13. rész

Üvöltésre riadtam, farkas üvöltésre. Úgy ugrottam fel, mint akibe bele csíptek. Körbe néztem, és automatikusan kerestem a veszélyforrást, de csak a sötét sarkokat láttam meg a mélyen szuszogó Dylant. Nem szabad pánikba esnem, mert az nem vezet semmi jóra!

- Ébredj! – rázogattam meg gyengéden a vállát.

- Mi? Hány óra? – motyogta félig nyitott szemmel.

- Itt az ideje, hogy megmentsünk valakit, szóval emeld meg a segged! – kicsit erősebben taszítottam meg.

- Most? – továbbra sem mozdult. – Nem ér rá reggelig? – átölelte a párnát, és belefúrta az arcát.

- Ne szórakozz velem, ez nem vicc! – újra megütöttem.

- Oh, Istenem! – nagy nehezen feltápászkodott. – Tudtam, hogy nem kellett volna horrort nézned lefekvés előtt – megdörzsölte a szemét. A digitális ébresztőóra számlapjai 3:29-et mutatott, amit ő is észrevett. – Angel, mi ütött beléd?

- Hallottam egy üvöltést, vagyis inkább egy panaszos vonyítást, ami azt hiszem az erdő irányából jött – azt hiszem, bajban van…

- Miért is érdekel ez minket hajnali fél négykor? – hatalmasat ásított.

- Na, jó két lehetőséget vázolok fel: 1, egyedül megyek 2, velem jössz. Melyiket választod? – nagyon reménykedtem a másodikban, mert őszintén szólva kicsit be vagyok tojva az egésztől, de az ösztöneim mást súgnak. Vadulásra, harcra szomjaztam, némi vérre.

- Ha hagyom, hogy egyedül vágj neki Tyler valószínűleg ki fog nyírni, bár előbb vagy utóbb úgy is meghalok, így tök mindegy – vonta meg a vállát. Végre feltápászkodott. – Vedd ezt fel! – szürke kapucnis pulóvert dobott fel. - Más sem hiányzik, mint hogy megfázz nekem!

- Köszi – bele bújtam.

Beszálltunk a kocsiba. A rengeteg alig két percre fekszik a házuktól. A sikolyok újra, és újra felhangzottak, én meg kezdtem egyre rosszabbul lenni. Átkoztam a hülye fejemet, mert nem bírtam nyugton maradni. Fene azt a nagy pofámat!

- Biztos, hogy ne forduljunk vissza? Még nem késő… - rám nézett a barna szemeivel. Most tűnt fel az enyhe aranyos árnyalat, amit eddig nem vettem észre.

- Induljunk – kiszálltam.

A csomagtartóból zseblámpát varázsolt elő. Az erdőben koromsötétség uralkodott, én mégis kibírtam venni az árnyakat, bár az a némi fény sokat segített rajta. Féltem! Mit féltem, egyenesen rettegtem! Hallottam, hogy Dylan szorosan mögöttem sétál, a lehelete a nyakamat csiklandozta. Az összes szőrszálam égen meredezett, a testem szabályosan felhevült, a szívem hevesen vert, az ínyem sajgott.

- Állj meg!  - váratlanul torpant meg, így sikeresen belém ütközött.

- Mi az?

- Valaki közeledik – a felsőjénél fogva berántottam egy vastagabb fa árnyékába.

- Angel? Dylan? – a hang a hátam mögül érkezett. Ijedtségemben hajszál híján infarktust kaptam. Automatikusan megütöttem. Feljajdult.

- Majdnem meghaltam az ijedtségtől– megfordultam. Kivettem a körvonalait. A felismerés szikrája lobbant bennem – Tyler? Mit keresel te itt?

- Ugyanezt én is kérdezhetném.

- Mi csak egészségügyi sétán járunk, kell a friss levegő a szervezetünknek – mentette a menthetőt Dylan. Szimulációként mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta. – Most, hogy meg volt gyerünk haza! – megragadta a karomat.

- Hallottad igaz? – hagyta figyelmen kívül az előbbi kis színjátékot. Felém fordult.

- Igen – hatalmasat nyeltem.

- Ez megint valami farkas dolog? – érdeklődött Dylan.

- Maradjatok szorosan mögöttem! – úgy fest nem csak bennem éledt fel a másik énem. Más választásunk nem lévén követtük a mély veszélyekkel teli úton. Lassan haladtunk. Az ágakat kerülgetni nem volt egyszerű, de a kilógó rönkökben kb. fél percenként akartam hasra esni (a két srác nem győzött utánam kapkodni). Minden lépéssel éreztem, hogy közeledünk.

A látványtól, ami nem sokkal később a szemem elé terült elakadt a lélegeztem, ha Tyler nem szorítja a kezét a számra, valószínűleg felsikoltok. A lány, akit a fához kötöztek nem más, mint Lola a Sárkányból már, ami még maradt belőle. A fejét mindössze néhány izomszövet tartotta a helyén, a belei kilógtak a hasfalából, mély sebek futottak végig az egész testén, a törött csontok, pedig szabályosan átszúrták a bőrét. Brutálisan kivégezték egy horror filmet is megirigyelendő módon, csak hogy, ez a valóság és a vér sem ketchupból készült. Oh, Istenem, oh Istenem…

- Elkéstünk – jött ki a hang a torkomból.

- Itt vannak még? – suttogta Dylan idegesen körbe tekintgetve.

- Nem, nincsenek – rázta meg a fejét szomorúan Tyler. – Menjünk haza! – átkarolta a vállamat. – Ma nálam alszol, rendben? – bólintottam. Egyszerűen képtelen vagyok beszélni vagy bármi értelmeset kinyögni.

Beszálltunk Dylan dzsipjébe. A némaság uralta a teret, de a feszültség is jelen volt. Egyfolytában engem bámultak a hátsó ülésen. Az elsuhanó tájat néztem, hogy kerüljem a kontaktust velük. Nem akartam egyedül maradni, most nem, és habár alig ismertem őket tudtam rájuk számíthatok.