy? – kérdezte. Tényleg lehetséges, hogy van köztünk egy bizarr természetfeletti kapcsolat?

- Nem – szipogtam, mert az első könnycseppek már előtörtek. – Értem tudsz jönni?

- Igen, persze. Mennyi idő alatt készülsz el?

- Fél óra múlva legyél az utca végén, hogy ne vegyék észre a kocsidat.

- Ott leszek, addig tarts ki! – lerakta. A világ összeomlott bennem, és legbelül reménykedtem, hogy a szüleim megbocsátanak nekem egy szép napon.  

14. rész

Teljesen lezsibbadtam mind fizikailag, mind lelkileg, így egyéb kommentár nélkül az ágyába bújtam (előtte persze ledobtam a pulóvert meg a cipőt). Bemászott mellém, és ugyan nem ért hozzám, de a puszta közelsége már sokat segített. Megfogtam a kezét, majd a derekamra húztam. Megpuszilta az arcomat.

- Megígérem, hogy vigyázni fogok rád, rendben? – suttogta a fülembe.

- Rendben – válaszoltam lenyelve a könnyeimet. Lehunytam a szememet. Akármennyire is zaklatott voltam az álom mégis elnyomott. Remélem, ha felébredek, az egész tovatűnik…

Reggel rázogatásra keltem. Megfordultam. Az ágy szélén ült, és gyengéden mozgatta a vállamat. Istenem, de cuki! A sötét szemek, az enyhén hullámos fekete haj, a csókolnivaló ajkak, oh és az a vigyor, te jó ég!

- Éhes vagy? Anya csinált palacsintát – kérdezte kedvesen.

- Pompásan hangzik – felültem. Megdörzsöltem az arcomat. – Lezuhanyozhatok? – rettentő mocskosnak éreztem magam a tegnapi este után.

- Persze – a bal oldali ajtóra mutatott. – Találsz bent tiszta törülközőt meg egy bontatlan fogkefét.

- Remek – lecsúsztam a lepedőről. Hatalmasat nyújtóztam. – Kaphatok tiszta ruhát?

- Természetesen – a fiókjából szürke pólót meg egy fekete rövidnadrágot halászott elő. – Tessék – adta oda. Elkapta a karomat. – Jól vagy?

- Jól leszek – elengedtem. Mosolyt erőltettem az arcomra. – Tényleg – nagyot nyeltem.

Bezártam a fürdő ajtaját. Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. A hőmérsékletet langyosra tekertem. A vízcseppekkel szinkronban a könnyeim is eleredtek. Sajnáltam a lányt, mert nem ezt érdemelte. Vajon mit érezhet most a családja? Borzalmas tragédia!

Kevésbé leverten távoztam. A hajam vizesen omlott alá, a göncök lógtak rajtam, de legalább Tyler illatot árasztottak, és ez valamicskét megnyugtatott. Mezítláb csattogtam le a konyhába. Beszélgetés zaja ütötte meg a fülemet. Csúnya dolog hallgatózni, bár bánja fene! Kicsit visszahúzódtam a lépcső árnyékába.

- Szeretni fogod, kedves lány –köszi, Tyler.

- Tudod mi az apád véleménye a családjáról – válaszolta a nő. Kb. 170 magas, rövid, divatosra vágott vörösre festett haj, fehér bőr, keskeny ajkak. Szigorú kinézet, éles arccsontok, karcsú derék. A korához képest egész csinos.

- Jaj, anya lépjetek már túl a dolgon, hiszen hosszú évekkel ezelőtt történt! – sóhajtott.

- Egyetlen esélyt adok neki! – mutatta fel az ujját.

- Köszi, szeretlek – megölelte. Talán mégsem, olyan katasztrofális a helyzet, csak igyekeznem kell, hogy ne szúrjam el! – Nem fogsz csalódni benne!

- Szép reggelt – léptem elő a rejtekemből. – Üdvözlöm Mrs. McCall – köszöntem a lehető legilledelmesebben.

- Anya ő Angel – átkarolta a derekamat biztosítva a tulajdonjogát.

- Szólíts Naominak – kezet nyújtott, de a szeme sarkából láttam, hogyan mért végig. Gondolom, azt mérlegeli megfelelek-e az elvárásainak, ami a fia barátnőjét illeti. Az érzékeim azt súgták legyek vele óvatos, mert ravasz egy nőszemély, és hajlamos az összeesküvés elméletek gyártására. Valószínűleg arany kis kanállal a szájában született, apácák tanították szigorra, valamint hírből sem ismeri a pelenka fogalmát. Azt hiszem az első pillanatban elkönyveltük az unszimpátiát a másik iránt, de teszek rá, mert nem vele kell járnom, innentől kezdve pedig nem érdekel a drága „anyósom”.

- Rendben – vettem fel a pókerarcot. Engem se kell sajnálni, ha színészkedésről van szó.

- Hány palacsintát kérsz? – vágott műmosolyt.

- Kettő elég lesz, köszönöm – tányérra szedte.

- Kávét?

- Igen, két cukorral, köszönöm – pohárba öntötte. Figyeltem a kezét nehogy bele billenjen a pocok méreg vagy egy kis ciánkáli.

- Tyler, szívem kivinnéd az asztalhoz? – szólt a fiához.

- Persze.

- Jól figyelj rám – lépett egész közel hozzám. – ha meg mered bántani a fiamat, esküszöm nagyon megbánod! – súgta a fülembe. Az ajkai szinte mozdulatlanok maradtak. A nagy kést tartotta a kezében, amivel a gyümölcsöket szeletelte, mielőtt megzavartam.

- Ezt tekintsem fenyegetésnek? – vontam fel a szemöldököm. Nem vagyok szívbajos, így merészen a szemébe bámultam.

- Puszta figyelmeztetés, amihez tartsd magad! – lerakta a kést. Megcsörrent a nappaliban a telefon. Ott hagyott.

Leültem az asztalhoz. Gyorsan lehajtottam a feketét, majd öntettel bőven meglocsoltam a reggelimet. Némán ettem, és csak akkor álltam fel, mikor befejeztem.

- Haza viszel? – fordultam Tylerhez.

- Ühüm.

- Köszönöm szépen Naomi – hangsúlyoztam ki a lehető leggúnyosabban.

- Szívesen – felelte hasonló hangnemben.

- Megvárlak a kocsinál – sétáltam el.

Pár perc múlva már az anyósülésen ücsörögtem, mellettem a ruháim egy zacskóban.

- Mi volt ez a kis közjáték? – szólalt meg azonnal, mihelyst elindultunk.

- Anyád nem kedvel engem.

- Nem személyes a dolog, ő senkit sem szeret – próbálta eljópofizni.

- Tök mindegy – vontam meg a vállam. Max, nem hívom meg az esküvőnkre! Na jó, csak vicceltem. Nem szerepel a terveim között, hogy 18 évesen feleség legyek. 

13. rész

Üvöltésre riadtam, farkas üvöltésre. Úgy ugrottam fel, mint akibe bele csíptek. Körbe néztem, és automatikusan kerestem a veszélyforrást, de csak a sötét sarkokat láttam meg a mélyen szuszogó Dylant. Nem szabad pánikba esnem, mert az nem vezet semmi jóra!

- Ébredj! – rázogattam meg gyengéden a vállát.

- Mi? Hány óra? – motyogta félig nyitott szemmel.

- Itt az ideje, hogy megmentsünk valakit, szóval emeld meg a segged! – kicsit erősebben taszítottam meg.

- Most? – továbbra sem mozdult. – Nem ér rá reggelig? – átölelte a párnát, és belefúrta az arcát.

- Ne szórakozz velem, ez nem vicc! – újra megütöttem.

- Oh, Istenem! – nagy nehezen feltápászkodott. – Tudtam, hogy nem kellett volna horrort nézned lefekvés előtt – megdörzsölte a szemét. A digitális ébresztőóra számlapjai 3:29-et mutatott, amit ő is észrevett. – Angel, mi ütött beléd?

- Hallottam egy üvöltést, vagyis inkább egy panaszos vonyítást, ami azt hiszem az erdő irányából jött – azt hiszem, bajban van…

- Miért is érdekel ez minket hajnali fél négykor? – hatalmasat ásított.

- Na, jó két lehetőséget vázolok fel: 1, egyedül megyek 2, velem jössz. Melyiket választod? – nagyon reménykedtem a másodikban, mert őszintén szólva kicsit be vagyok tojva az egésztől, de az ösztöneim mást súgnak. Vadulásra, harcra szomjaztam, némi vérre.

- Ha hagyom, hogy egyedül vágj neki Tyler valószínűleg ki fog nyírni, bár előbb vagy utóbb úgy is meghalok, így tök mindegy – vonta meg a vállát. Végre feltápászkodott. – Vedd ezt fel! – szürke kapucnis pulóvert dobott fel. - Más sem hiányzik, mint hogy megfázz nekem!

- Köszi – bele bújtam.

Beszálltunk a kocsiba. A rengeteg alig két percre fekszik a házuktól. A sikolyok újra, és újra felhangzottak, én meg kezdtem egyre rosszabbul lenni. Átkoztam a hülye fejemet, mert nem bírtam nyugton maradni. Fene azt a nagy pofámat!

- Biztos, hogy ne forduljunk vissza? Még nem késő… - rám nézett a barna szemeivel. Most tűnt fel az enyhe aranyos árnyalat, amit eddig nem vettem észre.

- Induljunk – kiszálltam.

A csomagtartóból zseblámpát varázsolt elő. Az erdőben koromsötétség uralkodott, én mégis kibírtam venni az árnyakat, bár az a némi fény sokat segített rajta. Féltem! Mit féltem, egyenesen rettegtem! Hallottam, hogy Dylan szorosan mögöttem sétál, a lehelete a nyakamat csiklandozta. Az összes szőrszálam égen meredezett, a testem szabályosan felhevült, a szívem hevesen vert, az ínyem sajgott.

- Állj meg!  - váratlanul torpant meg, így sikeresen belém ütközött.

- Mi az?

- Valaki közeledik – a felsőjénél fogva berántottam egy vastagabb fa árnyékába.

- Angel? Dylan? – a hang a hátam mögül érkezett. Ijedtségemben hajszál híján infarktust kaptam. Automatikusan megütöttem. Feljajdult.

- Majdnem meghaltam az ijedtségtől– megfordultam. Kivettem a körvonalait. A felismerés szikrája lobbant bennem – Tyler? Mit keresel te itt?

- Ugyanezt én is kérdezhetném.

- Mi csak egészségügyi sétán járunk, kell a friss levegő a szervezetünknek – mentette a menthetőt Dylan. Szimulációként mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta. – Most, hogy meg volt gyerünk haza! – megragadta a karomat.

- Hallottad igaz? – hagyta figyelmen kívül az előbbi kis színjátékot. Felém fordult.

- Igen – hatalmasat nyeltem.

- Ez megint valami farkas dolog? – érdeklődött Dylan.

- Maradjatok szorosan mögöttem! – úgy fest nem csak bennem éledt fel a másik énem. Más választásunk nem lévén követtük a mély veszélyekkel teli úton. Lassan haladtunk. Az ágakat kerülgetni nem volt egyszerű, de a kilógó rönkökben kb. fél percenként akartam hasra esni (a két srác nem győzött utánam kapkodni). Minden lépéssel éreztem, hogy közeledünk.

A látványtól, ami nem sokkal később a szemem elé terült elakadt a lélegeztem, ha Tyler nem szorítja a kezét a számra, valószínűleg felsikoltok. A lány, akit a fához kötöztek nem más, mint Lola a Sárkányból már, ami még maradt belőle. A fejét mindössze néhány izomszövet tartotta a helyén, a belei kilógtak a hasfalából, mély sebek futottak végig az egész testén, a törött csontok, pedig szabályosan átszúrták a bőrét. Brutálisan kivégezték egy horror filmet is megirigyelendő módon, csak hogy, ez a valóság és a vér sem ketchupból készült. Oh, Istenem, oh Istenem…

- Elkéstünk – jött ki a hang a torkomból.

- Itt vannak még? – suttogta Dylan idegesen körbe tekintgetve.

- Nem, nincsenek – rázta meg a fejét szomorúan Tyler. – Menjünk haza! – átkarolta a vállamat. – Ma nálam alszol, rendben? – bólintottam. Egyszerűen képtelen vagyok beszélni vagy bármi értelmeset kinyögni.

Beszálltunk Dylan dzsipjébe. A némaság uralta a teret, de a feszültség is jelen volt. Egyfolytában engem bámultak a hátsó ülésen. Az elsuhanó tájat néztem, hogy kerüljem a kontaktust velük. Nem akartam egyedül maradni, most nem, és habár alig ismertem őket tudtam rájuk számíthatok.