Sziasztok!
Kicsit késni fog a folytatás, de már elkezdtem, csak nem igazán van hozzá hangulatom, mert nagyon sok minden összeszaladt... és, hát tudjátok. ;)
Szeretlek titeket, puszi,
Evangeline
2014. február 28., péntek
2014. február 18., kedd
27. rész
- Elárulnád, végre mi a faszt akarsz tőlem? – a lehető
leggyorsabban terveztem lezavarni az egészet.
- Remélem tudod, hogy nem te vagy az egyetlen, aki
társasággal érkezett – gonosz mosolyt villantott, ami a frászt hozta rám.
Nem egészen 15
perccel ezelőtt váltam el Tylertől, és telefonon hosszasan győzködtem Dylant,
hogy nem kell hős lovag módjára óvnia engem. Mindketten a lelkemre kötötték, ha
bármi baj történne, azonnal szólok nekik, bár azt hiszem, Tyler ezt ösztönösen
megérezné. A szívem összefacsarodott a gondolattól, hogy Dylannek bántódása
eshet. Soha nem láthatnám többé az édes mosolyát, nem csókolhatnám meg a puha
ajkait, és nem lenne többé mellettem. Rossz vagyok, ha nem Tylert féltem, hanem
a legjobb barátját? Igen határozottan súlyos gondok vannak velem!
- Ha csak egy ujjal is hozzá érsz, megesküszöm az élő
Istenre… - a fenyegetésem dühös morgás követte.
- Isaac az egyetlen a falkámból, aki életben maradt. Bár
bevallom őszintén hiányzik a kölyök, mert eszméletlen jókat szórakoztunk
együtt. – Eredetileg Tyler jött volna velem, de az újdonsült barátom önként
vállalkozott a küldetésre. Szerinte az Alfája nem emelne rá kezet, és örülök,
hogy igaza lett. - Semmi szükség az erőszakra – újabb önelégült, hacsak
moccanni mersz kinyírlak vigyor. – pusztán csak beszélgetni jöttem.
- Hagyd a rizsát, és térj a lényegre! – kereszteztem a
lábaim, hogy még véletlenül se kuksizhassa meg az esetleg kivillanó bugyimat,
mert azért mégiscsak barátom van vagy mi a fene.
- Nem vagy éhes? – előhúzta az étlapot. – Vagy nem innál
valamit?
- Nem – pedig a torkom hihetetlenül kiszáradt, és a gyomrom
korgása is elárult.
- Én nem úgy hallom – újabb csábító mosoly, amire válaszként
felvont szemöldökkel illettem.
- Mit akarsz? – ismételtem meg.
- Deaucalion szeretné, ha csatlakoznál hozzánk – Isaacnek
igaza volt! Valóban rám fáj a foguk, meg talán Tylerre, de ez utóbbi még
kérdéses. - Azt ígérte, ha békésen
távozol velünk pár nap múlva, nem fog senki sem megsérülni a barátaid közül – a
bűntudat a sírig üldözne, ha miattam halnának meg.
- Felejtsd el! – szabályosan felpattantam. A szeme azonnal
vörösbe fordult. Elkapta a csuklómat, és durván megszorította (holnapra
biztosan megmarad a helye).
- Két lehetőséged van: egy – felmutatta a hüvelykujját. –
együtt távozunk, kettő – mutatóujj. A körmei karmokká változtak, szóval igen
élesben fenyegetett. – most azonnal felhívom Kalit, aki a béna haverod álmát
őrzi, hogy végezzen vele.
- Veled megyek – próbáltam leküzdeni a torkomban keletkezett
gombócot.
- Remek választás – odaintette a pincért. – Melyik a
legdrágább boruk? – a faszi lihegve sietett a busás borravaló reményében. Az
analfabéta nem olvasta ki a rémült tekintetemből, hogy hahó bajba jutott lány a
közelben azonnal segítséget neki, csak bárgyún mosolygott rám és ettől a falra
másztam.
- A Screaming Eagle 1992-es évjáratú, intenzív cabernet,
gazdag krémes, némi gyümölcs aromával, és garantálom, hogy szinte elolvad majd
a szájukban – megnyalta a ceruzáját, majd a fehér noteszhez illesztette. –
Megkóstolják?
- Természetesen – bólintott meg sem kérdezve az árát.
Felálltam. – Hova-hova szépségem?
- A mosdóba már, ha megengeded – a lehető legtöbb gúnyt
vittem a hangomba, és a hatás kedvéért meg is hajoltam.
- Két percet kapsz – intett, hogy távozhatok, de az
önelégült képet nem hanyagolta, hiszen teljesen tisztában volt azzal, hogy a
markában tart. Gyűlöltem őt, mert azokat félemlítette meg, akik a számomra a
legfontosabbak.
A tükörbe pillantva rettentő kétségbeesett viasz fehér,
villogó sárga szemű arc nézett vissza rám. Megengedtem a csapot, majd
előhalásztam a mobilomat. Tyler két kicsengés múlva felvette. Röviden vázoltam
a szitut ő pedig azt mondta azonnal itt lesz, és ne aggódjak, mert minden
rendben lesz (bár csak úgy lenne…). Legszívesebben Dylant kihagynám az
egészből, de az ujjam nagyon viszketett a zöld gombon, így megnyomtam. A szívem
rettentő durva rohamot diktált, és komolyan az infarktus veszélye kerülgetett.
- Jól vagy? – előzött meg mellőzve a bevezető üdvözlést.
- Nem számít – tovább bámultam magamat. – Derekkel kell
mennem különben Kali meg fog ölni téged… - elakadt a hangom. – és soha nem
tudnám feldolgozni, hogy miattam… - a könnyek automatikusan kicsordultak a
szememből elmaszatolva a gondosan felvitt sminkemet.
- Ugye Isaac nem futamodott meg? – nem hiszem el, hogy most
is miattam aggódik, mikor az ablaka alatt az a „nuku cipő” szörnyeteg kiéhezve
várja a parancsot a kivégzésére. – Mert, ha igen esküszöm megölöm.
- Itt van még – suttogtam rekedten. A szabálytalan
szívverése a fülemben dobolt, amit messziről felismernék, mert szerintem enyhe pitvar
rendellenességben szenved, így könnyű megkülönböztetni a többiekétől.
Hihetetlen, mit meg nem tesz értem, mikor alig pár órája találkoztunk. Tényleg,
ekkora hatással lennék másokra vagy csak a külsőmnek köszönhetem a mások által
kiérdemelt figyelmet? Elgondolkodtató!
- Nem lesz semmi bajom, és csak magaddal törődj megértetted?
– elképzeltem, ahogy erősen markolva a drága világoskék Iphoneját mered előre. Lehunytam
a szememet, és felidéztem a mély mogyoróbarna tekintetét, az édes mosolyát a
gödröcskékkel… jézusom… el se búcsúztam tőle!
- Dylan… - újból elcsuklott a hangom. – én szeretném, ha
tudnád, hogy történjen bármi is…
- Hagyd a végső monológokat a tragikus hősnőknek –
megéreztem a felfelé görbülő ajkakat. Oh, bárcsak megölelhetném, legalább
utoljára… – mert ennek még nincs itt az ideje.
Durva kopogtatás szakított félbe, amire rádöbbentett, hogy elpazaroltam
az értékes perceket.
- Vigyázz magadra! – köszöntem el.
- Te is – kinyomtam.
Tartsatok gyávának nem érdekel, de nem fogok behódolni
valami buggyant, hatalom mániásnak meg az elvakult sleppjének! Önzőség mások
életét kockáztatni a sajátomé helyett, de talán így még megmenthetem őket. Kinyitottam
a legközelebbi fülke ajtaját, felálltam a wc peremére, felkapaszkodtam az ablak
peremére, majd ugrottam. Legnagyobb megdöbbenésemre Tyler karjai között
landoltam, mellette pedig a vigyorgó Isaac strázsált.
- Hogy kerülsz ide? – alig jutottam szóhoz az
izgatottságtól.
- Később – legyintett. – Tűnjünk el!- megragadta a kezemet.
Már előre lejátszódott bennem a nagy megmenekülős, majd ölelkezős, sírós
jelenet, de persze nem úgy alakultak a dolgok ahogyan a nagy könyvben meg lett
volna írva, mert a sarkon Derek már várt ránk. Lazán, összefont karokkal
támaszkodott a falnak.
- Ostoba vagy – rázta meg a fejét. A bicepsze a feszes zöld
pólóban még jobban kidagadt, a nyakán kifeszültek az erek, a szemei vérben
úsztak, és igen határozottan nagyon feldühítettem. – és ezt a barátod fogja megkeserülni! Csakis
magadnak köszönheted a bajt, mert én a lehető legbékésebben akartam elintézni.
- Te rohadt fasz, ha bármi baja lesz, ízekre szedlek, és
megetetlek a környék dögevőivel! - most ismét rajtam volt a fenyegetőzés sora
természetesen morgás kíséretében (lemerném fogadni, hogy a szemeim azóta is
sárgán izzanak, nem mellesleg pedig az idegeim pattanásig feszültek, amit nem
csodálok). Bevallom őszintén némileg megugrott az önbizalmi szintem a két erős
vérfarkassal az oldalamon. Tyler megszorította a kezemet, és rám nézett.
Azonnal tudtam mit kell tennem, nem kellettek hozzá szavak. Most vagy soha! A
fiúk mintegy vezényszóra egyszerre szinkronban támadtak rá az Alfára, míg én bele
vesztem a sötét, halállal telt éjszakába.
A farkas génnek hála, na meg persze a fekete strasszos ultra
cuki lapos sarkúmnak rohamtempóban szeltem át Libertytown poros, fulladt
levegőjű utcáit. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy talán már elkéstem, és
nem álltam készen szembe nézni az elkerülhetetlennel. Azt hiszem az adrenalin
is közre játszhatott abban, hogy röpke tíz perc múlva már a Lake road sugárúton
kaptattam felfelé, holott a város végéről száguldottam el egészen idáig, de hát
ha van az a pillanat, hogy mindent megtennél érte, és meg is teszel.
Kalit már az első másodpercben megutáltam, mikor megláttam
anno az erdőben, és a mostani húzásával még több pontot szerzett a
kipurcantalak, mert baszakodtál velem listámra. Szeretném azt mondani, hogy nem
késtem el, de hazudnék. Az a ribanc már a házban szaglászott, és nem nehéz
kiszúrni az ázott kutyaszagot, amitől már messzire bűzlött. A sáros lábnyomai
végig kísérték az útját Dylan szobájáig bezáróan. A lehető leghalkabb léptekkel
közeledtem a végzetem felé. A gyomrom görcsben állt, a szívem összefacsarodott
az esetleges elém táruló horrorisztikus képektől. Kiélesítettem az
érzékszerveimet, és a farkasom már erősen kaparta a felszínt éhezve a készülő
véres háborúra. Vagy ő vagy én! Különös, de ezt a meccset egyszer már
lejátszottuk, csak akkor félbe szakítottak minket, viszont most senki sem fog
közbe lépni, hogy megóvjon, így csak magamra és a bennem rejlő ősi erőre
számíthatok.
- Tudtam, hogy eljössz megmenteni a szánalmas kis barátodat –
csapzott fekete hajával, a karamell színű bőrével, és a vörösben izzó szemével
tökéletesen megtestesítette a haragos istennőt, akiről a nevét kaphatta. Dylant
szorosan a mellkasához vonta, a rothadó körmeit a torkába vájta. A srác fehér
pólóját a saját vére szennyezte be, ami arról árulkodott, hogy elszórakozott
egy kicsit vele, mielőtt ideértem. A
tekintete a rémületet tükrözte, és tudta hogy már csak percei lehetnek hátra.
- Vedd le róla a mocskos mancsodat te kurva! – dühös morgás vegyült
a szavaimba.
- Különben? – vonta fel a formára szedett sötét szemöldökét.
- Elkezdheted megfogalmazni a búcsúleveledet – az ujjaim végei
viszkettek, és enyhe bizsergés futott végig rajtam, ahogy a csillogó pink körmöm
éles fekete körmökké alakulnak át.
- Juj, most nagyon megijedtem – reszketést színlelt, majd
fülfájdítóan felnevetett, amitől az összes szőrszálam azonnal az égnek meredt.
- Ne foglalkozz velem, én nem számítok! – szólalt meg Dylan
egyenesen a szemembe nézve. Már elköszönt tőlem, és úgy érezte nincs veszteni
valója, így beáldozta a saját életét az enyém ellenében.
- Igazad van, valóban nem számítasz! – mondta Kali és egy
villámgyors mozdulattal felszakította a mellkasát. Rongybabaként hajította el a
testét, és élesen felkacagott, mert élvezte a gyilkolást, ez látszott a
szemeiben.
- Rohadj meg! – üvöltöttem, majd lendültből rávetődtem.
Az Alkonyat második részében volt az a jelent, mikor Jacob
már a levegőben átalakult, és nos akármilyen hihetetlennek is hangozhat, de én
tökéletesen kiviteleztem ugyanazt az átváltozást. Immáron négykézláb farkas
alakban vicsorogtam a némberre, akinek még a lélegzete is elakadt az előbbi kis
mutatványomtól. Nem vártam meg a reakcióját, hanem azonnal támadtam, és ösztönösen
a torkát támadtam. Sajnos a reflexei nem hagyták cserben, így egyenesen
átrepültem az ablakon. Leráztam az üvegcserepeket, és az agyam legtávolabbi
sarkába üldöztem a fájdalmat. Ölni akartam, de most nem küzdöttem le ezt a
vágyamat, mint korábban. Ismét ugrottam, ám ezúttal találatot értem, és
sikeresen ledöntöttem a lábáról. Nem törődtem az oldalamba mélyedő karmokkal,
csak téptem szakítottam a húsát. A számba toluló vér még inkább beindított, és
nem hagytam abba egészen addig míg elő nem tűntek a fehéres pupillák. Büszkén,
felszegett fejjel gyönyörködtem a halálában, és teli torokból vonyítottam, hogy
az egész világ tudomására hozhassam a dicsőségemet. Ha emberi alakban lennék,
valószínűleg most én nevetnék az ő sanyarúságán, de ezt nem vitelezhettem ki,
ám legbelül ennek ellenére szétáradt bennem a boldogság, mert győzelmet arattam
felette.
2014. február 11., kedd
26. rész
- Figyelj, nem tudom mi ütött belém, mert valójában nem
ilyen vagyok – kapcsolt vissza ő is normál üzemmódba. – Kezdjük elölről,
rendben? – kezet nyújtott. – Isaac Lahey – hát, lehet ellenállni azoknak a kék
szemeknek meg az édes mosolyának? Oh, fogd már be Angel!
- A telihold mindenkit kattanttá tesz – vontam meg a
vállamat. - Angel Divine – viszonoztam a gesztust. – Új vagy itt? Mert még nem
igazán láttalak ezelőtt – komolyan nem rémlik!
- Túl sokat vagyok itt – zárta rövidre.
- Miért? Már bocs, ha túl személyes a kérdés… - sokan nem
szeretik, ha ilyen orvul letámadják őket.
- Egyszerűen vonzom a bajt, és ebből vond le a
következtetést – rám kacsintott.
- Szerintem nem vagy te olyan rossz, csak a hozzá állásodon
kellene némit csiszolni.
- Bár, olyan egyszerű lenne… - sóhajtott. Az arcát a kezébe
temette, és úgy meredt rám.
- Megharaptak? – váltottam váratlanul. Muszáj minél
sürgősebben meg tudnom néhány dolgot, mert eléggé alul informált vagyok.
- Miért érdekel? – ült fel rendesen.
- Puszta kíváncsiság.
- Kb. 1,5 évvel ezelőtt történt. Megkeresett egy férfi, és
visszautasíthatatlan ajánlatot tett én meg elfogadtam, ennyi – vonta meg a
vállát.
- Mi volt a neve?
- Valami Derek – a szőr pihéim rögtön vigyázzállásba
rendeződtek. Szinte 0 % az esélye, hogy egy másik lenne! – viszont azóta, se
láttam.
- Te vagy az egyetlen, akit átváltoztatott?
- Említett még két nevet… - várt pár másodpercet. – Erica,
és Boyd, de ők halottak.
- Ő végzett velük? – kezdtem egyre rosszabbul lenni az esti
találkozó miatt.
- Balesetnek tűnt – újabb vállrándítás.
- Ha jól értelmezem már csak te maradtál életben a
falkájából – a jeges félelem a szívembe mart. Bólintott. – Hogy-hogy?
- Eltűntem egy időre Libertytownból – becsukta az előtte
fekvő könyvet, ami annyit tesz, hogy felkeltettem az érdeklődését. – És nálad
mi a helyzet? Ki tett azzá, aki vagy?
- A szüleim, úgy értem én farkasnak születtem – teljesen
természetesnek éreztem az egészet.
- Váó! – feljebb csúszott. – Remélem tudod, hogy különleges
vagy! – felcsillant a szeme.
- Ezt most vegyem bóknak? – kicsit furcsállottam.
- Mr. Lahey, Miss. Divine tölthetnék hasznosabban is az
időt, minthogy egymással fecsegnek – lerakta az újságot. – Például
visszatehetnék ezeket a könyveket – tolta előre a lábával a gurulós kocsit. A
fene a lusta diákokba, akik nem képesek visszatenni, amit elvettek!
Természetesen nem csak a pakolással foglalkoztunk, hanem
folytattuk a félbe maradt beszélgetést is. Megtudtam, hogy a fajtiszta
alakváltók iszonyú ritkák, különösen a lányok, mert nagyobb a vetélés esélye
(akkor anyuék piszok szerencsések, mivel nekik négyszer már összejött). Vannak
olyan Alfák, akik egyszerűen megszállottan keresnek minket és említett is egy nevet,
Deaucalion. Szóval veszélyben vagyok, tehát nem hiába féltettek engem ennyire a
szüleim, és már kezdett körvonalazódni, miért is tartja fontosnak apa a
vérvonalat. Jézusom! Sokkal komolyabb az egész, mint azt korábban hittem.
Derekről sajnos a vezetéknéven kívül mást nem igen derült ki (Hale), viszont
kaptam némi családi sztorit tőle, ami konkrétan kicsit felkavarta a gyomromat.
Az édesanyja három éve meghalt autóbalesetben, és azóta az apja neveli (az
úszást oktatja a sportcsarnokban). Az ipse elég brutális, vagyis nem rest
odavágni, ha szükségesnek tartja, a kedvenc büntetése pedig, mikor egy hűtőszekrénybe
zárja néhány órára, amivel durva klausztrofóbiát idézett elő nála. Ja, és apuci
igen kemény befolyással rendelkezik a rendőrségen, így mindig visszahozatja az
„elkószáló” fiacskáját. Megkérdeztem miért nem tesz valamit az ügy érdekében,
mert rettentően megesett rajta a szívem. Azt válaszolta mindent megpróbált, de
igazából tehetetlen, amíg be nem tölti a tizennyolcat. Ugyan nem ismerem a
srácot mégis felajánlottam, hogy megérdeklődöm nem csövezhet-e nálunk pár
hónapig, plusz bevallom őszintén, iszonyúan jól jönne a segítsége a
közeljövőben, mert borzalmas dolgok fognak történni ebben biztos vagyok.
15:30-kor Tyler várt az autómnak támaszkodva. Automatikusan
minden érzékszervem kiélesedett, és teljes testemben remegtem.
- Na, elmúlt a sértettséged? – érdeklődtem nem kevés gúnnyal
a hangomban. Feloldódottam a riasztót.
- Szóval, ha én nem érek rá, ez neked annyit tesz, hogy
egyből rohansz a legjobb barátomhoz? Légy velem őszinte kérlek! Van köztetek
valami? – kétségbeesettnek tűnt, és azt hiszem némi félelem is vegyült az
egészbe az elvesztésem miatt.
- Ha az emlékezetem nem csal erre már válaszoltam korábban,
és az álláspontunk azóta sem változott – Dylan puszta említésétől is a
mellkasomat szorító vaspántok még inkább megfeszültek. - Egyébként meg nem értem mire fel ez a nagy
féltékenykedés? – váratlanul lobbant fel bennem a düh szikrája. - Gondolod, hogy ha annyira akarom nem doblak ki
rég? Ugyan már Tyler ennyire nem vagy értékes! Az összes ujjamra –
demonstráltam. – találok másik pasit, sőt fényévekkel jobbakat, mint te! – a
levegő kis kortyokban jutott csak be a tüdőmbe, és biztosra vettem, hogy a
szemem sárgán izzik. Ismét az a különös érzés fogott el… tudtam, hogy nem
cselekszem helyesen, ám a számnak nem bírtam megálljt parancsolni. – Hallani
szeretnéd az igazat, édesem? – mézesmázos stílusra váltottam. Fájdalmat
terveztem neki méghozzá olyat, amit nem hever ki egy könnyen. „Nem!” – ordítottam legbelül. Koncentrálj! A
szívverésük… Hirtelen kattantak vissza a dolgok, ahogy felismertem az ütemes
dobolást. – Bassza meg! – szökött ki a káromkodás. – Most lépjek le, ugye? –
alig mertem ránézni az előbbi kis színjátékom után. – Én komolyan nem… - elcsuklott
a hangom. – Most biztos utálsz…
- Csss… - azt tette, amire egyáltalán nem számítottam…
átölelt. – Nincs semmi baj – megpuszilta a homlokomat. – Mit szólnál hozzá, ha
kajálnánk valamit és megpróbálnánk megoldást találni a problémákra? – elsimította
a kósza hajtincseket az arcomból. Komolyan nem hiszem el, hogy az újabb
kirohanásom után még képes ilyen kedvesen bánni velem. Furcsa módon egy olyan
gondolat jutott eszembe, hogy mi van, ha az előbb komolyan is gondoltam a
kiejtett szavakat? Jézusom!
- Azt díjaznám – kierőszakoltam magamból egy mosolyt. - mert
komolyan a megkattanás szélén egyensúlyozom.
A pizza a gyors kaják közül a legfontosabb, bár ha kényes
vagy az alakodra inkább a felejtsd el, gyorsan kategóriába tartózik, de mindegy
is. Na, szóval részletesen elmondtam az utóbbi nap történéseit ő meg szivacs
módjára szippantotta be a híreket. Azt tanácsolta este semmiféleképpen ne
hagyjam ki a találkát és megígérte, hogy mindenféleképpen mellettem lesz, még
ha el is kell bújnia egy bokorban, ugyanis rettenetes előérzet kísérti a mai
éjszakával kapcsolatban (bevallom őszintén, hogy én is rettegtem).
A hátralévő időben próbáltam nem csontig lerágni a
körmeimet, mert az ideg szabályosan felőrölt. Le-feljárkáltam, és az összes
kezembe akadó dolgot vagy ezerszer arrébb pakoltam, de egyszerűen nem nyugodott
a lelkem. Ti mit tennétek, ha egy olyan pasival kell találkoznotok, aki
feltehetőleg lemészárolta a saját falkáját? Azt hiszem mindannyian
összepisilnétek a bugyitokat a félelemtől, mert bennem már a létező összes
horror film forgatókönyve lepergett. Legszívesebben elrejtőznék a világ elől,
és vissza se néznék, de ezt sajnos nem tehetem meg, pedig minden sejtem
tiltakozott a „randi” ellen. Apropó mit vegyek fel, ha egy pszichopatával hoz
össze a sors? Némi tűnődés után fekete minibe és tűsarkúba bújtam. Hátra
kötöttem a hajamat, elmormoltam egy imát a családomért meg saját magamért és
készen álltam a végzetes kitérőre (de szar poén volt!).
A ma petité éttermet a francia felmenőkkel büszkélkedő
Jean-Pierre séf vezeti, aki a New Yorkban vallott kudarca után tért vissza a
szülővárosába. Égbe szökő árak, arany étkészlet, puccos berendezési tárgyak, ez
jellemezte leginkább a helyet. Nehezen tudtam eldönteni, hogy a sejtelmes,
romantikus fényeket vagy a pofátlanul jóképű Dereket átkozzam-e jobban.
Igyekeztem elrejteni az összes érzelmet az arcomról, megzaboláztam a korábban
remegő végtagjaimat, és felszegett fejjel ültem le vele szemben (durva
kézmozdulattal löktem félre, mikor ki akarta nekem húzni a széket. Menjen a
genyóba az udvariasságával!).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)