Ihlet hiány...

Sziasztok!
A cím is mutatja, hogy jelenleg mi a problémám :(. Nos, nem felejtettem el a blogot, csak úgy érzem nem tudom mit tudnék még bele vinni, és elég nyögve-nyelősen születnek meg a sorok. :(
Ígérem, hamarosan összeszedem magam. :)
Addig is puszillak benneteket,
Evangeline

31.rész

Charityék háza a mienktől három utcával lejjebb található. Hatalmas viktoriánus stílusú épület, gondosan nyírt gyeppel, és medencével a hátsó kertben. Tyler a fő utca végén parkolt le, hogy ne legyen túl messze a kocsi, ha bármi baj történne (csak nem lett paranoiás?). A tuc-tuc zene óriási hangfalakból üvöltött, az alkohol szag erősen megülte a levegőt. A legtöbb srácot nem ismertem, amit furcsállottam, hiszen elég alacsony a gimi lélekszáma. Néhányan a ritmusra vonaglottak a nappali közepén rögtönzött tánctéren, mások a libidójuk fogságába estek vagy önfeledten szórakoztak. Átlagos házibulinak tűnt, ahol elvegyülhetsz a tömegben, ha éppen úgy tartja kedved, de könnyen el is veszhetsz benne.

- Nem látok sorozatgyilkosokat, Alfákat vagy bárkit, aki veszélyt jelentene ránk – Tyler szólalt meg először.

- Ti ismertek innen valakit? – Dylan megelőzött a kérdéssel.

- Nem igazán – válaszoltam. Alaposan körbe forgolódtam, de nem találtam olyan arcot, amivel korábban már találkoztam volna valahol.

- Angel, Angel, Angel – a nevemet kiabálták. Hátra fordulva az erősen csápoló barátnőmbe botlottam. Az örökké csak turkálós öko mániás lány 360 fokos fordulatot vett, ami az öltözködését illeti. Arany flitteres mini ruha, magas sarkú szandál, agyon göndörített haj, óriási karika fülbevalók és szétmaszkírozott, sminkelt arc. A stílus Nadinet jellemezte, de rajta furcsa összképet alkotott, olyan különösen szexiset. A bal kezében piros műanyag pohár, a jobban cigaretta (hova lett a folyton a dohányzás és az alkohol ellen tüntető lány?). A nyakamba borult, majd megpuszilt. Mi a… ? – Örülök, hogy eljöttetek – vihogott. Vajon mennyire rúghatott be? Jézusom! – Tyler fantasztikusan nézel ki – a pasimat vizslatta kiéhezett szemekkel. – nincs kedved kicsit a szobámban mulatni? Megmutatom a porcelán gyűjteményemet – kacéran flörtölt vele. A pofám leszakad!

- Charity, mégis mi a jó büdös franc történt veled? – kifakadtam. Legszívesebben megráznám a karjánál fogva, hogy térjen végre észhez.

- Kiélvezem, hogy fiatal vagyok és bulizok, ennyi – megvonta a vállát. Bele kortyolt a piájába, és változatlanul feltűnően stírölte Tylert. A barátom elpirult, de állta a tekintetét.

- Nem ittál kicsit többet a kelleténél? – vizslatta furcsán Dylan.

- Csak pár pohárkával – megint idegesítően vihogott. Komolyan, ha így folytatja, lecsapom, mint a taxi órát, esküszöm.

- Tyler – elnyújtotta a nevét. Kifújtam a levegőt, hogy megpróbáljam kontrollálni az idegeimet. – Ha szépen megkérlek, felhozod apám dugi borát a pincéből? – élesben a szemem láttára cirógatta a mellkasát. Sikerült átlépnie a határt, ergo most befellegzett neki, áshatja a sírját. Morgás hagyta el a torkomat, ökölbe szorult a kezem.

- Ne merj még egyszer hozzá érni, különben eltördelem a pici ujjacskáidat, majd megetetem veled – a fenyegetést be is terveztem váltani. A farkasom megint a felszínt kaparászta, és megőrjítette a féltékenység akárcsak engem.

- Vörös a szemed… - Charity hangja elcsuklott, és ijedtében a szája elé kapta a kezét. A szíve örülten kalapált a félelemtől, és automatikusan hátrébb lépett. – megijesztesz…

- Nyugodj meg! – Tyler erélyesen szólt rám. – Felhozom a bort! – nézett Charityre válaszolva a korábbi kérdésére. – Dylan megtennéd, hogy vigyázol rá? – intett a fejével a rémült barátnőm felé. – Fektesd le vagy valami, csak intézd el, hogy ne nagyon kerüljön az este további folyamában Angel közelébe – hirtelen én lettem a halálos veszedelem, amitől óvni szükséges az embereket. A nagy csúnya vadállat élve felzabál, ha feldühíted! Jézusom, hát idáig jutottunk? – Gyere! – megfogta a karomat, és maga után rángatott.

- Engedj el, ez fáj! – erősödött a szorítása. A tömegen vágtunk át, majd megálltunk a pince előtt.

- Bocsáss meg! – nem tűnt úgy, mint aki tényleg bánja. Megdörzsöltem a sajgó csuklómat.

- Mi bajod van? – nem értettem a reakcióját.

- Befelé! – kinyitotta az ajtót, és belökdösött. Lesietett a lépcsőn, majd megtorpant én meg kis híján bele ütköztem.

- Hányszor mondjam még el, hogy önkontrollt kell tanulnod? – ismételten felmérgesítettem. – Nem vicsoroghatsz senkire az erődet fitogtatva csak, mert valami olyat tettek, ami nem tetszett. Titokban kell, tartanunk mik vagyunk valójában! Szerencséd, hogy Charity részeg, és emiatt feltételezhetően nem fog emlékezni semmire!

- De rád mászott… - próbáltam védekezni.

- A másik meg, hogy milyen jogon rendezel jelenetet? – most tényleg kiakadt. – A legjobb barátommal kavarsz a hátam mögött, és még te játszod meg a féltékenyt? – felemelte a hangját, a szemei vörösen izzottak.

- Szóval elérkeztünk ehhez a beszélgetéshez is – sóhajtottam. – Igazából nem is az előbbi bosszantott fel, ugye? – éreztem a felgyülemlett haragot, és hogy kitörni készül. – Mit szeretnél tőlem? Lépjek le, tűnjek el az életedből, mondd meg! – kiabáltam.

- Mi van köztetek? És, kérlek most kímélj meg a hazugságaidtól! – csalódottan, összetörten nézett az immáron újra sötétbarna szemeivel.

- Kedvelem őt – leültem az egyik sörös rekeszre, ő meg mellém. – és talán túl messzire mentünk, a dolgok meg kicsúsztak az irányításunk alól – a lopott csókok, az összebújások, a védelmezése, a féltése, minden összeállt. Kezdtem nagyon is bele habarodni, és a bűntudat mardosott, hogy ily kegyetlenül elbánok a srácokkal.

-  Jobban szereted, mint engem? – a szomorúság, a fájdalom elhatalmasodott rajta.

- Nem, és azt hiszem, soha nem is fogom – igyekeztem enyhíteni az egészen, holott ezt előre képtelenség megjósolni. – Te meg én… az emberi ésszel felfoghatatlan, ami összetart minket. A farkasaink tökéletes párt alkotnak, és olyan mintha megtaláltam volna a lelkem elveszett másik felét benned – őszintén fogalmaztam, megkímélve az esetleges hasztalan ámításoktól.

-  Miért van akkor szükséged rá?

- Dylan is kiegészít csak másképpen, olyan természetes módon – akaratlanul is elmosolyodtam.

- Szerinted hajlandó vagyok, így is folytatni?

- Azt csak te tudhatod…

- Nem akarlak elhagyni, mert abba bele pusztulnék, de ez a helyzet belülről marcangol.

- Megértem – újabb sóhajtás. – Szeretnéd, hogy együtt maradjunk?

- És, te?

- Felállíthatnánk néhány szabályt – tudtam, hogy nem sokáig fog működni a hármas felállás. Egyelőre kompromisszumokat kötünk, mert jobb a békesség, és nem mellesleg utálom a változásokat. – Mi ez a szag? – váratlanul csapta meg az orromat kiszakítva a gondolatmenetemből. Émelyítően tömény, a tüdőmig hatolva.

- Farkas ölő – a legnagyobb ellenségünk a gyönyörű lila növény. Másoknak egyszerű mezei virág, nekünk halálos méreg. – Ki kell innen jutnunk! – felpattant. Az előbbi téma gyorsan lekerült a terítékről, hisz most az életünk a tét, nem a bonyolult szerelmi életünk.

Az ajtóhoz sietett, de valaki bezárta, és képtelenség kinyitni, akárcsak az udvarra vezető ablakot. Csapdába estünk, és nagyon úgy fest hegyi kőrissel szórták be a menekülési útvonalakat. Nem sok kedvem van egy poros pincében meghalni ily fiatalon nyomorúságok közepette.

- Szándékosan kerültünk ide – állapítottam meg. Éreztem, ahogy a méreg lassan átjárja a szervezetemet. A torkom elszorult, a levegő egyre nehezebben áramlott be a tüdőmbe. Az egészet egy kezdődő asztma rohamhoz hasonlítanám azzal a különbséggel, hogy ott elérhető a gyógymód, itt viszont nincs sok remény rá.

- Tarts ki! – elővette a mobilját. Valószínűleg Dylant hívta, majd hangosan szentségelt. – Miért nem veszi fel? Ha most kamatyol Charityvel agyon vágom, ha megtalálom! – nem tartom valószínűnek.

- Nem tudjuk… - köhögnöm kellett, akárcsak neki. Borzalmas sípoló hangot adtunk ki mindketten. – áttörni a vonalat?

- Talán, ha… - összegörnyedt, és a mellkasára szorította a kezét. – közösen neki feszülünk – a másikat támogatva másztuk meg a lépcsőket. A farkasom nyüszítve ugyan, de készen állt bevetni az összes erejét, hogy segítsen, hiszen nem csak az én érdemem nem elpatkolni.

- Szeretlek – a híres utolsó, búcsúzó szavak a vég előtt.

- Én is téged – megcsókolt.

Hosszú kínkeserves óráknak tűnő szenvedés következett. Tyler szemei vörösen izzottak akárcsak feltételezhetően az enyémek. A láthatatlan fal rettentő fájdalmat okozott és azt a kevés kis oxigént is elszívta előlem, ami így is kevésnek bizonyult. Megfogta a kezemet, és a farkasaink összekapcsolódtak. Hihetetlen mennyiségű adrenalin löket áramlott belém összeszedve a legvégső tartalékaimat is. Az ajtó óriási robajjal robbant ki meglepve az ott sertepertélő srácokat. A sötétség azonnal utat engedett magának, és én kitörő örömmel üdvözöltem.

Puha, meleg ágyikóban ébredtem.  Megmenekültünk! A fejemet felemelve megállapítottam, hogy szendvicsbe ragadtam a két fiúm közé, és mindketten békésen szunyókáltak teljesen rám nehezedve. Biztonságban vagyok, hiszen mellettem vannak. Most már semmi rossz nem történhet…

Kiderült, hogy Dylan nem hallotta a telefonját az üvöltő zene miatt, de utánunk jött, mikor túl sokáig voltunk távol. Időben érkezett, mint mindig és néhány ember segítségével bevittek minket a szülők szobájába. Egymás szavába vágva kiegészítettük a történetet. Dylannel biztosra vettük, hogy nem véletlenül lettünk meghívva a buliba, és az Alfák keze 100%-osan benne van a halálos csapdában, habár nem találkoztunk velük személyesen. Vajon Káli miatt állnak bosszút vagy ez is a része a tervüknek? Lesz még nyugtunk valaha? A normális élet tényleg csak egy álom? Újabb számtalan kérdés marad megválaszolatlanul.

Három hét telt el félre sikerült a parti óta. Haza költöztem Tyler legnagyobb szomorúságára. A szüleim persze alapos fejmosásban részesítettek viszont a büntetést mellőzték (azt hiszem örültek, hogy épségben megúsztuk). A suliban minden nap bent maradtam órák után a kötelező elzáráson, és volt időm alaposabban megismerni Isaacet. Rengeteget beszélgettünk az átokról meg, hogy mennyire magányos falka nélkül. Szívesen felajánlottam volna a hozzám való csatlakozását, mint Béta, ha lenne fogalmam az új képességeim használatáról. Tylerrel esténként az erdőben gyakoroltunk a farkas lét előnyeit, próbált kontrollra tanítani, hogy ne húzzam fel magam, olyan könnyen. Amúgy nem sok dolog változott közöttünk eltekintve az új szabályoktól. A megállapodás a következő: randizhatok mindkettőjükkel, de csak és kizárólag felváltott napokon (pl.: a hétfő Tyleré, a kedd Dylané). Eleinte nehezen rázódtunk bele, a fiúk gyakran összekaptak, ám szép lassan kezdtünk hozzá szokni. Megtartva a korábbi ígéretemet Dylannel a küzdősportok alapjait vettük át Austinnal, Claude pedig a lőfegyverekről tartott kis előadásokat. Természetesen moziba is elmentünk meg egyéb helyre, de a szeretkezés még váratott magára (vele olyan lassú tempóban haladtunk, míg Tylerrel hatalmas fokozaton égtünk), mert nem akartunk semmit sem elsietni, elkapkodni. Az élet visszatért a viszonylag átlagos kerékvágásba, és különös módon az Alfa csapat is visszahúzta a karmait. A vihar előtt mindig nagy a csend, nem? Remélem örökre eltűntek, és vissza se jönnek Libertytownba.

Július 12-e van a giminek vége, a hőség tikkasztó és a fiúkkal nyakig merülünk az egyetemi felvételi papírokba. Mindhárman a New Orleans-i Loyolára szeretnénk bekerülni, de azért alaposan átnyálazunk minden lehetőséget. Jó lenne nem eltávolodni egymástól, viszont ez talán nem is olyan könnyű. Kb. az ötvenedik szórólapot olvastam át, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számot írt ki, szóval rossz előérzetem támadt.

- Szia, gyönyörűségem hogy vagy mostanság? – szabályosan lefagytam, mivel Derek szólt bele az erotikus hangján.

- Mit akarsz? – Tyler azonnal felkapta a fejét, míg Dylan értetlenül figyelte a reakciónkat.

- Elég gondolkodási időt kaptatok, szóval mi a döntésetek? Csatlakoztok hozzánk?

- A válaszom még mindig ugyanaz, menj a pokolba! – Tyler kikapta a kezemből a mobilomat.

- Szállj le a barátnőmről, se ő se én nem leszünk a falkátok része! – azonnal bepöccent.

- A született Alfa, és a szépséges Angel, aki imádnivaló kis farkasokat szülne nekem. Senki nem merne szembeszállni velünk – a szuper hallás sokszor nagy előny.  

- Szóval ez a terved az elejétől fogva? – a számból vette ki a szót.

- Apropó tetszett a múltkori buli Charitynél? Nem kellett sokat győzködni, hogy megrendezze Aiden és Ethan rögtön levette a lábáról – az ikrek! Mellesleg szándékosan kitért a válasz elöl.

- Kis híján meghaltunk te beteges állat! – a düh csak úgy sütött a hangjából.

- Túl éltétek, tehát ez újabb bizonyíték, hogy tökéletes helyetek lesz az Alfák között!

- Na, jó itt a vége a beszélgetésnek – Tyler lecsapta a telefont, de gyorsan kikaptam a kezéből mielőtt összetörhette volna.

- Elmondanátok végre azoknak is mi van, akiknek nincs természetfeletti hallása? – röviden felvázoltam a szituációt. – Megkeressük, és kinyírjuk őket, ennyi!

- Azt hiszem nincs más választásunk – sóhajtottam.  Hát, a végzet tényleg örült tempóban üldöz minket, kitérni előle pedig lehetetlen. Szuper, egyszerűen, szuper!

30.rész

A Tylerrel töltött órák az erdőben teljesen kiestek. Emlékszem együtt léptük át a hívogató vad rengeteget, a következő pillanatban meg tök pucéran állunk a raktár épület előtt. Jó ideig nem szóltunk a másikhoz, mert úgy éreztük nem tudjuk, hol kezdjünk bele. Sok mondanivalóm lenne, de rettegek, hogy esetleg valamivel megbánthatom. Néma csöndben léptünk be. A bátyáim hagytak itt néhány ruhát meg kímélve minket a nyilvános megaláztatástól. (Két pucér fiatal sétál Libertytown utcáin. Az új divat a nudizmus vagy csak szimplán épp megzavarták őket? Anyuék infarktust kapnának!) A felsőre kitépett papírlapot tűztek „Várunk haza Sütike! Szeretünk L.A.C.”(Lendyn, Austin, Claude).

- Tyler – kicsit megköszörültem a torkomat.

- Tessék – felhúzta a csíkos pólót. Semmilyen érzelmet nem bírtam leszűrni az arcából.

- Én… - haboztam, remegett a hangom. – félek… - végre kiejtettem azt a szót, ami jó ideje megfogalmazódott bennem.

- Hogyan fognak megítélni mások? – gondolatolvasó!

- Igen…                         

- És te hogyan ítéled meg saját magadat? – visszavágott a saját kérdésemmel.

- Egy gyilkos vagyok, szörnyeteg, aki tegnap este kis híján, majdnem kioltotta még valaki életét – a bűntudat erősen belém mélyesztette a képzeletbeli karmait, és nem szándékozott elereszteni.

- Feltételezem, hogy Kali halott – bólintottam. – Megmentetted Dylant, igaz? – most először néztem a szemeibe. – Ez lebegjen előtted, és ne az, hogy mit kellett ezért megtenned – közelebb lépett. Megérintette az arcomat, összerezzentem. – Az a fiú is feltételezhetően túl vészelte az éjszakát, és hidd el megbocsájtható egy fiatal farkasnak, ha ilyen hibát követ el. Még nem vagy teljesen az ura az erődnek, nem tudtál megálljt parancsolni. Mindenkivel előfordult és csak a jó szerencsének köszönheti, ha nem esett senki, akkor az útjába.

- Mi lesz ezután? Úgy értem veled meg velem… - az ujjammal az izmos mellkasán írtam le apró köröket.

- Természetesen te mindig is az én angyalom maradsz – elmosolyodott. – De azt hiszem valami megváltozott idő közben – elkomorult az arca. Dylan! Hát, persze, hogy észrevette mennyire nem közömbös a számomra.

-  Nem csinálhatnánk még egy pár napig úgy, mintha minden rendben lenne? – próbáltam kapaszkodót keresni. Talán elveszíthetem mindkét fiút? Baszd ki! Bármit, csak azt ne!

- Tényleg, ezt szeretnéd? – sóhajtott, és láttam rajta, hogy nem egészen ezt a választ várta.

- Igen – én is kifújtam a bent tartott levegőt.

- Hát, jó – megfogta a kezem, ami meglepett. Nem mondtam ki nyíltan az időre van szükségem kezdetű szöveget, de úgy fest, bele megy a kis színjátékomba. – Nem vagy éhes? – váltott hirtelen témát.

- Az nem kifejezés mennyire – oké, hát legyen! Egyébként az átváltozás mentálisan, és fizikálisan is elszívja az energiánkat.

Megreggeliztünk, majd tárcsáztam anya számát, hogy ne aggódjanak miattam még élek, csak egyelőre nem akarok haza menni. Kicsit visszakoztak, de elfogadták és azt mondták vigyázzak magamra, valamint csörögjek, ha bármi baj történne. Felhívtam Charityt is hátha nála maradhatok-e pár napig (gondolni se akartam arra vajon mi van Nadinennal, mert túlságosan megrémisztett az egész). Tyler meg egyből, hogy ne hülyéskedjek, mivel ő majd gondoskodik rólam. Huzakodtam, de elfogadtam az ajánlatát, mert nem szándékoztam még jobban elkeseríteni. Ha szeretné a hős lovag szerepét játszani, aki megmenti a királylányt, csak bátran, én nem állok, az útjába.

Másnap és harmadnap sem mentem iskolába. Beteget jelentettem, és az is voltam csak lelkileg. Tyler próbált lelket önteni belém több-kevesebb sikerrel ( a raktárbeli szentbeszéde nem hatott rám). Azt hiszem, pöppet depresszióba estem, és nem tudtam ki segíthetne rajtam, mert a helyzetemet reménytelennek éreztem. Csak ültem a laptop előtt csöpögős romantikus filmeket nézve zokogva a szomorú részeken. (Az ő nyomorúságok sokszor megnyugtatott. Gonosz vagyok, na!) Tyler kezdett picit kiakadni a sok nyáladzás miatt, és ilyenkor vagy kilométereket futott vagy szimplán zenét hallgatott. Dylan is keresett vagy százszor, de notóriusan kinyomtam a telefont. Naomi folyton zsörtölődött, hogy nem szívesen viseli el túl sokáig a jelenlétemet, mert a fejébe vette, hogy ketté fogom törni a fia szívét (talán igaza is van…). Na, nem érdekelt különösképpen, csak megemlítettem. Lényegében valahogy nem éreztem úgy, hogy a régi önmagam vagyok és egyszerűen nem találtam a visszavezető utat.

A negyedik napon változás következett be. Tyler esetleg megunhatta az önkényes száműzetésemet? Haza érve a délutáni lacrosse edzésből levágta a táskáját, és mellém ugrott az ágyra. Az izzadsága egyszerre csípte az orromat és csábított szexre. Valami (vagy valaki? Féltékenynek kellene lennem? Á, jogom sincs hozzá!) feltüzelte, de fogalmam sincs honnan eredt ez a hatalmas lelkesedés.

- Miért nézel így rám? – kicsit elhátráltam tőle, mert nem értettem a reakcióját.

- Öltözz, sminkelj, meg csináld meg azokat az izéket, amit a lányok szoktak – a jó kedve letörhetetlennek látszott.

- Minek? Jó vagyok így is – ugyanaz a pólója, és a rövid nadrágja van rajtam, amióta ide „költöztem”. Kinek támad kedve a higiéniához, mikor épp rettentő mélyre süllyedt az önutálatba?

- Bulizni megyünk! – Dylan totál váratlanul bukkant fel kivágva a szoba ajtaját (horror filmbe illő jelenet, mikor a baltás gyilkos hirtelen felbukkan, te meg összepisiled magad a félelemtől). Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy leestem az ágyról. Basszus, ekkora égést!

- Jól vagy? – kérdezték kórusban.

- Aham, semmi bajom – visszakászálódtam a bevert könyökömet dörzsölgetve. A bénaság királynője!

- Kösz, haver, hogy előre lelőtted a poént – vágott savanyú képet Tyler. Gyorsan figyelmen kívül hagyták az előbbi kis incidenst.  – Én akartam elmondani.

- Te meg mit keresel itt? – hát, nem reagáltam kedvesen a felbukkanására. Természetesen nem haragudtam rá (nincs is miért), de előtte talán még jobban szégyenkeztem. Igen látta, ahogy széttéptem Kalit, de a vég nélküli dühroham már más tészta.

- Szintén örülök neked – mosolygott, mert sejtette nem gondoltam komolyan az előbbi kérdésemet. Ő azt hiszem jobban ismer, mint Tyler.

- Meséltem, hogy teljesen kifordult magából- Tyler felkönyökölt az ágyon. Még mindig rettentően kívántam, de most nincs lehetőségünk a szexre, a hármas felállásból meg semmi jó nem sülne ki (bár bevallom, élvezném!).

- Első lépésként nem ártana egy zuhany – Dylan sejtelmesen mosolygott. Csak nem elképzelt meztelenül? Csúnya fiúcska, de azért jár a piros pont természetesen.

- Muszáj? – vettem nyafogós kislányosra a figurát.

- Igen –vágták rá kórusban.

- Jól van, na! – felálltam. Amúgy sem fog már ártani némi tisztaság. – Ugye sejtitek, hogy nincs kedvem szórakozni.

- Két lehetőséged maradt: egy a saját lábadon jössz, kettő: mi cipelünk oda – Dylan halálosan komolynak tűnt. El is képzeltem, amint gúzsba kötve bekopogtatnak velem: Hello mindenki! A barátnőm kicsit zizi, szóval „Put your hands up int he air…” Jézusom!

- Harmadik opció? – azért még próbálkoztam.

- Nem zárkózhatsz be örökre egy kis szobába elrejtőzve a világ elől – az aranybarna szemek rám szegeződtek.

- Miért nem? – az egyik kilógó hajtincsemmel játszadoztam.

- Bármilyen fájdalom, veszteség, kín is ért bennünket meg kell tanulnunk átvészelni, és elfogadni, hogy nem mindig tudunk rajta változtatni.

- Lényegében én is ezt mondtam neki – biccentett Tyler. – Gondoltam hátha neked sikerül némi sikert elkönyvelned, velem ellentétben.

- Biztosan nem utáltatok meg? – lebiggyesztettem a számat, és előkerültek a boci szemek.

- Szeretünk Angel, hát nem érted? – Tylernek megrándult a szemöldöke a többes szám használatától. Vajon beszéltek róla?

- De, azt hiszem értem – sóhajtottam. – Nem számít, mit tettem, elfogadtok annak, aki vagyok – némi fény csillant az alagút poros sarkaiban.

- Pontosan – mosolygott Dylan, Tyler pedig bólintott.

- Elkészülök, és indulhatunk – napok óta először újra kitört rajtam a lelkesedés. Ha ők „tökéletesnek” vélnek, akkor mégsem lehet akkora a katasztrófa. Az agyam egy apró kis szegletében mégis ott motoszkált, hogy mi van, ha csak elvakultak velem kapcsolatban? A szerelem elhomályosítja a dolgokat, nem igaz?

Lefürödtem, hajat mostam, bekentem a testem a kedvenc málnás olajommal. (Szerencsémre Lendyn küldött át pár göncöt, szóval nincs kétségbeesés.) A szárítkozás után viszonylag gyorsan végeztem. Baba rózsaszín pörgős szoknyás ruha, fehér strassz köves platform cipő. A hajam feltűztem, mert a nyár beköszöntével jelentkezett a hőség is. Némi smink meg a parfüm felhő sokat dobott az összképen.

- Csinos – dicsért meg Dylan. Tyler ronda pillantással jutalmazta, mert megelőzte a bókolásban. Rohadtul idegesített, hogy mi történhetett közöttük. Két dudás ugyanazon csárdában nem férhet meg!

- Gyerünk – sürgetett durcásan a hivatalos pasim.

- Hova is? – kérdeztem.

- Charity házibulit rendez, és meghívott minket – válaszolt.

- Micsoda? – lesokkolódtam. – A rendmániás, pattogó, öko barát, él tanuló Charityről, a barátnőmről beszéltek? – a szülei hihetetlen módon konzervatívak, és maradiak. Tilos tányér nélkül enni a házban, a bútorok lefóliázva a kosz miatt, minden makulátlan fehér vagy krémszínű, a háziállattartás pedig hatalmas bűn. A lányukat szigorúan fogják, és a keresztény vallásuk miatt nincs házasság előtti szex, barát meg pláne. Engem konkrétan a guta kerülget tőlük, és nyomós oka van, miért nem látogatom meg túl sűrűn Charityt. Emlékszem pár hónapja olyan dekoltázsmutogató felsőt vettem fel, ami roppant divatos, és a papája rögtön kitért a hitéből, mikor észrevette. Hosszas előadásba kezdett arról, milyennek kell lenniük a mai tinédzsereknek, mi illendő és mi nem. Ja, és szerinte a máglyán fogok elégni, mivel pasizni ilyen fiatalon egyenlő a szociális öngyilkossággal. Á, röviden, tömören sírba raknak! Őszintén sajnálom, hogy így kellett felnőnie.

- Azt mondta elutaznak a szülei, és szeretne kirúgni a hámból – vonta meg a vállát Tyler.

- Valami nagyon gyanús nekem ebben – közben a világoskék Chryslerhez sétáltunk.

- Igen most, hogy így említed különösen fura volt az egész – riasztó kioldva. Tyler mellé ültem Dylan meg hátra. – Szerinted az Alfáknak köze lehet hozzá?

- Merem remélni, hogy nem – kifújtam a levegőt.

- Megint túl reagáljátok! – legyintett a barátom. Nem is olyan régen a Szalagavató utáni reggel a kajáldában ültünk, mikor először olvastam a halott lányról. Lényegében akkor sem törődött vele, mintha csak immunis lenne a veszély érzékelésére.

- Csak legyen igazad! – hátra dőltem, és bekötöttem a biztonsági övemet. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat…

29.rész

A Bellway móló a város határán helyezkedik el. Régebben a halász családoknak a bevételük nagy részét a halak illetve az apróbb rákok befogása tették ki. Ma már csak egy egyszerű összekötő pont Libertytown és Rosered között. Nyaranta gyakran kijártunk ide, de mára szinte senki nem törődik vele, és teljesen elhanyagolt. A roskadó mólótól nem messze a régi raktárépület szintén évtizedek óta kihasználatlanul maradt. Nem kellett sokat tanakodnom vajon hol lehetnek, mert a dohos épület már messziről ismerős szagokat árasztott. A karamell-vanília és a narancs-gyömbér illat szabályosan eltömítette az orromat. Sajnos az ő zamatokon kívül más émelyítő is társult melléjük. Ha azt mondom rosszat sejtek, akkor az enyhe túlzás lenne, mert konkrétan minden idegszálam azt kiáltotta, hogy fuss, menekülj, ne nézz vissza! Erőt kellett vennem magamon, mert most nem csak rólam van szó, és mint mostanában mindig, így most is erősnek kell bizonyulnom.

Az egész Alfa csapat megjelent. Az izmos két tojásként hasonlító ikerpár, a zöld szemű sármőr Derek, az eddig ismeretlen majdnem teljesen kopasz sötétbőrű faszi, és persze a főnökük. Kikövetkeztettem, hogy a fehér botot markolászó egyébként a korához képest vonzó napszemüveges 40 körüli pasi Deaucalion. Ott álltak, mintegy kivégző osztagként rám várva, én meg behúzott fülekkel reméltem, hogy nem talál el az első pisztolylövés. (Oh, istenem mi a francért nem hívtam segítséget? Itt fogok megpurcanni 18 évesen szép halált halva! Szuper még csak esélyem sem lesz a megöregedésre, a ráncokra, a botox műtétekre!)

- Angel, már régóta terveztem a találkozónkat – Deaucalion szólított meg. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetben kell megismerkednünk. Nézd el a fiatal barátom hevességét – ha nem lenne vak valószínűleg szúrós tekintettel jutalmazná szexi boyt. Helyette levette a botjáról a kupakot (nyílszerű penge rejlett alatta) és egyetlen suhintással felsértette a büszke arcát. Derek meg sem rezzent a „főnöke” fegyelmezési módszerétől. Azt hiszem itt mindennaposak az ehhez hasonló attrocitások. – néha nem gondolkozik, mielőtt cselekszik – úgy csinált, mintha ezer éve pacsi-puszi pajtások lennénk, és most is csak némi teára meg sütire ugrottam volna be.

- Hol vannak?- nem érdekelt a süketelése. A hideg futkosott a hátamon tőle, és az összes szőrpihém vigyázzállásba rendeződött. A belső farkasom pedig érzékelve a veszélyt, vonyítva kapargászta a felszínt.

- Ne aggódj a barátaidnak nem esett komolyabb bántódása – ismét horror képek villantak be előttem széttépett tetemekről, belekről, és egyéb szervekről. – Sőt, hogy lásd a jó indulatomat, elengedem őket, ha csatlakozol hozzánk.

- Köszönöm a kedvességet – a hangomból áradt a szarkazmus. – de visszautasítom, mert nem vágyom gyilkosok társaságára.

- Elfelejtesz egy apróságot kedvesem – Derek a pofátlanul jóképű csatlakozott a báj csevejünkhöz. – Megölted Kalit, ergo teljes jogú tagságot nyertél a falkánkba. Talán már érzed is a változást… - drámain elhallgatott.

- Mi a fenéről beszélsz? – értetlenül bámultam rá.

- Közénk tartózol Angel – szólalt meg a jobb oldali iker. Halvány lövésem sincs melyik-melyik, mert akár egymás tükörképei is lehetnének pont, mint a tesóim (vajon mit csinálhatnak? Kérlek add, hogy ne essen bajuk!).

- Ha végzel egy Alfával te is azzá válsz – fejezte be a másik gonosz mosollyal megspékelve.

- Béke jobbot ajánlunk, fogadd el! – ismét Deaucalion. Csak én vagyok képtelen bízni benne vagy más is így van ezzel?

- És mi van, ha nem kérek belőle? – bátran kell meghalni és nem gyengén a porba hullani.

- Túlerőben vagyunk – az izomkolosszus beszélni is tud. Váó, pacsit neki!

- Ezt vegyem fenyegetésnek? – felvontam a szemöldököm.

- Veheted annak is – vicsorgott a két ajtós szekrény. Hogy szól a mondás? Minél nagyobb valaki, annál nagyobbat esik?  Eme bölcs mondás ellenére is hülyeség volt szólóban képviseltetnem magam.

Újabb ismerős illat egyveleg ütötte meg az orromat. A szívem egyszerre dobbant meg az örömtől, és a szomorúságtól. A bátyáim megérkeztek a mészárszékre. Az erőviszonyok kiegyenlítődni látszottak. Azt hiszem, már említettem párszor mennyire érzékenyen érint, mikor miattam kell szenvednie másoknak. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, de biztosra tudtam a mai nap lesz valakinek az utolsó. Imádkoztam, hogy ne az enyémek közül hulljanak el.

- Ki a franc hívott titeket? – pöppet gorombán támadtam le mindhármukat. Marha jól mutattam kisegérként pattogva a daliás Divineok mellett.

- A barátod – oh, azt jó büdös… (ismét nem részletezném a káromkodás sorozatot, mert kiakadna a litrikus énem.) Édes tőle komolyan, hogy próbál megvédeni, de bele keverni őket nem a legjobb húzás. Esetleg, ha túlélem az éjszakát helyettük anyáék fognak megnyúzni. Szép kilátások a jövővel kapcsolatosan. 

- Ugye nincs veletek? – erősen rángott a bal szemöldököm az idegtől.

- A kocsiban vár – válaszolt Austin. Oké nagy levegő, kifújni és… jelenleg van ennél nagyobb problémánk is.

- Azt hiszem nem fog működni a fehér zászló meglengetése – Derek csalódottan nógatta a fejét.

- Intézzétek el őket – Deaucalion parancsot osztott a katonáink, elnézést a falkájának. – de a lányt hagyjátok!

Szinte varázsütésre a négy Alfa támadásnak indult. Repedtek a csontok, az inak, az izmok felkészülve az új forma felvételére. Az tömény erő, ami áthatotta a helyiséget valósággal arcul csapott, és nehezen tartottam magam vissza attól, hogy ne csatlakozzak hozzájuk. Gyáva dolog a futás, viszont rohadt hasznos, főleg mikor mások megmentése a célod. Nem mertem hátra nézni és tudni se akartam kihez tartozik a fájdalmasan keserves vonyítás. Nem, nem szabad most erre gondolnom! A bátyáim azért jöttek, hogy segítsenek és nekem muszáj kihasználnom a kínálkozó alkalmat.

Biztosan szerethetnek ott fent, mert követve az orromat viszonylag hamar rájuk találtam. Furcsa porszerű körben ültek egymásnak háttal támaszkodva. A szívem rögtön hevesebben kezdett kalapálni a mellkasomban. Mellesleg néhány apróbb karcolástól, meg a kosztól eltekintve teljesen sértetlenek.

- Ne gyere közelebb! – szólalt meg Tyler. Meg sem vártam, míg kimondja, máris tettem előre pár lépést, majd különös láthatatlan elektromos falba ütköztem.

- Mi a franc ez? - megint megérintettem, és szabályosan visszalökött.

- Azóta ezen agyalunk, hogy Danny körbe hintette – Tyler felállt.

- Danny? – leplezni se bírtam a megldöbbenésemet. A neve hallatán azonnal felszaladt bennem a pumpa.

- Olyasmit magyarázott, hogy Deaucalion átváltoztatja, ha pár dolgot elintéz neki – a kis sunyi fasz! Bármit a hatalomért, ez annyira rá jellemző. Felveszem a képzeletbeli kivégzendők listájára, mikor mindennek vége. – Szerintem hazudott, de ez csak magán vélemény.

- És most mit csinálunk? – sóhajtottam. A hajamba borzoltam, hogy legalább fél másodpercig lefoglaljam a kezem.

- Kört alkotunk és elénekeljük a kumbayát – Dylan tűnt elő a semmiből. Vigyorgott, holott tudta mennyire halálosan komoly a dolog.

- Nem úgy volt, hogy a seggeden maradsz? – fantasztikus! Aggódhatok érte is!

- Az számára fizikai képtelenség – Tyler örült, hogy viszont láthatja a legjobb haverját, de azért a szarkazmus nem maradhatott ki a megjegyzéséből.

- Pontosan – mosolygott. Leguggolt és szimplán félre söpörte a rejtélyes port. Mi van? – Hegyi kőris. Távol tartja a természetfeletti lényeket, és képtelenek áthatolni rajta. Emberekre hatástalan – felkelt. Összerándult a fájdalomtól, ami belé nyilallt.

Következett a nagy ölelések sorozata. Mihelyst Tyler kiszabadult a nyakába ugrottam és megcsókoltam. Rá se mertem nézni Dylanre, mert áruló ribancként ehhez semmi jogom.

- Harcolunk? – kérdezte Isaac miután kicsit lenyugodtak a kedélyek.

- Egyértelműen – válaszolt Dylan.

- Te nem – vágtuk rá kórusban Tylerrel.

- Teljesen használhatatlan vagyok, mert se karmaim se agyaraim nincsenek plusz egy kamion hasból kinyomása sem az erősségem – csalódottság ült az arcán. Iszonyúan megsajnáltam, de a szomorú tény, hogy többet hátráltat, mint segít minket a véres ütközet során.

- Ugyan már, ha nem jelensz meg, tényleg soha nem jutunk ki innen – a barátja vállára tette a kezét, hogy megvigasztalja. – Hasznos vagy, csak másképp – elmosolyodott.

- Várj meg minket a kocsiban – kifújtam a levegőt, amit észre se vettem, hogy eddig visszatartottam. Nem számolva a későbbi következményekkel megpusziltam az arcán. – Légyszíves! – nyomatékosítottam a kérésemet.

Hála a jó égnek visszament, és ráérek később is megvigasztalni a lelkét. Na, szóval mire eljutottunk a harctérre már lényegében nem sok tennivaló akadt. Deaucalion és Derek eltűnt, az izmos pasi kinyúlva feküdt, valamint iker harc zajlott tőlünk nem messze. A farkasom nagyon ki akart törni, és mindössze egy vékony paraszthajszál választott el attól, hogy ne veszítsem el én is a józan eszem. Isaacet nem tartotta vissza semmi, és egyből Austin mellé sietett.

-Menjetek! – ordította Claude két pofon osztás között.

Legszívesebben azt mondanám pattantam, de nem bírtam lecsillapítani tovább. Annyi időm maradt, hogy szabályosan letépjem a ruháimat, és az átalakulás némi fájdalom kíséretében bekövetkezett. A düh elöntötte az agyamat vörös fátylat vonva a szemem elé. Támadtam nem érdekelve ki sérülhet meg a közelemben. Gyilkolni, ölni, pusztítani akartam, és erre tökéletesen megfelelt a bal oldali vérző szájú iker. Kikapcsoltam, a farkasom átvette felettem az irányítást, és egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak. Téptem, szaggattam a húsát, élveztem, hogy végre kiteljesedhettem. Lelassult minden körülöttem csak az előttem fekvő test létezett, a külvilág megszűnt létezni.

Váratlanul ért a támadás, ami az oldalamat találta el. A becsapódás erejétől kizökkentem, és elvesztettem az egyensúlyomat. Feltápászkodtam és morogva, villámló szemekkel kerestem, aki hozzám mert nyúlni. Tyler állt előttem farkas alakban, és éreztem a haragot, ami áradt belőle.

- Angel – a fejemben hallottam a hangját. – meg kell nyugodnod! – szinte egy pillanat alatt visszakattant normálisba. – Meg fogod ölni azt a fiút! – az iker hörögve vette a levegőt, vértócsa szennyezte be a padlót alatta, és az élet épphogy pislákolt a szemeiben.

- Nem érdekel! Tűnj el különben veled is végzek! – mintha csak megroppant volna bennem valami.

- Nem kell, így befejeződnie! – cseppet sem félt tőlem, pedig az ő helyében én már messze szaladnék.

- Tűnj az utamból! – ismételtem meg vicsorogva.

- Nem! – büszkén felszegett fejjel várta azt, aminek jönnie kellett.

- Rendben, ahogy szeretnéd – fél másodperc alatt leterítettem. A fogaimat a nyakába mélyesztettem kimutatva ezzel, hogy most én uralkodok felette. Kezdtem eltelni magamtól, és el is képzeltem a halálát. Váratlanul történt az egész… fölém keveredett, a teljes testsúlyával a mellkasomra helyezkedve belém mélyesztve a karmait. A szemei vörösen izzottak. Mi a fene?

- Hagyd abba! – az ereje átsöprő lendülettel mosta el az enyémet. Talán én is Alfa vagyok (vagy leszek), de ő mégis fordított a kimenetelen.

- Engedj el! – próbáltam kiszabadulni a szorításából ide-oda mozogva.

- Szeretlek, nem érted? Nem engedem, hogy még jobban árts magadnak! – elkeseredettnek tűnt, de kitartott.

- Mit mondtál? – újabb kattanás.

- Szeretlek – megnyalta az arcomat.

- Hogyan lennél képes rá? Egy szörnyeteg vagyok! – a bűntudat előbújt a rejtekéből. Kerültem a tekintetét szégyenemben.

- Mint mindannyian, de ez még nem jelenti azt, hogy rossz emberek is egyben. Van még remény, ugye elhiszed nekem? – a szavaitól könnyek marták a torkomat.

- Talán… - oh, istenem mit tettem?

- Menjünk haza, rendben? – leszállt rólam.

- Rendben – felkeltem. Hátra se mertem nézni csak elsétáltam vele (anti hősként nekem nem járt a naplemente). Vajon megbocsátanak valaha nekem? Képes leszek még normális tiniként élni? Dylan ezek után meg mer még közelíteni? Számtalan megválaszolatlan kérdés kavargott bennem, és egyelőre nem kaptam választ rájuk. Az idő begyógyítja a sebeket, igaz? Nagyon remélem, hogy az enyémekkel is tud, majd kezdeni valamit.   

Sziasztok, drágaságaim!
Igyekszem nem csúszni a folytatással, de a barátom haverja elintézte a laptopom töltőjét, és most küszködök az elektromossággal. :D

Puszi nektek,
Evangeline

28.rész

Az apró szívdobbanások térítettek észhez, amik egészen távolról érkeztek hozzám. Ismerősnek tűntek, de elsőre fogalmam sincs honnan pedig nagyon törtem a fejemet. Az állatias ösztönök eluralkodtak rajtam, az erdő hívogatott. Hirtelen ugrott be a név, és a hozzá társuló érzelmek. Dylan! Hogy a fenébe felejthettem el? Szörnyű vagyok! Szerencsére a visszaalakulás is ugyanolyan gyorsan történt, mint az előbb az állati transzformáció. Visszasiettem az immáron ablak nélküli házba, és sebtében felkaptam az első nadrágot meg pulcsit, ami a kezem ügyébe akadt, mert nem igazán akaróztam meztelenül mutatkozni.

Dylant hatalmas vértócsában feküdve találtam meg az ágyától kb. két méterre. Borzalmasan festett a tépett sebekkel a mellkasán, de legalább életben volt. Leguggoltam mellé, és megfogtam a kezét. A sírással küzdöttem, de megpróbáltam erősnek maradni.

- Hallasz engem? – kérdeztem elcsukló hangon. Semmi reakció. – Nagyon megutállak, ha itt mersz hagyni – a bal kézfejemmel letöröltem az akaratlanul is lehulló könnycseppet. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküled, szóval kérlek, ne csináld ezt velem! – ilyenkor igyekszünk mindent megtenni, hogy visszahozzuk a szeretet személyt az élők sorába, és bármit megadnánk érte, hogy ez meg is történjen. Bele se mertem gondolni, mihez kezdenék, ha nem térne vissza, mert az túl sok fájdalommal járna. – Hallod ne merj nekem meghalni! – szabályosan üvöltöttem, hátha az segít.

- Nem kell kiabálnod, nem vagyok süket – halkan, de megszólalt, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából. Nem mondtam semmit, hanem egyszerűen megcsókoltam.

- Soha többet ne merészelj, így rám ijeszteni te idióta! – szipogtam. A lelkem mélységes nyugalomra lelt, hogy ismét láthattam a mogyoróbarna szemeket, és hatalmas súly hullott le a mellkasomról.

- Bocs, nem direkt csináltam – megpróbált felülni, de azonnal összerándult az arca. Oh, istenem!

- Nagyon vészes? – aggódtam érte, és persze, mint mindig, így ez is csak nekem köszönhető.

- Hát, voltam már jobban is – lehunytam a szememet, majd ösztönösen cselekedtem. Nem tudom honnan érkezett az erő, de megragadtam, és elszívtam minden fájdalmát.

- Angel, Angel… - a távolból ismerős hang szólongatott. Kinyitottam a szememet.

- Igen? Mi az lemaradtam valamiről? – forgattam körbe a fejemet keresve azt, amiért vissza kellett jönnöm a révülésemből.

- Ja, nem igazán csak gondoltam elvérzek itt helyben – próbált viccelődni fájdalmas grimasszal az arcán. Oh, kedvesem hát nem tudod mi az a komolyság?

- Ugyan már ne színészkedj, már nem tűnik olyan vészesnek, mint korábban – valóban a sebe szinte varázsütésre hegedni látszott.

- Hogyan csináltad? – el kellett ismernie jó munkát végeztem, ami első próbálkozásra nem is rossz (szerencsémre nem okoztam nagyobb kárt, mint volt).

- Egy kibaszott mágus vagyok – felkeltem és segítő jobbot nyújtottam. – és most beviszlek a kórházba – átkaroltam a derekát.

- Csak nem odarepítesz, mivel a dzsip kerekeit kiszurkálták…  

- Nem javítattad meg? – néztem rá megdöbbenve.

- Sajnos a malacperselyem nem fedezné a gumikat – iszonyú cifrát káromkodtam.

- Esetleg vigyelek a hátamon? – komolynak szántam az ötletet, de közben nem bírtam nem mosolyogni. El is képzeltem, ahogy Superwomanként körbe száguldozok a városon a „pasimat” cipelve, mintha a győzelmi trófeám lenne. Röhejes!

- Inkább gyalogoljunk – úgy fest a férfiúi büszkesége miatt valahogy nem találta túl viccesnek.

- Rendben.

A kórház a háztól elég messze van, de nem szabadott fel adnom. Ugyan számtalanszor meg álltunk, hogy pihenjen ám próbált humorosnak tűnni, pedig hatalmas fájdalmai lehettek. A szívem megszakadt érte, viszont sajnos nem engedhettem meg a sajnálkozást különben mindketten itt veszhetünk a nyári melegtől poros utcákon.

- Jól vagy? – szakított ki az elmélkedésemtől.

- Azt hiszem – bólintottam. A vérem változatlanul ezer fokkal égett és Kali halála nem elégítette ki a belső farkasom dühöngését. – Miért kérdezed?

- Még mindig sárga a szemed – a mellettünk levő piros Impala visszapillantó tükrében leellenőriztem. Igazat mondott, az állati énem még mindig a felszínt kapargatja.

- Ne is törődj vele! – igazítottam a fogáson, mert megint lecsúszni készült. Hirtelen vad gondolat jutott eszembe. Mi van, ha az ő vére is hatással van rám? Jézusom! Koncentrálj Angel, nem veszítheted el a fejed, most semmiképpen sem!

- Nem lesz baj? – megremegett a hangja, mintha félne tőlem.

- Nem – hazudtam, hogy megnyugtassam. Miután szabályosan széttéptem valakit már nem bíztam a józaneszemben. Esküszöm, soha nem bocsátanám meg, ha a saját kezem által veszne el. Felnéztem az égre és a vörös telihold baljós fénye szabályosan megrémített. Kérlek, bármit csak azt ne… ne engedd, hogy miattam…

A St. Mary Libertytown aprócska klinikája ma zsúfolásig megtelt. A nővérek, és az orvosok fejvesztve rohangáltak annak reményében hátha még egy életet megmenthetnek. A betegek keservesen jajveszékeltek, a halál szaga mélyen beivódott a falakba. Mi történhetett? Vajon az Alfák tehetnek róla?

 Leültettem a gusztustalan narancssárga műanyag széksorra, és elsiettem keresni valakit, aki többet tehet érte, mint én. A szerencse az oldalamra költözött, mivel viszonylag hamar találtam egy éppen ráérő orvost (na, jó ez enyhe túlzás ugyanis elrángattam a feltehetően törött lábú férfi mellől. Próbált szegénykém visszakozni, de nem adtam sok esélyt, így feladta és követett. Oké, aláírom néha akaratos vagyok, viszont most hasznát vettem ennek a tulajdonságomnak.) Dr. Moore bezsúfolta három másik páciens mellé az így is telített kórterembe. Dylan bátran tűrte, hogy ellássák a sebeit (végig fogtam a kezét) míg én a szívverésére erősen koncentrálva tantráztam a nyugi szöveget.

- Kisasszony, most már utamra enged? – az őszes halántékú, pocakos doki kezdett türelmetlen lenni. Idegesen csattogtatta a drága gravírozott tollát. – Rajta kívül még számosan szorulnak rám, mivel a kórház nincs felkészülve az ehhez hasonló vészhelyzetekre. És…

-  Rendbe fog jönni? – bunkó módon félbe szakítottam. Ej, ha a szüleim itt volnának, valószínűleg csúnyán megszidnának a neveletlenségemért.

- Igen természetesen. A sérülése sokkal komolyabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Összevarrtam a sebet, kapott fájdalomcsillapítót valamint antibiotikumot a fertőzések elkerülése végett. Pihennie kell, és hamar túl lesz rajta – szuper ennél jobb hírt ma még nem kaptam. Óriási kő zuhant le a mellkasomról, hogy ennyivel megúszta.

- Köszönöm – kifújtam a levegőt, amit észre se vettem, hogy eddig bent tartottam.

- Nincs mit kisasszony ez a munkám – biccentett. Nem várta meg hátha hozzá szólnék még a témához, mert a testalkatát megirigyelve szabályosan kirepült a kórteremből. Mikre nem képesek néha az emberek pff!

Ólmos fáradtság zuhant rám köszönhetően az átélt izgalmaknak. A fejemet az ágya szélére hajtottam, miközben megfogtam a kezét. Hatalmasat sóhajtottam. Nagyon tudnám most díjazni a pihentető, álommentes alvást.  

- Angel… - váratlanul ért, hogy megszólalt és összerezzentem. Kótyagosnak tűnt, a szép barna szemei alatt a sötét karikák árulkodtak arról mennyire megviselhette az egész.

- Hm? – felültem.                                                                

- A csajok bírják a sebhelyes pasikat nem? Úgy értem az a bátorságuk jelképe, igaz? – a humorérzéke nem hagyta cserben, ami bizonyítja, hogy kezd rendbe jönni.

- Lényegében igen – elmosolyodtam.

- Azon gondolkodtam vajon mi lehet Tylerrel? – a fájdalom fizikai erővel mart a szívembe. Hogy lehetek ilyen önző picsa? Teljesen elfeledkeztem róla a történtek miatt. Jézusom, borzalmas ember vagyok! Gyorsan lecsekkoltam a telefonomat. Elmúlt éjfél, de semmi jele nem volt, hogy keresett volna bárki is. Úgy pattantam fel, mint akinek bolha csípett a fenekébe, és azonnal kitisztult a fejem. Az aggódó üzemmód rögtön átkapcsolt bennem, és automatikusan a legszörnyűbb végkimeneteleket játszotta le előttem.

- Bassza meg! – káromkodtam. Megnyomtam a zöld hívógombot a mobilomon. A búgással egy ütemben vert a szívem. Ha kicsöng az jó jel, igaz? Annak kell lennie…

- Oh, drágaságom már vártam a hívásodat – Tyler helyett Derek hangja ütötte meg a fülemet. Az adrenalin szintem azonnal az egekbe csapott, és a vérmérsékletem a pillanat tört része alatt szökött fel. – annyira unatkoztunk itt a fiúkkal nélküled. Merre jársz bogaram?

- Te rohadt fasz, ha bármi bajuk esett a puszta kezemmel foglak széttépni csak úgy, mint a büdös lábú barátnődet – a nyugalmamat messze földre száműzték.

- Kali meghalt? – a meglepettség apró szikrája sem érződött a kérdésében.

- Ha szeretnéd, a darabkáit még összeszedheted – a gyilkos énem most cigánykerekezett örömében.

- Fél óra múlva legyél a raktárnál a Belway mólónál különben könnyes búcsút vehetsz tőlük – bontotta a vonalat.

- Rohadjon meg! – dühömben a falba öklöztem. Sajgást nem éreztem, de a falon hajszálrepedések keletkeztek egy csöppet sem szabályos körben.

- Mi történt? – Dylan hangja rántott vissza a valóságba.

- Derek az a… - lenyeltem a kikívánkozó szitokszót. Sajnos lány létemre nagyon mocskos szám van. Nagy levegőt vettem, és hosszan kifújtam. – foglyul ejtette őket, és azt akarja, hogy legyek a mólónál fél óra múlva – az idegesség miatt fel-alá járkáltam, és biztosra vettem, hogy a szemem sárgán izzik.

- Nem mehetsz oda, ez egy csapda…

- Van más ötleted? – szabályosan kifakadtam, pedig a srác nem tehet róla, de mint tudjuk a dühünket mindig a hozzánk legközelebb állókon töltjük ki.

- Elkísérlek – ledobta a takarót magáról.

- Nem – hihetetlen sebességgel ugrottam hozzá, és erővel visszanyomtam az ágyba. Felszisszent. – Ne haragudj!  - leültem mellé. – Figyelj ma már egyszer majdnem elveszítettelek – mélyen a szemébe néztem. – és nem szeretnélek véglegesen. Nem élném túl, ha… - újra kifújtam a levegőt. A könnyek akaratlanul kitörtek belőlem. Az érzelmek elárasztottak, és képtelen voltam elhinni, hogy mennyi minden gyülemlett fel bennem alig pár óra leforgása alatt.

- Semmi baj – a mellkasára húzott, és a hátam simogatta. – Megígérem, hogy itt maradok, ha te cserébe azt ígéred meg, hogy egyben jössz vissza – felemeltem a fejem.

- Rendben – szipogtam. Megtöröltem a szemeimet. Pár másodpercig csak bámultam, majd megcsókoltam. Szenvedélyesen bele adva azt, amit eddig nehezen tartottam vissza vele kapcsolatban.

- És, ha lehet Tylert is hozd vissza – elmosolyodott. Nem kellett megmagyaráznunk az előbbit, és nem is akartuk, az ösztöneink vezéreltek minket. – Hiányozna…

- Oké – lehúztam a holdkő gyűrűt és átadtam megőrzésre. – Vigyázz rá, mert még szükségem lesz rá a későbbiekben.

- Te meg magadra! – szörnyű előérzetem támadt.

Felkeltem, és nehéz szívvel elindultam az ajtó irányába.

- Angel – szólt utánam.

- Tessék – visszafordultam.

- Később elhívhatlak randizni? – motyogott én mégis tisztán értettem a szavait. Fülig pirult, és iszonyú aranyosan jött ki az egész.

- Persze – válaszoltam hatalmas vigyorral az arcomon. A céljaim a következők: leszámolni Derekkel és, ha jól sülnek el a dolgok elmenni Dylannel moziba. Remélem, nem halok meg úgy, hogy ne vigyem véghez mind a kettőt.  

To be continued... Hamarosan :D

Sziasztok!
Sajnos az utóbbi egy évben nagyon sok minden összejött, és sajnos nem volt időm az írásra. Viszont jó hírekkel szolgálhatok ugyanis hamarosan folytatás következik. Addig is írjátok le, ha van valami ötletetek esetleg elvárásotok a történet alakulásával kapcsolatban.
Mint láthatjátok kicsit módosítottam a megjelenésen is remélem tetszik. :)

Addig is puszi, nektek ;)

U.I.: Folytatás elméletben legkésőbb hetente várható :)