16. rész

Átöltöztem. Az oldaltáskámba minden szükséges dolgot bedobáltam, és elhúztam. Túlzás lenne, azt mondani soha nem térek vissza, mert ez annyira drámain hangzik, de utálom, ha beszabályoznak bármiben is. Eddig jó kislányként viselkedtem, viszont most felszínre tört a lázadó énem.

- Sütike? – összerezzentem. Megfordultam. Lendyn kandikált ki az ablakon.

- Ne köpj be légy szíves! – könyörögtem.

- Nem foglak, mert tudom milyen szerelmesnek lenni – rám kacsintott.

- Köszi, bátyus, imádlak! – felé cuppantottam, majd a lehető leggyorsabban eltűntem.

Tyler már várt a kocsijának támaszkodva. Egyetlen szó nélkül megölelt. Bele fúrtam az arcomat a pulóverébe, és mélyen beszívtam azt a kellemes illatot, amit bárhol rögtön felismernék (a karamell és a vanília elegye). Közel voltam ahhoz, hogy megint sírva fakadjak.

- Minden rendben lesz – azt hiszem ez a mottója, és az intenzitás, amivel kiejti, egyszerűen képtelenséggé teszi, hogy ne higgyek neki. Megpuszilta a homlokom. – Mit szólnál, ha némi édességgel csökkentenénk a bánatot? A lányokat a csoki tartja életben nem? – elmosolyodott. Olyan cuki!

- Létfontosságú tényező a boldogsághoz – megtöröltem a szememet. Fekete lett az ujjam hegye az elkenődött sminktől. Gyorsan leszedtem a lefolyt csíkokat a visszapillantó tükröt használva segítségül. – Bocsi, de nem járkálhatok pandamaci szemekkel – kommentáltam az előbbieket.

- Szerintem festék nélkül is szép vagy – rám nézett.

- Szépnek tartasz? – elvigyorodtam.

- Piszok szerencsésnek érzem magam, hogy a barátnőm ennyire csinos, és hihetetlenül gyönyörű.

- Köszi – elpirultam. Felpipiskedtem, majd egy cuppanóssal jutalmaztam meg.

- Mi lenne, ha sétálnánk?

- Jó ötlet.

Kézen fogva róttuk az utcákat. Az üzletek kirakataiban meglátva a képünket elégedettség töltött el. Dannyvel valahogy soha nem passzoltunk össze. A magas, izmos focista, kő gazdag srác meg a töpszli tökéletes csajszi (basszus, milyen ego szállt meg! Természetesen tudom, hogy nem vagyok az, de olyan jól esett leírni.). Állandóan a sportmérkőzésekről beszélt, ha esetleg nem talált más témát maradt az autója, és a lányok mell illetve fenékméretének elemzése. Így utólag visszagondolva fogalmam sincs mit bírtam benne, mivel semmi közös nem volt bennünk (azt hiszem meg akartam felelni az elvárásoknak plusz, ha jól emlékszem szabályosan rám tukmálták). Tyler teljesen különbözik tőle!  Gondoskodó, figyelmes, romantikus és menthetetlenül szerelmes belém, vagyis az utóbbit nagyon remélem. Hát kívánhatnék nála jobbat?

- Fagyi? – állt meg a cukrászdánál.

- A kedvencem – hatalmas kelyhet rendeltem le a pultos lánytól. Kiültünk várakozni a teraszra.

- Na, mesélj mi történt miután haza értél! Nagy vita volt?

- Eltiltottak tőled, elvették a kocsim kulcsait – hadartam. - Válaszul durva dolgokat vágtam a fejükhöz. Azt mondtam, hogy nem az én hibám apa húgának a halála, nem engem kellene büntetni miatta. Ezelőtt még soha… - elcsuklott a hangom.

- Nem választhatatlanok el minket egymástól, érted? – megfogta a kezemet. Bólintottam. - Próbálj meg beszélni velük, és ha nem engednek, akkor titokban találkozunk, ennyi. Dylan érted megy, eljátsszátok, hogy együtt jártok. Bízom benne, nem fog csalódást okozni - elkaptam a tekintetem.

- Valami baj van? – legyek őszinte, és szakítsam meg a barátságukat? Nem!

- Nem, semmi. Kedvelem Dylant – megálltam. – de persze nem olyan értelemben – helyesbítettem. Még önmagamnak sem merem bevallani az igazat…

 - Probléma megoldva – odahajolt megpuszilni.

- Ühüm – továbbra is kerültem a szemkontaktust.

A fagylalt kehely után fizetett, majd visszavitt. Holnap újra látjuk egymást a suliban, ahol természetesen előadhatjuk a boldog párocskát. Picit javított a közérzetemen, de belül ordítottam.

Egyedül vacsoránál toltam elő a képemet. Az asztalt kivételesen nem a vidám csevej fogta körbe, hanem a kínos csend. Austin kísérletei sikertelennek bizonyultak a hangulat fokozására, így hamar feladta. Szabályosan rosszul lettem saját magamtól, mert én okoztam a konfliktust. Futó gondolatként eszembe jutott mi lenne, ha dobnám Tylert?  Gyorsan kiűztem, ezt a butaságot a fejemből. Visszaidézve egy filmes idézetet: „Nem eshet örökké!” Szóval egy napon meg kell bocsájtaniuk nekem, hiszen a lányuk vagyok, és szeretnek engem.

Késő este beájultam az ágyba, és szándékosan nem válaszoltam az azt megelőző kopogásra (anya szerint a makacsságom apától örököltem). Lehunytam a szemem, kizárva ezzel a kissé zűrös, bonyolult külvilágot.

A reggeli ébredésem előtt hajnali kettőkor keltem csak fel. Kivert a víz, ziháltam, a szívem, majd kiugrott a mellkasomból. Álmomban újra tekertem a tegnap esti horror filmet. Vajon sikerül valaha elfelejtenem? Na, mindegy is nem szeretnék rágódni rajta! Kipattantam a takarók alól, lezuhanyoztam, és felöltöztem. A nap száz ágra sütött, így nem vettem fel túl sok ruhát (fehér trikó, barackszínű szoknya, fehér masnis cipő). Feltűztem a hajam, és már puccba is vágódtam.

Egyetlen szó nélkül elvittem a kikészített reggelimet meg a szokásos 50$ ebédpénzt. Nadine dudálásával másodpercre pontosan léptem ki az ajtón. Beültem a „punci mobilba” (ezt a nevet adta neki, mert az autója neonrózsaszín nyitott tetejű Volkswagen). Lenyomtuk a szokásos puszit.

- Mit csinálsz, vagyis csináltok ma este az új pasiddal?- kérdezte izgatottan.

- Nem terveztünk még semmit – vontam meg a vállam.

- Remek, akkor 20-ra legyetek a bányatónál, mert grill partit rendez a foci csapat. Csak eliteknek!– rám kacsintott. A bányatavat évekkel ezelőtt lezárta a rendőrség különös halálesetek, és balesetek miatt. Természetesen pont ezért a fiatalok kedvenc szórakozóhelye.