25. rész

- Mi történt? – kérdezte a barátom nemes egyszerűséggel.

- Azt hiszem valaki vagy valami megszállta tegnap este – válaszoltam.

- Mit kerestél nála egyáltalán? – akadt fent ezen az apróságon.

- Nem értél rá – rendeztem le gyorsan.

- Ne légy igazságtalan! A húgomnál voltam! – elengedte a derekamat.

- Most muszáj, ezt? – fújtam ki a levegőt. – Tudom, hogy mindannyian feszültek vagyunk, de nem egymáson kell kitöltenünk a dühünket – egy pici részem azt súgta: „fuss, menekülj, hagyd itt őket a gecibe”! – Koncentráljunk inkább az eljövendő durva eseményekre!

- Ártatlanokat gyilkolnak, mészárlást rendeznek az erdőben, megharapják a barátnődet, és a tetejébe nagyon úgy fest babráltak az agyammal – hadart megint a változatosság kedvéért. – Szerintem az Alfák állnak mögötte, de nem vagyok biztos benne. Viszont sürgősen ki kell derítenünk, mi folyik itt különben még többen fognak meghalni!

- Ma este vörös lesz a hold, szóval akármit is terveznek, az nagyon hamar bekövetkezik – folytattam a gondolatmenetet.

- Szerinted mi mit tehetünk? – kérdezte kicsit támadóan a barátom.

- Nem tudom akármit – tártam szét a karomat. Becsöngettek. Tyler minden további kommentár nélkül elhúzott, amiből azt a következtetést vontam le, hogy tényleg haragszik rám.

- Várj! – Dylan elkapta a kezemet. – Mit keres rajtad a nyaklánc? – automatikusan megérintettem.

- Megláttam a dobozt az asztalon és elhoztam – vontam meg a vállamat. – Az enyém nem?

- Végül is igen, csak vártam az alkalmat, hogy odaadhassam – vajon mióta?

- Köszi – ismét az a furcsa érzés kapott el, mint mindig, ha mellettem van. Megcsókoltam (nem ellenkezett). A nyaka köré fontam a karomat. Hosszan, gyengéden csináltuk, és a bűntudat messze elkerült. – Lépjünk le! – szólaltam meg miután újra levegőhöz jutottam.

 - Azt hiszem, az apám agyon verne, ha lógnék a suliból, és a te szüleid sem lennének elragadtatva – kicsit meglepődtem, mert megszoktam, hogy mindent megkapok.

- Csak nem felcsaptál erkölcscsősznek? – vontam fel a szemöldököm. Csípőre vágtam a kezemet.

- Oh, Angel… – sóhajtott.

- Mondjad, mi az? – utálom, ha így kezdenek valamit, mert annak sosincs jó vége.

- Menjünk be órára – elmosolyodott, és átkarolta a vállamat. Isten lássa lelkem, a büdös életben nem fogok eligazodni ezen a srácon!

- Küldtél nekem rózsákat? – torpantam meg.

- Kellett volna? – hát, nem édes? – Netán lemaradtam valamiről? Én, marha tudhattam volna, hogy szereted a virágokat, hiszen minden lány szereti. Miért nem jutott eszembe hamarabb? Mekkora barom vagyok! – elengedtem a fülem mellett a szokásos hablatyolását.

- Derek – pusztán a névtől az összes végtagom elzsibbadt, a szívemet jeges félelem markolászta, és úgy konkrétan majdnem becsináltam a rettegéstől.

- Az Alfa, aki kiszúrt magának az erdőben? – leesett az álla. Némán bólintottam. – Keressük meg Tylert!

A nap lassan vánszorgott előre, a percek vánszorogtak, és én nagyon szenvedtem az idő múlásától. Továbbá muszáj volt elviselnem, amiket suttogtak a hátam mögött (az meg sem említem, hogy messziről elkerültek, mintha pestises lennék, és a puszta érintésem is halálhoz vezetne), szóval csak úgy röviden kezdtem összeroppanni a rám nehezedő nyomástól.

Már csak egyetlen órát kellett túl vészelnem, a testnevelést. Mr. Richmond a tanárunk a héten szabadságot vett ki, így Mrs. Monroe a kosárcsapat kapitánya helyettesítette, ami annyit jelent, hogy játszottunk. A lányok két csapatra oszlottak fel. Cassandra Clarknál kevesebb utálatos spinét ismerek. A hajrá lányok vezetője plusz a tetejébe iszonyú sekélyes, öntelt és úgy véli a világ miatta teremtetett. Fogalmam sincs szándékosan e vagy sem, de egy csapatba kerültünk. Már az elejétől kezdve ellenségesen méregettük egymást. Az a pletyka járja, hogy Cassandra Danny új barátnője, ám ez engem baszottul hidegen hagy.

- Útban vagy ribanc! – szólalt meg, mikor mellém ért a labdával. Puszta bosszantásból elszedtem tőle a lasztit, mire válaszul pofátlanul hátba lökött. Azonnal bepöccentem, és nagy ívben leszarva a játékot neki támadtam. Ütöttem, ahol értem ő pedig visított, mint egy kis malac. Az adrenalin pörgött az ereimben plusz bevallom őszintén jól esett levezetnem rajta a dühömet.

Három embernek sikerült végül lerángatnia róla, mert az istenért nem akartam elengedni, holott már a szájából, és az orrából is dőlt a vér. Teljesen egyet értettem azzal, hogy megérdemelte, amit kapott.

- Engedjetek el! – a morgás feltört a torkomból. Bármibe lemerném fogadni, hogy a szemeim besárgultak a hihetetlen agressziótól, ami rám tört. Valószínűleg megijeszthettem őket, mert rögtön leszedték a kezüket a vállamról. Megigazítottam az összegyűrődött trikómat, és nem bírtam levakarni az elégedett vigyort a képemről.

- Divine az igazgatóiba, most! – ordított Mrs. Monroe a terem másik végéből. A csöppnyi öreglányt egy ütéssel kiteríthetném, de valahogy nem vitt rá a lélek.

- Parancsára a ribanc távozik! – tisztelegtem katona módjára. Büszkén felszegett fejjel távoztam, és búcsúzóul beintettem a középső ujjammal. Basszák meg mind!

Mrs. Chambert két éve nevezték ki az iskola vezetőjévé. Középkorú, őszes hajú, folyton szigorú arcot vágó vénasszony. Állítólag korábban egy börtönben tanított irodalmat a feslett nemzedéknek. Szerintem a férjén kívül senki nem bírja hosszú távon elviselni annyira kiállhatatlan. Az irodáját is elég spártaian rendezte be, és nincs nyoma annak, hogy bármi emberség bujkálna is benne. „Fegyelem, büntetés, nevelés.”- ezt a három szót vésette be az arany táblácskába, amit elrettentésként mindenki jól láthat, ha leül vele szemben. Én nem féltem tőle, így nem adva le a felvett stílusomból pottyantam le, és kitartóan álltam a tekintetét, valamint a szidalmait. A rikácsolásától zengett a helyiség, de én türelmesen tűrtem, ami még inkább bosszantotta. Végül, mikor kifogyott a szuszból közölte, hogy három nap felfüggesztett ad és a maradék két hétben minden délután 1,5 óra elzárás lesz a „jutalmam” a tettemért, ami ma veszi kezdetét. Legszívesebben neki is bemutatnék, de kontrolláltam magam, és kecsesen távoztam a kínzó kamrájából.

Viszonylag higgadtan léptem be a könyvtárba, ahol mintegy teaklubban gyűjtik össze az embereket a különböző klikkekből (csak hát itt nem adnak kis sütiket). A felügyelő tanár Mr. Wingstin a full kopasz kicsit süket biológiatanár. Összesen hat diákot idéztek be a délutáni mókára!

- Miss. Divine? – nézett fel az újságjából az öreg.

- Igen – biccentettem.

- Itt írja alá – elém tolta a papírt én meg alávakartam a nevemet (egy pillanatig eszembe jutott mi lenne, ha mondjuk Madonna nevét, biggyeszteném oda? ). – Köszönöm – elrakta. – Foglaljon helyet Mr. Lahey mellett, és töltse hasznosan az időt – rám villantott egy műfogsoros vigyort, majd visszatolta az olvasó szemüvegét.

- Elnézést, de melyikük Lahey? – a társaságból egyedül Amanda Fostert a gótos lányt ismertem. Megmutatta, így odavonszoltam a seggem. Lezuttyantam a fém székre. A srác nem mellesleg elég helyeske. Sötétszőke loknis haj, éles arccsontok, hosszúkás pofi, egyenes orr, telt ajkak, világoskék szemek. Fehér kötött kardigán, fekete póló, koptatott farmer, bakancs. Összességében tíz pontból nyolcast adok neki. Oh, és majdnem elfelejtettem a legfontosabbat! Vérfarkas (és kellemes narancsos illat lengte körbe)!

- Kinek nem tetszett a képed? – kérdeztem meg utalva a szeme alatti sötét monoklira.

- Az apámnak – felelte egyszerűen. Felemelte a tekintetét a történelemkönyvből.

- Oh – erre most mit? – Sajnálom? – talán nem lövők nagyon mellé.

- Te nem Tyler McCall barátnője vagy? – váltott témát.

- Valami olyasmi – közben meg a legjobb barátjával kavarok. Fene azt a lotyó énemet!

- Vattacukor – elvigyorodott.

- Tessék? – vontam fel értetlenül a formára szedett szemöldökömet.

- Isteni az illatod – közelebb hajolt, hogy mélyebben is szagmintát vegyen.

- Hé, ez nem a Douglas! – kicsit félre húzódtam.

- Ismered azt az elméletet miszerint az orrunk találja meg a számunkra megfelelő párt? – édesen elmosolyodott.

- Ez most vegyem úgy, hogy flörtölsz velem? – azért engem sem kell ám félteni, ha beszólásokról van szó.

- Mondd a szemembe, hogy nem kívánsz! – szabályosan izzott körülöttünk a levegő. (Ugyanezt kérdeztem nem is olyan túl régen Tylertől.) A szívem ezerrel vert és hazudnék, ha azt felelném nem, mert igenis begerjedtem rá. Vajon akkor is így viselkedne, ha ma nem volna telihold? Azt hiszem, mindannyian kicsit bekattanunk tőle…

- Basszus! – váratlanul bekopogtatott a józan eszem. – Nem lehet – muszáj leállnom, mert így is két pasi van a számlámon, és nincs szükségem még több gondra, mert amúgy is robbanás közeli helyzetben vagyok. 

24. rész

- Szeretnél beszélni róla? – kérdeztem a parkolóban.

- Nagyon berágnál, ha nemet felelnék? – nézett rám.

- Dehogy – a szeretetem bizonyításaként szorosan köré fontam a karomat. Felpipiskedtem, és szájon csókoltam. Belül a bűntudat marcangolta a lelkemet, mert korábban a legjobb barátjával enyelegtem.

Több beszéd nem igazán zajlott le közöttünk. A saját kocsinkkal mentünk (ő elöl, én követtem). Az erdő a borzalmak ellenére csendesnek, és totál ártatlannak tűnt. A baglyok huhogtak, a hold uralta az eget a csillagok pedig kötelességtudóan körbe ragyogták. Van egy butuska mese, miszerint ha észreveszel egy hullócsillagot, és erősen koncentrálsz, akkor teljesül a kívánságod. Behunytam a szememet. „Bárcsak normális életem lehetne!”. Kifújtam a levegőt, majd levetkőztem.

Az átalakulás a második alkalommal sem járt kevesebb fájdalommal, mint legelőször. A csontok repednek, a dobhártyád szabályosan bereped a saját ordításodtól, a tüdőd kiszakad a szapora légzéstől a szíved pedig rettentő iramot diktál. A folyamat viszonylag gyorsan lezajlik, de a kín pokoli, amit közben átélsz. Viszont a végeredmény talán picit vigasztal a borzalmakért.

A puszit pótolandóan összedugtuk az orrunkat. Váratlanul megérkezett a válasz a kérdésemre mit is szeretek annyira benne, és miért vagyok képtelen elengedni. A farkasaink egymásra találtak, de mivel ők hozzánk tartóznak, így mi is. Szinkronban vonyítottunk fel és újult erővel vágtunk neki az izgalmaknak. A rengeteg, a sötétség hívogatott én pedig nem vagyok semmi rossznak az elrontója, tehát belevetődtem az élvezetbe, és teljesen átadtam az irányítást a másik felemnek.

A reggeli napfény ébresztett. Az izmaim kellemesen elfáradtak a tegnap esti tombolástól. Legszívesebben szabadulnék a likantrópiától, de ez az érzés, ami a valódi alakomban átjár, kicsit kárpótol a szenvedésért. Macskamódjára összébb gömbölyödtem, és átöleltem az izmos mellkasát. A lábán levő szőrszálak csikiztek, de nem törődtem vele különösképpen. Kellemes meleget árasztott, ami jól esett, mert így pucéran fázott a fenekem.

- Szia – kinyitotta a sötét szemeit. – Hány óra van?

- Az mobilom a ruháimnál hagytam, szóval passz – az ujjaimmal a kidolgozott izmait cirógattam. – Nem, lenne kedved egy kis szexhez? – a libidóm megint az eget verte pont, mint a múltkor.

- Bocs, de nem vagyok a híve ennek a természet lágy ölén dolognak – felült. – Egyébként, hogy érzed magad?

- Felélénkülve – foglaltam össze egyetlen szóban. – Ja, és nem mellesleg iszonyúan ki vagyok éhezve – fújtam ki a levegőt. – Légy szíves intézzük el most! – fogtam meg a karját.

- Tényleg ennyire szeretnéd? – fordult felém.

- Nézz a szemembe és mond azt, hogy te nem – feleltem keményen.

- Van nálad gumi? – felcsillant a szeme. Bár nem tudom mivel romantikusabb Lendyn Jaguárja!

- A bátyám autójában biztosan találunk – kacéran elmosolyodtam.

Igazam is lett! A kesztyűtartóban bontatlan csomagra leltem még hozzá banános ízesítésben (ha nem felejtem el, majd meghálálom neki). Nem kellett levetkőznünk, szóval megspóroltunk pár percet. Gyorsan felhúzta az óvszert, és a következő pillanatban már belém is hatolt. Egyfolytában sikoltoztam a gyönyörtől, amit nyújtott. Nem mellesleg pedig tökéletesen ráérzett a ritmusra, amit csak díjazni tudtam (Danny a nyomába sem érhet!). Csókolta a számat, a melleim masszírozta, míg én lehengerlő csípő mutatványokkal kápráztattam el. Az orgazmustól a végén a lábujjam is bizsergett és számomra hosszú ideig fel sem eszméltem belőle.

- Hozzád megyek feleségül! Nem érdekelnek a szüleim, nekem te kellesz! – szólaltam meg pihegve az aktus után.

- Vegyem úgy, hogy megkéred a kezemet? – vigyorgott nagyban. A szeretkezés jellegzetes illata betöltötte az autót. Lendyn ki fog nyírni, mert a punci járgányban csináltuk!

- Feminizmusban élünk, szóval nincs akadálya – a mellkasára hajtottam a fejemet.

- Szuper, mert egyelőre nem futja gyémántgyűrűre – viccelődött tovább. Bele csíptem az oldalába, mire viszonzásul megpuszilt.

- Azt hiszem, mennünk kellene – műszerfal digitális órája 7:29-et mutatott. Muszáj itt és most abba hagynunk, habár legszívesebben örökre vele maradnék. Már csak egyetlen gondolat foglalkoztatott. Vajon Dylan is ilyen jó az ágyban? A fene essen belé, hogy még most is az eszembe jut, mikor a barátommal éppen egy hatalmasat szeretkeztünk!

Otthon lezuhanyoztam. Lecsekkoltam a mobilomat. Röpke 32 nem fogadott hívást rögzített Dylantől, és 24 olvasatlan SMS. Gyorsan végig pörgettem őket… hát így utólag tényleg bunkóság volt csak úgy ott hagyni, de nem maradt más választásom, hiszen tomboló örültté változott. Na, mindegy! Rózsaszín kantáros forrónacit fehér pillangós topot mályvaszínű balerinacipőt vettem fel. A hajamat leengedtem, így lazán omlott a hátamra. Sminkeltem, majd letipegtem a lépcsőn.

- Sütike! – szólt utánam Austin az ajtóban. – Tegnap csomagod érkezett.

- Kitől? – felvontam a szemöldököm.

- Mondd meg te – arany díszdobozban három szál vörös rózsa lapult, mellette agyon dekorált kísérőkártya. „Este 20:00 Ma petité étterem. Ne késs! D.” A gyomrom összeszorult az idegtől. Dylan nagy valószínűséggel nem küldene nekem ilyen ajándékot (ha csak nem a kattant állapotban), szóval maradt a másik „D”vagyis Derek a hihetetlen zöld szemű Alfa, aki nem is olyan régen még ki akart nyírni. Azt a kurva…!

- Hát, két esélyes a dolog – nyeltem nagyot.

- Hány vasat tartasz a tűzben? – fonta össze az izmos mellkasán a kezét.

- Egyet csakis egyet – hazugság! – Nem vagyok ribanc, csak szeretem megjátszani! – elmosolyodtam.

- Claudeddal beszélni fogtok még valaha? – tért át másik témára.

- Ő kért meg rá, hogy faggass ki? – ismerem már őket ennyire, plusz ikrek, szóval a válasz egyértelmű. Emlékszem anya kiskorúkban imádta ugyanolyan ruhába öltöztetni a bátyáimat, mert olyan cuki. Hát, már elég korán elkezdtek lázadni, így anya letett erről a tervéről. Látszólag, mint két tojás ám a gyakorlatban tűz és víz.

- Csak látom, mennyire szenved… – vonta meg a vállát. Könnyű felismerni, ha nem mond igazat, mert olyankor megrándul a bal szeme. 

- Üzenem neki, hogy adjon lejjebb a bunkóságából, és akkor talán újra jóban lehetünk.

- Oké, köszi. Megmondom! – rám kacsintott. – Sütike!

- Igen? –fordultam vissza.

 – Lendyn eltiltott a Jaguártól! Idézem: „Azt az autót csak én használhatom a csajok megdöntéséhez, és te többet érdemelsz egy hátsó ülésnél.” Igazából osztom a véleményét! – kezdődik az erős báty sztori, aki megvédi a hugicáját a csúnya, gonosz pasiktól. – Meg különben is nem az a Dylan gyerek a barátod? – a francba a szagokkal! Lebuktam!

- Nem tartozóm magyarázattal, a magánéletemmel kapcsolatban! – picit bepöccentem, így automatikusan felemeltem a hangomat.

- Csinálj, amit akarsz Angel, de előre szólok, az én vállamon nem sírhatod ki magad, én nem vagyok Claude! – a keresztnevem használta. Rossz jel! Mellesleg valóban Claudenak bőgtem el a bánatom, ha valaki megbántott ő pedig kötelességtudóan rendszeresen megverte az adott srácot.

- Nem adod kölcsön a Bentleyt? – bevetettem a boci szemeket, és elengedtem a fülem mellett az előbbi megjegyzést. – Még se gyalogolhatok a suliba…

- Ha bármi baja esik… - benyúlt az oldalzsebébe a kulcsokért.

- Tudom –kikaptam a kezéből. Felpipiskedtem, és puszit nyomtam az arcára. – Szia – elhúztam, mielőtt bármi más eszébe juthatna.

A Bentley gyönyörű fekete autó lenyitható tetejű, szóval nagyon menőnek tűntem vele, mikor leparkoltam a gimiben. Kiszálltam, és máris egy csomóan megbámultak (tudni se akarom, hogy a tegnapi viselkedésem miatt vagy az új járgánynak köszönhetően). Felszegett büszke fejjel löktem be a kétszárnyú tölgyfa ajtót. A tekintetem rögtön Dylant kereste, mert fontos csevegni valóm van a mogyoróbarna szemű sráccal. Úgy fest, ugyanarra a rugóra járhat az agyunk, mert már várt rám a szekrényemnél. A bal orcáján csúnya elszíneződött zúzódás, aminek a kiváltó oka becses személyem.

- Magyarázatot követelek miért keltem monoklival a szemem alatt! – dühösnek tűnt, és az említett területre mutatott.

- Az este nagyon rám akartál mászni, és ez volt az egyetlen módja, hogy leállítsalak – vontam meg a vállamat.

- Ezért bilincseltél a radiátorhoz? – kikerekedett a szeme, és újra kezdtük felhívni magunkra a figyelmet a folyosón. Nincs más dolga az embereknek, mint a szerelmi életem drámáit nyomon követni? Felháborító! – Apámnak kellett kiszabadítania reggel plusz a fém tisztára felsértette a csuklómat – valóban felhorzsolta, mivel ezt is reprezentálta.

- Honnan van a karmolás a nyakadon? – higgadt maradtam.

- Miről beszélsz? – vett újra levegőt.

- Szerintem valaki irányít téged, csak úgy, mint Nadinet – suttogásra halkítottam a hangomat. Elég, ha ribancnak hisznek nem kell, hogy bolondnak is!

- Hé, srácok mi a helyzet? – jelent meg Tyler teljes mellszélességgel a csíkos pulcsijában. Átkarolta a vállamat, és puszit nyomott a számra. – Dylan ki ütött meg? – vette észre azonnal.

- A barátnőd – felelte nem kevés sértettséggel. Azt hiszem bele tapostam a férfiúi egójába. Sorry! 

23. rész

- Most mi a fenét fogunk csinálni? – rogytam vissza az ágyra. A kezembe temettem az arcom.

- Tyler hol van? – visszaült a laptop elé, majd felnyitotta.

- Először őt hívtam, de azt mondta nem ér rá, viszont, ha minden igaz 21-kor találkozunk az erdőben – a mobilom kijelzőjére pillantottam. 19:12-öt mutatott.

- Szerintem a rengeteg nem a legbiztonságosabb hely az utóbbi napokban. Először a lány, akit brutálisan megkínoztak, utána a tegnapi tombolás. A lényeg, hogy nem szeretném, ha odamennél – fordult meg.

- Tyler szerint valahogy le kell vezetni a felgyülemlett feszültségeket, és ő ezt szokta csinálni – vontam meg a vállam. – Szabadjára engedi a farkasát, amivel alapjáraton semmi baj, hiszen nem nyomhatjuk el azt az énünket teljesen.

- Tehernek érzed az egészet, igaz? – mintha csak a vesémbe látna.

- Pontosan- sóhajtottam. -  Utálom, hogy apáék elvárásokat támasztanak velem szemben. Találj megfelelő párt! Esetleg ha nem túl nagy kérés, legyen már fajtiszta alakváltó, mert azzal felvághatnánk a szomszédok előtt. Azt kívánom, bár egy napon normálisan ébredhetnék, és elfelejthetném az összes problémámat, ugyanis kezdek komolyan kikészülni tőle.

- Figyelj, én tudom, hogy az életben sok gonddal kell megküzdenünk, de tilos feladni, ez alapszabály! – rám mosolygott, amitől már is kicsit jobb lett a hangulatom. – Hidd el nekem sem könnyű! Anya halála óta minden megváltozott – még soha nem mesélt magáról, így erősen rátapadtam az információ morzsákra. – Apával ketten maradtunk, amitől eléggé megkeseredett. Számtalanszor rajta kaptam már, hogy anya fényképét nézi titokban közben pedig a legjobb barátját Jack Danielst ölelgeti. Ennek ellenére köszönjük szépen, jól vagyunk, bár akadnak olyan témák, amiket sűrűn kerülünk, de ez így normális. Meg persze ott van az a tény, hogy nekem sem könnyű! Tavaly kikosarazott az iskola egyik legjobb csaja, Lydia Martin. Természetesen rajtad kívül – rám kacsintott. Ügyes védés, de mivel ő a szavak mestere, a meglepődésnek annyi. – Na, szóval valami Jacksont választott helyettem. – biccentettem. Jól ismerem az eper szőke hajú lányt, aki mindig azzal a feketével járkál. Allison? Talán, így hívják? Nem számít, mert nem a szívem csücskei!  – Most meg itt vagy nekem te…

- Hát, sajnálom, hogy még inkább megbonyolítottam az egészet. Komolyan nem így terveztem! – ráztam meg a fejemet.

- Mi lenne, ha egyelőre fontosabb dolgokra koncentrálnánk? Például mi a fenét akarnak az Alfák? – pötyögött valamit a laptopon.

- Hatalmat? Gyilkolni? Csapatot szervezni? Fogalmam sincs – felkeltem. Mögé sétáltam, és a szék karfájára könyököltem.

- Oh-oh – kicsit elsápadt. Közelebb hajoltam hozzá meglesni mi váltotta ki a váratlan reakciót.  

- Vörös hold? Az meg mi a fenét jelent?

- A tudományos magyarázat szerint a vörös szín kiváltó oka, hogy a Hold ugyanabban a pillanatban kel fel, mikor a Nap lenyugszik. Természetfeletti kontextusban ez annyit tesz kurva nagy a baj! Az állatok megvadulnak, különösen a vérfarkasok. Megemelkedik a dopamin szintjük, és sokkal hajlamosabbak lesznek ártatlan Bambikat vagy a mi esetünkben embereket megölni. Sőt, állítólag a hatása mindenkire érvényes – hatalmasat nyelt. – és talán ez az oka, amiért így viselkedtem veled.

- Szóval bármit is terveznek az holnap fog bekövetkezni vagy legalábbis az lesz a csúcspont.

- Pontosan – bólintott. – Mit szólnál hozzá, ha kezdenénk magunkkal valamit? – cinkos mosoly jelent meg az arcán. Ha most olvashatnék a gondolataiban valószínűleg 18+-os jelzést kapnának a lejátszódó filmkockák. Juj!

- Dugásra célzol? – felvontam a szemöldökömet.

- Ne legyél ennyire közönséges! Csak simán szeretkezünk – felkelt.

- Az egy komoly előrehaladás lenne a kapcsolatunkban – remegett a hangom. Egy belső hangocska azt súgta: fuss, menekülj!

- És ez annyira, nehezedre esne? – nem tetszett, ahogy fölém magasodott. A gyomrom automatikusan összerándult.

- Fejezd be kérlek, mert halálra rémítesz! – a mohó csillogás a mogyoróbarna szemekben mintha nem is hozzá tartózott volna. Megszállták? Valaki a markában tartja? Mi a fészkes franc történik a városban?

- Oh, drágám, nem kell félned semmitől, nem én vagyok a rosszfiú! – a hangszíne sokkal mélyebb lett, és ha nem bolondultam meg teljesen, akkor egy vörös villanást láttam megjelenni a szivárványhártyáján. Bassza meg!

- Ki a fasz vagy, és mit csináltál Dylannel? – éreztem, hogy belül a farkasom kaparta a felszínt.

- Itt van ő is, ne aggódj miatta! – újabb mosoly, amitől a hideg kirázott és az összes szőrszálam az égnek meredt. Valószínűleg nagyon meg haragszik rám, majd a későbbiekben, de jobb lesz így! Hátra húztam az öklömet, és tiszta erőből megütöttem. Kiütésre játszottam, tehát el is terült ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Leguggoltam hozzá, és megfordítottam az eszméletlen testet. A nyomot hamar megtaláltam, amire nem igazán számítottam. Az inge alatt hosszanti karmolás futott végig. Csessze meg! Ki tehette, mikor és miért?

Átsiettem a seriff szobájába. A fiókja felső szekrényében rábukkantam a fémbilincsre, de kulcsot nem rejtett a fatároló rész. Üsse kavics! Visszatérve a radiátorhoz vonszoltam, majd hozzá erősítettem a karját.

-Sajnálom, de a saját érdekedben tettem! – megpusziltam a száján. Az ölébe ejtettem a mobilját, felkaptam az asztalról a holdköves gyűrűmet (meg egy dobozkát a nevemmel ellátva) és eljöttem. Inkább ez a verzió, mint hogy olyat tegyen, amit később csúnyán megbánhat. A deja vu érzése öntött el a kocsimban ülve. Feltéptem az arany csomagolást (igen tudom bunkóság volt elhozni. Nőből vagyok, könyörgöm, szóval nem bírtam megállni!), és alatta arany nyakláncot leltem a hozzá tartozó Angel feliratú medállal. Iszonyúan tetszett (csak el ne felejtsem megköszönni)! Gyorsan felraktam a két ékszert, így már elmondhatom, hogy mindkét „pasimtól” van valamim, ami rájuk emlékeztet majd a magányos percekben. 

Ismét megcsörgettem Tylert, de nem vette fel. Csupán egyetlen olyan helyen lehet, amit nem említ nekem, és az Libertytown klinikájának a gyermekosztálya. Nem tudom mások, hogy vannak vele, de engem konkrétan a frász kerülget a kórházaktól. A sok beteg ember, a halál, a szenvedés, és a gyötrődés, ezek jutnak először eszembe róla. Ugyan még nem veszítettem el senkit, aki fontos a számomra, viszont nem is szeretnék.  Leparkoltam a kocsit, majd betoltam a nagy dupla üvegajtót. Az a tipikus fertőtlenítő szag rögtön megcsapta az orromat. Már kezdek rosszul lenni a helytől, pedig még csak most léptem át a küszöbét.

A barátomat keresnem se kellett pusztán követtem az émelyítő karamell-vanília illatot, és a harmadikon bele is futottam. Hatalmas üveg ablak előtt ácsorgott összefont karokkal. Borzalmasan elveszettnek tűnt, mintha az egész világot le akarná győzni, de képtelen rá, mert a harcnak vége. Vesztett. Tipikusan az a pillanat, mikor egyszerűen nem találod a szavakat, és igazából nem bírsz, mit mondani mégis megpróbálod.  

- Szia, szívem – léptem mellé. Hozzá bújtam, mire átölelt a karjával.

- Nem, ezt érdemli… - elcsuklott a hangja. – két hete töltötte be a nyolcat, de nem fogja megérni a következő születésnapját.

- Sajnálom – a sötétbarna szemeiben könnyek gyűltek, nekem pedig a szívem megszakadt érte.

- Hol van az igazság ebben? Hm? – konkrétan nem nekem címezte a mondandóját inkább csak úgy magának.

- Sehol – helyeseltem. Nem szeretnék bele menni a vallási kérdésekbe, de ott fent valaki nagyon nem jól rendezi az ügyeket, ha hagyja, hogy ártatlan kisgyerekek haljanak meg. Benéztem az üveg mögé, és valóban egy elbűvölő szőke kislányt láttam csövekre kötve. A rózsaszín nyuszis matricákkal igyekezték jobb kedvre hangolni a kis betegeket, de ez sajnos nem változtat a szomorú tényen. Az egyetlen dolog, amit még megtehetünk az, hogy szebbé varázsoljuk a még hátralévő idejüket.

- Tyler vége van a látogatásnak menj haza pihenni, hiszen holnap iskola! – sétált mellé az idős pufók fehér egyenruhás nővérke. Megfogta a vállát, és biztatóan elmosolyodott.

- Megmondod neki, hogy itt voltam? – pillantott rá szomorúan. Igazából azoknak a legnehezebb, akiket hátra hagyunk.

- Persze, kedvesem – bólintott. – Holnap már biztos ébren lesz, de ma nagyon erős kezelést kapott.

- Köszönöm Emma – megölelte a csöppnyi öregasszonyt. A „minden rendben lesz” baromságot ki se akartam ejteni a számon, mert hatalmas hazugság!

22. rész

A kocsiban ülve el kellett telnie néhány hosszú percnek, mire feleszméltem a bent történtekből. A legjobb barátnőmet megharapták, sőt nagyon úgy fest, hogy erősen befolyásolják is. Muszáj megbeszélnem valakivel, különben a kelleténél még jobban be fogok kattanni. Megkerestem a telefonom, és felhívtam Tylert. Azt mondta nagyon szívesen elbeszélget velem, de később, mert most nem ér (talán megint a húga miatt?), így maradt Dylan.

Alig 10 perc múlva már a házuk előtt dideregtem. Becsöngettem. Stiles papa nyitott ajtót, és nagyon megdöbbent a láttamon. Egyébként magas, vékony, ősz hajú férfi, késői negyvenes vagy korai ötvenes.

- Ühm… - megköszörültem a torkomat. – Dylan itthon van? Az előbb beszéltünk…

- Persze – bólintott. – Éppen vacsorázunk, szóval fáradj beljebb – lépett arrébb. – Fiam – emelte meg a hangszínét. – egy nagyon csinos fiatal hölgy keres.

- Gyorsan ideértél – kommentálta felkelve a megterített asztaltól.

- Nem szeretnék zavarni… - hebegtem.

- Ugyan már – legyintett a seriff. – Éhes vagy? Spagettit csináltam.

- Igen – el is felejtettem enni. Valahogy kiszaladt a fejemből ez a fontos életfenntartási funkció. Kedvesen Dylanre mosolyogtam, és helyet foglaltam vele szemben. Szedtem magamnak, majd visszahuppantam.

- Nem is említetted, hogy van barátnőd – fordult a fiához, aki kis híján megfulladt a megakadt falattól.

- Mi csak barátok vagyunk – segítettem ki.

- Tylerrel járnak – ettől a két szótól akaratlanul megrándult a szája.

- Honnan ismeritek egymást? – faggatott tovább apuci.

- Az iskolából – előztem meg ismét a gunyoros választ.

- Apa, mi a helyzet a gyilkosságokkal? Tudtok már valamit? – váltott hirtelen témát.

- A folyamatban lévő nyomozásról nem beszélhetek – rázta meg a fejét. Kortyolt egyet a behűtött söréből.

- Szerintem van kapcsolat a dolgok között – szólaltam meg. – az elkövetés ugyanaz, és mind az erdőben történt.

- Erre mi is rájöttünk. Kezdett összeállni a kép egészen a tegnap esti buliig, ugyanis tizenhárom sebesült tinédzsert szállítottak be a sürgősségire, ahol nem mellesleg ti is voltatok, igaz? – mindkettőnket szigorú zsarunézéssel ajándékozott meg.

 - Korán eljöttünk, mert Angel rosszul érezte magát – adta meg a gyors magyarázatot Dylan.

- Pontosan. Női problémák – na, ez az, amit a pasik soha nem feszegetnek, ha szóba kerül. Tudomásul veszik, és ennyi.

- Ühüm, értem – bólintott.

- Mi van még? – könyökölt az asztalra érdeklődve a fia. Bevallom engem is nagyon felcsigázott.

- Menjetek fel tanulni, foglalkozzatok a gondjaitokkal! Tinédzserek vagytok, nem kell a világ súlyát a vállatokon cipelnetek!

- Rendben, apa – kelt fel Dylan. Kivitte a mosogatóba a tányérokat, majd elöblítette. Igazán gondoskodó srác, nem tagadhatom. – Gyere! – intett felém, majd elindult a lépcső felé.

- Köszönöm a vacsorát – álltam fel illedelmesen.

- Szívesen – mikor elhaladtam mellette elkapta a karomat. – Dylan rengeteget beszél rólad, sokat jelentesz neki, szóval kérlek, ne törd össze a szívét – láttam az enyhe kétségbeesést a tekintetében. Nem láttam sehol anyucit, tehát arra következtettem, hogy csak ketten vannak, ami miatt enyhe bűntudatom támadt, hiszen én borzalmasan bántam a szüleimmel az utóbbi napokban. El se merem képzelni, milyen lenne az életem, ha elveszíteném bármelyiküket is.

- Megpróbálok nem csalódást okozni, ígérem – küldtem felé biztató mosolyt.

- Köszönöm – viszonozta kedvesen az előbbi gesztusom. A gyomrom automatikusan összerándult a gondolatra, hogy esetleg a későbbiekben rosszra fordulhatnak a dolgok kettőnk között. Miért kellett még jobban megbonyolítanom a helyzetet? A telhetetlenségem az oka! Nem becsülöm eléggé a barátomat, mert valójában csodálatos srác, és én az önzőségem miatt tönkre teszem az egészet. Tényleg igazi ribanc vagyok!

Halkan nyitottam be a szobájába. A cipőmet a kezemben tartottam, mivel hosszú távon nem a legkényelmesebb viselet. A könyökömet fogva bámultam teljesen ártatlanul. Az apró anyajegyek az arcán, a szép kifejező barna szemei, a sötét haja és az édes mosolya. Szerethetek egyszerre két pasit? Lehetséges egyáltalán? Egy régi idézet jutott az eszembe, amit az interneten olvastam: „Ha egyszerre két embert szeretsz, válaszd a másodikat, mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem szerettél volna bele a másikba.” Mély igazság!

- Min töprengsz? – megfordult a székén. – Olyan gondolkodós az ábrázatod.

- Kettőnkön agyaltam – vallottam be őszintén. Közelebb sétáltam, és leültem az ágy szélére. A kardigánom ujját teljesen lehúztam, hogy legyen mit babrálgatnom idegességemben.

- Ezért jöttél? – lecsukta a laptopját.

- Részben – bólintottam. Kifújtam a levegőt, amit hosszú ideje bent tartogattam. – Én komolyan kedvellek, és…

- Tyler barátnője vagy – mellém telepedett. A combunk összeért, amitől a szívem megpörgette az eddig se túl lassú tempót, és hallottam az övét is. – innentől kezdve szerintem nincs, miről beszélnünk.

- De én szeretném, ha megpróbálnánk - megérintettem a kezét.

- Van ennek bármi értelme is? – nézett a szemembe.

- Kell, hogy legyen? – ebben a pillanatban újra meg akartam ízlelni az ajkait, érezni azt, amit korábban, mikor pár röpke perc erejéig egybe olvadtak a vágyaink.

- Igen – erőszakkal elvonta rólam a tekintetét. – azt hiszem – picit zavartnak tűnt, majd váratlanul felpattant. - Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy lehetsz ennyire önző, Angel! Csak magadra gondolsz, és csak azt veszed figyelembe számodra mi a jó – szabályosan kiabált velem, amire igazából nem adtam indokot. Oké, rámásztam az akarata ellenére, de azt vallom, mindenhez két félre van szükség.

- Most meg mi bajod? – álltam fel én is.

- Mit akarsz valójában? – sóhajtott. – Mert én már semmit sem értek! Az egyik nap tök jól el vagyunk, másnap meg Tyler oldalán riszálod a feneked, és úgy járkálsz, mint ha az egész kibaszott iskola a tied lenne – folytatta az előbbi hangnemben.

- Fogalmam sincs - a szavaitól könnyek gyűltek a szememben. Nehezen ismertem el, de igaza van. – és most elmegyek! – bele léptem a tűsarkúba. Nem szabad, hogy lássa, amint sírva fakadok, mert a mai napi adagot már elhullajtottam valaki másnak a vállán. Plusz tervezem megőrizni azt a kevés méltóságomat, ami még megmaradt.

- Várj! – megfogta a kezemet. – Hülyén viselkedtem, szóval légy szíves ne haragudj! Nem is igazán tudom mi vitt rá, hogy így viselkedjem, tényleg nem állt szándékomban megbántani! – hihetetlen tempóban darálta a szöveget. – Ne haragudj! – olyan édeskésre vitte le a hangsúlyt, hogy még egy szőrös szívű gonosz szörnyeteg is epekedve omolna a karjaiba.

- Te se – megfordultam és szabályosan a nyakába ugrottam. Az előbbi jelenettel simán szerepelhettünk volna valami rémesen nyálas, drámával túl zsúfolt tini filmben. Nem mertem megcsókolni, de ő se engem. – Ami meg fog történni annak meg kell történnie – húzódtam el tőle.

- És, ha nem jönne össze, barátok még lehetünk, igaz? – ráhangolódott az előbbi pozitív gondolatmenetemre.

- Pontosan – biccentettem. – Oh, és van itt még valami! – villant be a valódi ok, amiért felkerestem. Gyorsan felvázoltam a Nadinennel átélt epizódomat, és igyekeztem a lehető leg részletgazdagabban visszaadni az egészet.  

- Kezd egyre jobban eldurvulni a helyzet, és azt hiszem itt az ideje kicsit utána járni a dolgoknak.

- Szerintem én meg Tyler részesei vagyunk a tervnek, hiszen Kali azt mondta, nem ölhetnek meg minket – felidéztem a kis közjátékukat az erdőben.

- Basszus! – ennyit bírt mindössze kinyögni, ami nála annyit tesz, hogy hatalmas nagy szarban vagyunk.