22. rész

A kocsiban ülve el kellett telnie néhány hosszú percnek, mire feleszméltem a bent történtekből. A legjobb barátnőmet megharapták, sőt nagyon úgy fest, hogy erősen befolyásolják is. Muszáj megbeszélnem valakivel, különben a kelleténél még jobban be fogok kattanni. Megkerestem a telefonom, és felhívtam Tylert. Azt mondta nagyon szívesen elbeszélget velem, de később, mert most nem ér (talán megint a húga miatt?), így maradt Dylan.

Alig 10 perc múlva már a házuk előtt dideregtem. Becsöngettem. Stiles papa nyitott ajtót, és nagyon megdöbbent a láttamon. Egyébként magas, vékony, ősz hajú férfi, késői negyvenes vagy korai ötvenes.

- Ühm… - megköszörültem a torkomat. – Dylan itthon van? Az előbb beszéltünk…

- Persze – bólintott. – Éppen vacsorázunk, szóval fáradj beljebb – lépett arrébb. – Fiam – emelte meg a hangszínét. – egy nagyon csinos fiatal hölgy keres.

- Gyorsan ideértél – kommentálta felkelve a megterített asztaltól.

- Nem szeretnék zavarni… - hebegtem.

- Ugyan már – legyintett a seriff. – Éhes vagy? Spagettit csináltam.

- Igen – el is felejtettem enni. Valahogy kiszaladt a fejemből ez a fontos életfenntartási funkció. Kedvesen Dylanre mosolyogtam, és helyet foglaltam vele szemben. Szedtem magamnak, majd visszahuppantam.

- Nem is említetted, hogy van barátnőd – fordult a fiához, aki kis híján megfulladt a megakadt falattól.

- Mi csak barátok vagyunk – segítettem ki.

- Tylerrel járnak – ettől a két szótól akaratlanul megrándult a szája.

- Honnan ismeritek egymást? – faggatott tovább apuci.

- Az iskolából – előztem meg ismét a gunyoros választ.

- Apa, mi a helyzet a gyilkosságokkal? Tudtok már valamit? – váltott hirtelen témát.

- A folyamatban lévő nyomozásról nem beszélhetek – rázta meg a fejét. Kortyolt egyet a behűtött söréből.

- Szerintem van kapcsolat a dolgok között – szólaltam meg. – az elkövetés ugyanaz, és mind az erdőben történt.

- Erre mi is rájöttünk. Kezdett összeállni a kép egészen a tegnap esti buliig, ugyanis tizenhárom sebesült tinédzsert szállítottak be a sürgősségire, ahol nem mellesleg ti is voltatok, igaz? – mindkettőnket szigorú zsarunézéssel ajándékozott meg.

 - Korán eljöttünk, mert Angel rosszul érezte magát – adta meg a gyors magyarázatot Dylan.

- Pontosan. Női problémák – na, ez az, amit a pasik soha nem feszegetnek, ha szóba kerül. Tudomásul veszik, és ennyi.

- Ühüm, értem – bólintott.

- Mi van még? – könyökölt az asztalra érdeklődve a fia. Bevallom engem is nagyon felcsigázott.

- Menjetek fel tanulni, foglalkozzatok a gondjaitokkal! Tinédzserek vagytok, nem kell a világ súlyát a vállatokon cipelnetek!

- Rendben, apa – kelt fel Dylan. Kivitte a mosogatóba a tányérokat, majd elöblítette. Igazán gondoskodó srác, nem tagadhatom. – Gyere! – intett felém, majd elindult a lépcső felé.

- Köszönöm a vacsorát – álltam fel illedelmesen.

- Szívesen – mikor elhaladtam mellette elkapta a karomat. – Dylan rengeteget beszél rólad, sokat jelentesz neki, szóval kérlek, ne törd össze a szívét – láttam az enyhe kétségbeesést a tekintetében. Nem láttam sehol anyucit, tehát arra következtettem, hogy csak ketten vannak, ami miatt enyhe bűntudatom támadt, hiszen én borzalmasan bántam a szüleimmel az utóbbi napokban. El se merem képzelni, milyen lenne az életem, ha elveszíteném bármelyiküket is.

- Megpróbálok nem csalódást okozni, ígérem – küldtem felé biztató mosolyt.

- Köszönöm – viszonozta kedvesen az előbbi gesztusom. A gyomrom automatikusan összerándult a gondolatra, hogy esetleg a későbbiekben rosszra fordulhatnak a dolgok kettőnk között. Miért kellett még jobban megbonyolítanom a helyzetet? A telhetetlenségem az oka! Nem becsülöm eléggé a barátomat, mert valójában csodálatos srác, és én az önzőségem miatt tönkre teszem az egészet. Tényleg igazi ribanc vagyok!

Halkan nyitottam be a szobájába. A cipőmet a kezemben tartottam, mivel hosszú távon nem a legkényelmesebb viselet. A könyökömet fogva bámultam teljesen ártatlanul. Az apró anyajegyek az arcán, a szép kifejező barna szemei, a sötét haja és az édes mosolya. Szerethetek egyszerre két pasit? Lehetséges egyáltalán? Egy régi idézet jutott az eszembe, amit az interneten olvastam: „Ha egyszerre két embert szeretsz, válaszd a másodikat, mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem szerettél volna bele a másikba.” Mély igazság!

- Min töprengsz? – megfordult a székén. – Olyan gondolkodós az ábrázatod.

- Kettőnkön agyaltam – vallottam be őszintén. Közelebb sétáltam, és leültem az ágy szélére. A kardigánom ujját teljesen lehúztam, hogy legyen mit babrálgatnom idegességemben.

- Ezért jöttél? – lecsukta a laptopját.

- Részben – bólintottam. Kifújtam a levegőt, amit hosszú ideje bent tartogattam. – Én komolyan kedvellek, és…

- Tyler barátnője vagy – mellém telepedett. A combunk összeért, amitől a szívem megpörgette az eddig se túl lassú tempót, és hallottam az övét is. – innentől kezdve szerintem nincs, miről beszélnünk.

- De én szeretném, ha megpróbálnánk - megérintettem a kezét.

- Van ennek bármi értelme is? – nézett a szemembe.

- Kell, hogy legyen? – ebben a pillanatban újra meg akartam ízlelni az ajkait, érezni azt, amit korábban, mikor pár röpke perc erejéig egybe olvadtak a vágyaink.

- Igen – erőszakkal elvonta rólam a tekintetét. – azt hiszem – picit zavartnak tűnt, majd váratlanul felpattant. - Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy lehetsz ennyire önző, Angel! Csak magadra gondolsz, és csak azt veszed figyelembe számodra mi a jó – szabályosan kiabált velem, amire igazából nem adtam indokot. Oké, rámásztam az akarata ellenére, de azt vallom, mindenhez két félre van szükség.

- Most meg mi bajod? – álltam fel én is.

- Mit akarsz valójában? – sóhajtott. – Mert én már semmit sem értek! Az egyik nap tök jól el vagyunk, másnap meg Tyler oldalán riszálod a feneked, és úgy járkálsz, mint ha az egész kibaszott iskola a tied lenne – folytatta az előbbi hangnemben.

- Fogalmam sincs - a szavaitól könnyek gyűltek a szememben. Nehezen ismertem el, de igaza van. – és most elmegyek! – bele léptem a tűsarkúba. Nem szabad, hogy lássa, amint sírva fakadok, mert a mai napi adagot már elhullajtottam valaki másnak a vállán. Plusz tervezem megőrizni azt a kevés méltóságomat, ami még megmaradt.

- Várj! – megfogta a kezemet. – Hülyén viselkedtem, szóval légy szíves ne haragudj! Nem is igazán tudom mi vitt rá, hogy így viselkedjem, tényleg nem állt szándékomban megbántani! – hihetetlen tempóban darálta a szöveget. – Ne haragudj! – olyan édeskésre vitte le a hangsúlyt, hogy még egy szőrös szívű gonosz szörnyeteg is epekedve omolna a karjaiba.

- Te se – megfordultam és szabályosan a nyakába ugrottam. Az előbbi jelenettel simán szerepelhettünk volna valami rémesen nyálas, drámával túl zsúfolt tini filmben. Nem mertem megcsókolni, de ő se engem. – Ami meg fog történni annak meg kell történnie – húzódtam el tőle.

- És, ha nem jönne össze, barátok még lehetünk, igaz? – ráhangolódott az előbbi pozitív gondolatmenetemre.

- Pontosan – biccentettem. – Oh, és van itt még valami! – villant be a valódi ok, amiért felkerestem. Gyorsan felvázoltam a Nadinennel átélt epizódomat, és igyekeztem a lehető leg részletgazdagabban visszaadni az egészet.  

- Kezd egyre jobban eldurvulni a helyzet, és azt hiszem itt az ideje kicsit utána járni a dolgoknak.

- Szerintem én meg Tyler részesei vagyunk a tervnek, hiszen Kali azt mondta, nem ölhetnek meg minket – felidéztem a kis közjátékukat az erdőben.

- Basszus! – ennyit bírt mindössze kinyögni, ami nála annyit tesz, hogy hatalmas nagy szarban vagyunk.