18. rész

- Van valakinél bármi használható fegyver? – kérdezte idegesen Dylan. – Gránátvető, puska, kés, bicska? Akármi!

- Jó lesz? – Tyler körme karmokká alakult át. Fantasztikus! Vajon én is képes vagyok rá? Pár másodpercig hosszan bámultam a kezemet, de nem történt semmi (viszont megállapítottam, hogy a vörös körömlakk klasszul passzol a pólómhoz). Ah, francba!

- Megteszi – bólintott.

- Hova tűntek? – fordultam újra a szikla irányába.

- Nem tudom, és nem is akarom kivárni, szóval húzzunk el! – hadart Dylan. Azt hiszem, ha ideges még többet beszél.

- Szorgalmazom az ötletet! – hirtelen sikoly szakította félbe a tuc-tuc zenét. – Meg kell keresnem Nadinet – indultam el.

- Nézd! – kapta el a karomat Tyler. Hat igencsak kifejlett farkas tombolt a tömegben. Mély morgás hagyta el a torkomat. A szívem ezerrel dobolt, és az egész testem lázban égett a készülő harctól. Az ösztönök rögtön munkálkodni kezdtek bennem, a farkasom kaparta a felszínt. – Vidd innen, most azonnal! – ragadta meg a barátja karját. Valahogy most nem bírtam rájuk koncentrálni, és a beszélgetésük is csak tompán jutott el hozzám. – Angel, hallasz engem? – rázott meg.

- Mi van? – rivalltam rá mérgesen, mintha nem is én lennék.

- Megtalálom a barátnődet, és biztonságba helyezem, rendben? De most Dylannel kell menned, mert változhatsz át itt és most, mert csak felkelted az érdeklődésüket. Érted? – a szemei sárgába fordultak.

- Maradni akarok, a vérükre szomjazom! – erőteljesebb morgás kísérte a szavaimat.

- Tudom – megölelt. Szorosan, hogy ne bírjam eltaszítani. A körülöttünk kialakult pánik eltűnt, és csak mi ketten léteztünk. Érzékeltem az ütemes kalapálást a mellkasából, ami segített megnyugodnom. Kinyitottam a szememet, a világ pedig a helyére kattant.

- Nem hagylak egyedül – ugrottam vissza normálisba. Túl korai volna elvesztenem…

- Most nincs idő a nyálas tini filmek giccseire! – kapcsolódott be Dylan.

- Találkozunk az autónál, rendben? – elmosolyodott. Bólintottam, habár a szívem megszakadt. Kaptam tőle egy” mi van, ha nem látsz többet?” csókot. Hát, nem így képzeltem el az elsőt, és pláne nem ilyen szituációban. Mögöttünk a jajveszékelések, a sikolyok átvették az uralmat, a pánik szabályosan kitört, mi pedig pont a közepén smaciztunk.

Dylannel kézen fogva rohantunk a dzsiphez. Hatalmas káromkodás hagyta el a száját, mikor észrevette a lyukas kerekeket. Úgy fest a kis csipet-csapat alaposan előkészítette a terepet, és nem akarnak túl élőket. Kezdtem még inkább berezelni, valamint még jobban félteni Tylert.

- Vissza kell mennem érte! – fakadtam ki. – Ha bántódása esik, azt soha nem bocsájtom meg magamnak! – nehezen bírom visszafogni a könnyeimet.

- Én meg azt nem bocsájtanám meg magamnak, ha elveszítenélek! – a szemembe nézett. Óriási dilemmával küzdök! Maradjak vele vagy kapcsolódjak be a harcba kockáztatva az életemet?

- Szerintem, ha elég mélyen elrejtőzünk az erdőben nem fognak ránk lelni – viszont, ha bármi bajom esne, azt Tyler nem emésztené meg könnyen, és igyekszem tiszteletben tartani a kérését. Bízok benne, hogy érti a dolgát!

Az éjszaka teremtményei a horror filmekben rajonganak a sötét, titokzatos helyekért, míg engem szabályosan a hideg ráz az erdőtől. Az utóbbi idők tapasztalata alapján semmi jó nem származik abból, ha naplemente után mászkálunk a rengetegben (plusz a horror filmekben szinte az összes baltás gyilkos itt csap le a láncfűrészével). Remélem, van annyira jó a tájékozódó képességem, hogy rábukkanunk a főútra, és némi szerencsével túl is vészelhetjük.  

Vicces, mikor az emberek azt mondják majdnem szívrohamot kaptam. Na, hát engem tényleg majdnem utolért az infarktus, mikor valaki váratlanul megfogta a vállamat. Az ismerős illat azonnal megütötte az orromat, így visszább vettem. Tyler nyakába borultam a viszontlátás örömére, és újabb csókot leheltem az ajkaira (ez enyhe túlzás, mert durván lesmároltam, csak költőibben hangzott az előbbi megfogalmazás). Vérzett néhány sebből, de nem szúrtam ki komolyabb sérülést, röviden szólva: megmarad. Hallelujai! Ráadásul a sokktól remegő barátnőm állt mellette. A könnyei elmaszatolták a sminkjét, az arca piszkos lett, de néhány terápiás beszélgetés meg egy zuhany, majd segít rajta. Sebtében megöleltem a megszeppent, erősen szentségelő Nadinet. Most már mindennek rendben kell lennie!

- Követtek minket – törte meg az érzelmes pillanatot Tyler. Óriási, más nem hiányzott! – és nem szívesen mondom ezt, de egyedül nem bírok velük – rám nézett.

- Dylan kérlek, vidd biztonságba Nadinet! – fordultam hozzá.

- Én is… - kezdte volna a szokásos monológját.

- Fogd be! – szakítottam félbe. Apró puszit nyomtam az ajkaira, amitől elkerekedett a szeme. Levettem a holdkő gyűrűmet, és a kezébe adtam. – Vigyázz rá, mert vissza fogok jönni érte! – apró mosollyal biztattam. – Nem lesz, semmi baj ne aggódj, és később személyesen rúghatod szét a seggem, mert hülye voltam. Rendben? – megint a sírás kerülgetett, így hatalmasat nyeltem, hogy visszafogjam. Van olyan, aki szeret búcsúzkodni? Léteznek egyáltalán megfelelő szavak? Mert, ha valaki megírta már valahol, azt szívesen elolvasnám.

- Rendben – egyezett bele. – Egy darabban hozd vissza! – címezte a mondatot a barátjának. Férfias ölelést váltottak, és elváltak az útjaik. Ketten fogunk szembe nézni a ránk váró veszélyekkel! Történjen bármi is én felkészültem a halálra!