23. rész

- Most mi a fenét fogunk csinálni? – rogytam vissza az ágyra. A kezembe temettem az arcom.

- Tyler hol van? – visszaült a laptop elé, majd felnyitotta.

- Először őt hívtam, de azt mondta nem ér rá, viszont, ha minden igaz 21-kor találkozunk az erdőben – a mobilom kijelzőjére pillantottam. 19:12-öt mutatott.

- Szerintem a rengeteg nem a legbiztonságosabb hely az utóbbi napokban. Először a lány, akit brutálisan megkínoztak, utána a tegnapi tombolás. A lényeg, hogy nem szeretném, ha odamennél – fordult meg.

- Tyler szerint valahogy le kell vezetni a felgyülemlett feszültségeket, és ő ezt szokta csinálni – vontam meg a vállam. – Szabadjára engedi a farkasát, amivel alapjáraton semmi baj, hiszen nem nyomhatjuk el azt az énünket teljesen.

- Tehernek érzed az egészet, igaz? – mintha csak a vesémbe látna.

- Pontosan- sóhajtottam. -  Utálom, hogy apáék elvárásokat támasztanak velem szemben. Találj megfelelő párt! Esetleg ha nem túl nagy kérés, legyen már fajtiszta alakváltó, mert azzal felvághatnánk a szomszédok előtt. Azt kívánom, bár egy napon normálisan ébredhetnék, és elfelejthetném az összes problémámat, ugyanis kezdek komolyan kikészülni tőle.

- Figyelj, én tudom, hogy az életben sok gonddal kell megküzdenünk, de tilos feladni, ez alapszabály! – rám mosolygott, amitől már is kicsit jobb lett a hangulatom. – Hidd el nekem sem könnyű! Anya halála óta minden megváltozott – még soha nem mesélt magáról, így erősen rátapadtam az információ morzsákra. – Apával ketten maradtunk, amitől eléggé megkeseredett. Számtalanszor rajta kaptam már, hogy anya fényképét nézi titokban közben pedig a legjobb barátját Jack Danielst ölelgeti. Ennek ellenére köszönjük szépen, jól vagyunk, bár akadnak olyan témák, amiket sűrűn kerülünk, de ez így normális. Meg persze ott van az a tény, hogy nekem sem könnyű! Tavaly kikosarazott az iskola egyik legjobb csaja, Lydia Martin. Természetesen rajtad kívül – rám kacsintott. Ügyes védés, de mivel ő a szavak mestere, a meglepődésnek annyi. – Na, szóval valami Jacksont választott helyettem. – biccentettem. Jól ismerem az eper szőke hajú lányt, aki mindig azzal a feketével járkál. Allison? Talán, így hívják? Nem számít, mert nem a szívem csücskei!  – Most meg itt vagy nekem te…

- Hát, sajnálom, hogy még inkább megbonyolítottam az egészet. Komolyan nem így terveztem! – ráztam meg a fejemet.

- Mi lenne, ha egyelőre fontosabb dolgokra koncentrálnánk? Például mi a fenét akarnak az Alfák? – pötyögött valamit a laptopon.

- Hatalmat? Gyilkolni? Csapatot szervezni? Fogalmam sincs – felkeltem. Mögé sétáltam, és a szék karfájára könyököltem.

- Oh-oh – kicsit elsápadt. Közelebb hajoltam hozzá meglesni mi váltotta ki a váratlan reakciót.  

- Vörös hold? Az meg mi a fenét jelent?

- A tudományos magyarázat szerint a vörös szín kiváltó oka, hogy a Hold ugyanabban a pillanatban kel fel, mikor a Nap lenyugszik. Természetfeletti kontextusban ez annyit tesz kurva nagy a baj! Az állatok megvadulnak, különösen a vérfarkasok. Megemelkedik a dopamin szintjük, és sokkal hajlamosabbak lesznek ártatlan Bambikat vagy a mi esetünkben embereket megölni. Sőt, állítólag a hatása mindenkire érvényes – hatalmasat nyelt. – és talán ez az oka, amiért így viselkedtem veled.

- Szóval bármit is terveznek az holnap fog bekövetkezni vagy legalábbis az lesz a csúcspont.

- Pontosan – bólintott. – Mit szólnál hozzá, ha kezdenénk magunkkal valamit? – cinkos mosoly jelent meg az arcán. Ha most olvashatnék a gondolataiban valószínűleg 18+-os jelzést kapnának a lejátszódó filmkockák. Juj!

- Dugásra célzol? – felvontam a szemöldökömet.

- Ne legyél ennyire közönséges! Csak simán szeretkezünk – felkelt.

- Az egy komoly előrehaladás lenne a kapcsolatunkban – remegett a hangom. Egy belső hangocska azt súgta: fuss, menekülj!

- És ez annyira, nehezedre esne? – nem tetszett, ahogy fölém magasodott. A gyomrom automatikusan összerándult.

- Fejezd be kérlek, mert halálra rémítesz! – a mohó csillogás a mogyoróbarna szemekben mintha nem is hozzá tartózott volna. Megszállták? Valaki a markában tartja? Mi a fészkes franc történik a városban?

- Oh, drágám, nem kell félned semmitől, nem én vagyok a rosszfiú! – a hangszíne sokkal mélyebb lett, és ha nem bolondultam meg teljesen, akkor egy vörös villanást láttam megjelenni a szivárványhártyáján. Bassza meg!

- Ki a fasz vagy, és mit csináltál Dylannel? – éreztem, hogy belül a farkasom kaparta a felszínt.

- Itt van ő is, ne aggódj miatta! – újabb mosoly, amitől a hideg kirázott és az összes szőrszálam az égnek meredt. Valószínűleg nagyon meg haragszik rám, majd a későbbiekben, de jobb lesz így! Hátra húztam az öklömet, és tiszta erőből megütöttem. Kiütésre játszottam, tehát el is terült ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Leguggoltam hozzá, és megfordítottam az eszméletlen testet. A nyomot hamar megtaláltam, amire nem igazán számítottam. Az inge alatt hosszanti karmolás futott végig. Csessze meg! Ki tehette, mikor és miért?

Átsiettem a seriff szobájába. A fiókja felső szekrényében rábukkantam a fémbilincsre, de kulcsot nem rejtett a fatároló rész. Üsse kavics! Visszatérve a radiátorhoz vonszoltam, majd hozzá erősítettem a karját.

-Sajnálom, de a saját érdekedben tettem! – megpusziltam a száján. Az ölébe ejtettem a mobilját, felkaptam az asztalról a holdköves gyűrűmet (meg egy dobozkát a nevemmel ellátva) és eljöttem. Inkább ez a verzió, mint hogy olyat tegyen, amit később csúnyán megbánhat. A deja vu érzése öntött el a kocsimban ülve. Feltéptem az arany csomagolást (igen tudom bunkóság volt elhozni. Nőből vagyok, könyörgöm, szóval nem bírtam megállni!), és alatta arany nyakláncot leltem a hozzá tartozó Angel feliratú medállal. Iszonyúan tetszett (csak el ne felejtsem megköszönni)! Gyorsan felraktam a két ékszert, így már elmondhatom, hogy mindkét „pasimtól” van valamim, ami rájuk emlékeztet majd a magányos percekben. 

Ismét megcsörgettem Tylert, de nem vette fel. Csupán egyetlen olyan helyen lehet, amit nem említ nekem, és az Libertytown klinikájának a gyermekosztálya. Nem tudom mások, hogy vannak vele, de engem konkrétan a frász kerülget a kórházaktól. A sok beteg ember, a halál, a szenvedés, és a gyötrődés, ezek jutnak először eszembe róla. Ugyan még nem veszítettem el senkit, aki fontos a számomra, viszont nem is szeretnék.  Leparkoltam a kocsit, majd betoltam a nagy dupla üvegajtót. Az a tipikus fertőtlenítő szag rögtön megcsapta az orromat. Már kezdek rosszul lenni a helytől, pedig még csak most léptem át a küszöbét.

A barátomat keresnem se kellett pusztán követtem az émelyítő karamell-vanília illatot, és a harmadikon bele is futottam. Hatalmas üveg ablak előtt ácsorgott összefont karokkal. Borzalmasan elveszettnek tűnt, mintha az egész világot le akarná győzni, de képtelen rá, mert a harcnak vége. Vesztett. Tipikusan az a pillanat, mikor egyszerűen nem találod a szavakat, és igazából nem bírsz, mit mondani mégis megpróbálod.  

- Szia, szívem – léptem mellé. Hozzá bújtam, mire átölelt a karjával.

- Nem, ezt érdemli… - elcsuklott a hangja. – két hete töltötte be a nyolcat, de nem fogja megérni a következő születésnapját.

- Sajnálom – a sötétbarna szemeiben könnyek gyűltek, nekem pedig a szívem megszakadt érte.

- Hol van az igazság ebben? Hm? – konkrétan nem nekem címezte a mondandóját inkább csak úgy magának.

- Sehol – helyeseltem. Nem szeretnék bele menni a vallási kérdésekbe, de ott fent valaki nagyon nem jól rendezi az ügyeket, ha hagyja, hogy ártatlan kisgyerekek haljanak meg. Benéztem az üveg mögé, és valóban egy elbűvölő szőke kislányt láttam csövekre kötve. A rózsaszín nyuszis matricákkal igyekezték jobb kedvre hangolni a kis betegeket, de ez sajnos nem változtat a szomorú tényen. Az egyetlen dolog, amit még megtehetünk az, hogy szebbé varázsoljuk a még hátralévő idejüket.

- Tyler vége van a látogatásnak menj haza pihenni, hiszen holnap iskola! – sétált mellé az idős pufók fehér egyenruhás nővérke. Megfogta a vállát, és biztatóan elmosolyodott.

- Megmondod neki, hogy itt voltam? – pillantott rá szomorúan. Igazából azoknak a legnehezebb, akiket hátra hagyunk.

- Persze, kedvesem – bólintott. – Holnap már biztos ébren lesz, de ma nagyon erős kezelést kapott.

- Köszönöm Emma – megölelte a csöppnyi öregasszonyt. A „minden rendben lesz” baromságot ki se akartam ejteni a számon, mert hatalmas hazugság!