17. rész

A barátom (istenem, milyen jól esik kimondani!) a kapu előtt várt, épp Dylannel folytatott komoly eszmecserét, amit heves kézjelzésekkel kommentált.

- Sziasztok – libbentem oda.

- Én lekoptam csajszi, oda bent tali – újabb cuppanósat nyomott az arcomra. – Hé, Dylan jó a segged! – pördült vissza a tűsarkain. Nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Tényleg? – felemelte a csíkos zipzáras felsőjét, meg a pólóját, hogy még inkább szemügyre vehesse. – Igaza van – biccentett. – azért az a sok lacrosse edzés segít a formálásában.

- A kispadon való ücsörgéstől valóban javul a helyzet – gúnyolódott. Szerintem állandóan húzzák egymást köszönhetően a magas tesztoszteron szintjüknek.

- A te véleményedre nem adok – legyintett. Hozzám lépett és átkarolta a vállamat. Igyekeztem nem beparázni. – Angel, mit mondasz? – a finom parfümje csiklandozta az orromat. A gyomromban megmozdultak a pillangóim.

- Nem rossz – elvigyorodtam.

- Csak, nem rossz? – szabályosan felháborodott. Erősen szorítottam az ajkaim, hogy ne törjek ki hangos röhögésben (vagyis kacagásban, mert mi csajok nem rötyögünk!). – Megnéznéd alaposabban? 10-ből hány pontot érdemelnék? – Tyler csak a szemét forgatta, de látszólag nem zavarta különösképpen a kis közjáték.

- 7,5-et? – remélem, nem sértődik meg!

- Hm… 7,5 – ízlelgette a számot. – Tetszik!

Becsöngettek. A diákok félbe hagyták a beszélgetéseket, elnyomták a cigijüket, befejezték a baromkodást, és elkezdődött a szokásos tumultus a minél hamarabbi beérés érdekében. Rendszerető tanulónként mi is besiettünk a többiekkel együtt. Szerencsére három hét, és nyári szünet! A napok pörögtek, de nekem még mindig fogalmam sincs róla, mihez akarok kezdeni a nagy betűs életben. Oké, egyelőre a szőnyeg alá söpröm, ezt a problémát, mert akad pont elég.

A nap viszonylag gyorsan elrepült. Délben automatikusan az „elit” asztalhoz telepedtünk le, ami elméletben a kiváltságosoké, amire teszek nagy ívben, mert csak a társaság ér valamit a többi nem. Tyler, mint a pasim és Dylan, mint a barátja automatikus meghívást nyertek. Danny már más vállán vigasztalódott, és szándékosan nyalogattam előttem a pirított ribancot. Pff! Kifelejtettem azt az információt, hogy a giminkben két sport virágzik, a foci meg a lacrosse és a versengések néha véres verekedésbe csapnak át. Ma, hál isten sikerült elkerülni a konfliktusokat.

Délután megkértem Nadinet, hogy vásároljunk kicsit az esti buliba. Kajáltunk, vettünk sört, és beújítottunk pár dögös rucit. Az este, hipp - hopp utolért minket, így rohantam haza készülődni. Lefürödtem, beszárítottam a hajamat, és puszta megérzésből kevésbé kényelmetlen ruhákba bújtam. Pontban 20-kor (ciki kezdésre ott lenni!) megszólalt az ajtócsengő. Siettem le ajtót nyitni.

- Szia, drágám – Dylan is totál átlagosan festett, szóval megnyugodott a lelkem. A számon puszilt meg! Kikerekedett a szemem.

- Túl sok? – suttogta.

- Nem. Tökéletes! – elmosolyodtam. – Gyere – bevezettem a nappaliba. A fiúk a meccset nézték, belel értve apámat is. A kedvenc szórakozásuk, amit anyuval nagy ívben kerülünk, mert a vége mindig a káromkodások áradata, és az aktuális „köcsög” bíró szapulása lesz. Megragadtam a srác kezét, és a derekamra húztam. – Hé, mindenki! – köszörültem meg a torkom.

- Sütike, meccs van! – nyögött fel Lendyn. – A Mets játszik – baseball.

- A Mets? Hű, imádom – elengedett, és elindult a kanapé irányába, de visszarántottam.

- Szeretném bemutatni az új barátomat – hangsúlyoztam ki az utolsó két szót, hogy közérthető legyek. – Dylan Stilest. Dylan, balra az apám, jobbra a bátyáim: Austin, Claude és Lendyn – hadartam el.

- Üdvözlöm Mr. Divine – nyújtotta előre a kezét illedelmesen. Apa viszonzásul biccentett, de más reakciót nem váltott ki belőle, így kínosra sikeredett az előbbi pillanat.  

- Szeretnék elnézést kérni a tegnapi viselkedésemért, és sajnálom – muszáj kicsit meghunyászkodnom, hiszen itt kell laknom egy fedél alatt velük. – Na, szóval – ugrottam a következő témára. – mi leléptünk! Szeretlek titeket, és majd jövök! Sziasztok – magammal rántottam, hogy elkerüljem az esetleges további kommentárokat.

- Köszi, életet mentettél – hálálkodtam a dzsipben.

- Szívesen – azok a barna szemek. Nem, nem szabad!

Libertytown annak idején nemesfémek hazája volt. A bányászat tartotta fent a várost. Napjainkban már csak a tó maradt meg emlékül. Lényegében lezárt terület, de ez persze nem akadályoz meg senkit abban, hogy kijöjjön ide vagy esetleg bulit rendezzen. A két fiúval karöltve vágódtunk be a parti közepébe. Roston virslit, valamint hamburger húst sütöttek. Jesse öltötte fel az önkéntes szakács szerepét, és ő szolgálta ki az éhező tiniket. A sör literszámra fogyott, a hangulat meg egyre forróbb lett. Látszólag minden rendben zajlott, nekem mégis szörnyen rossz előérzetem támadt és Tyler is nyugtalanabb lett miattam.

Nem telt sok időbe, hogy bebizonyosodjon az igazam. 23 óra környékén váratlanul különös bizsergés tört rám, az összes szőrszálam vigyáz állásba rendeződött, a szívverésem felgyorsult.

- Közelednek ugye? – fogtam meg a barátom karját.

- Igen, és többen vannak – az életem komolyan kezd egy rossz horror filmre hasonlítani, csak a szereposztás nem tetszik benne.

- Mit fogunk csinálni? – kapcsolódott be Dylan. – Kellene egy terv, amivel mindenkit haza küldhetünk – válaszolta meg a saját kérdését.

- Találj ki valamit, te vagy a jó az ilyenekben – mindkét srác szorosan közre fogott.

- Túl késő… - néztem fel az alig pár méter magas sziklaperemre. Megfagyott a vér az ereimben a látványtól. Két izomkolosszus magas, iker srác, egy nő, aki nem viselt cipőt, és mellette még három másik eléggé tagbaszakadt alak. – Mit akarnak? – remegett a hangom.

- Ölni – Tyler tekintetétől a gyomromban levő görcs megsokszorozódott. Vajon túléli a csinos lány meg a barátai a film végét?