25. rész

- Mi történt? – kérdezte a barátom nemes egyszerűséggel.

- Azt hiszem valaki vagy valami megszállta tegnap este – válaszoltam.

- Mit kerestél nála egyáltalán? – akadt fent ezen az apróságon.

- Nem értél rá – rendeztem le gyorsan.

- Ne légy igazságtalan! A húgomnál voltam! – elengedte a derekamat.

- Most muszáj, ezt? – fújtam ki a levegőt. – Tudom, hogy mindannyian feszültek vagyunk, de nem egymáson kell kitöltenünk a dühünket – egy pici részem azt súgta: „fuss, menekülj, hagyd itt őket a gecibe”! – Koncentráljunk inkább az eljövendő durva eseményekre!

- Ártatlanokat gyilkolnak, mészárlást rendeznek az erdőben, megharapják a barátnődet, és a tetejébe nagyon úgy fest babráltak az agyammal – hadart megint a változatosság kedvéért. – Szerintem az Alfák állnak mögötte, de nem vagyok biztos benne. Viszont sürgősen ki kell derítenünk, mi folyik itt különben még többen fognak meghalni!

- Ma este vörös lesz a hold, szóval akármit is terveznek, az nagyon hamar bekövetkezik – folytattam a gondolatmenetet.

- Szerinted mi mit tehetünk? – kérdezte kicsit támadóan a barátom.

- Nem tudom akármit – tártam szét a karomat. Becsöngettek. Tyler minden további kommentár nélkül elhúzott, amiből azt a következtetést vontam le, hogy tényleg haragszik rám.

- Várj! – Dylan elkapta a kezemet. – Mit keres rajtad a nyaklánc? – automatikusan megérintettem.

- Megláttam a dobozt az asztalon és elhoztam – vontam meg a vállamat. – Az enyém nem?

- Végül is igen, csak vártam az alkalmat, hogy odaadhassam – vajon mióta?

- Köszi – ismét az a furcsa érzés kapott el, mint mindig, ha mellettem van. Megcsókoltam (nem ellenkezett). A nyaka köré fontam a karomat. Hosszan, gyengéden csináltuk, és a bűntudat messze elkerült. – Lépjünk le! – szólaltam meg miután újra levegőhöz jutottam.

 - Azt hiszem, az apám agyon verne, ha lógnék a suliból, és a te szüleid sem lennének elragadtatva – kicsit meglepődtem, mert megszoktam, hogy mindent megkapok.

- Csak nem felcsaptál erkölcscsősznek? – vontam fel a szemöldököm. Csípőre vágtam a kezemet.

- Oh, Angel… – sóhajtott.

- Mondjad, mi az? – utálom, ha így kezdenek valamit, mert annak sosincs jó vége.

- Menjünk be órára – elmosolyodott, és átkarolta a vállamat. Isten lássa lelkem, a büdös életben nem fogok eligazodni ezen a srácon!

- Küldtél nekem rózsákat? – torpantam meg.

- Kellett volna? – hát, nem édes? – Netán lemaradtam valamiről? Én, marha tudhattam volna, hogy szereted a virágokat, hiszen minden lány szereti. Miért nem jutott eszembe hamarabb? Mekkora barom vagyok! – elengedtem a fülem mellett a szokásos hablatyolását.

- Derek – pusztán a névtől az összes végtagom elzsibbadt, a szívemet jeges félelem markolászta, és úgy konkrétan majdnem becsináltam a rettegéstől.

- Az Alfa, aki kiszúrt magának az erdőben? – leesett az álla. Némán bólintottam. – Keressük meg Tylert!

A nap lassan vánszorgott előre, a percek vánszorogtak, és én nagyon szenvedtem az idő múlásától. Továbbá muszáj volt elviselnem, amiket suttogtak a hátam mögött (az meg sem említem, hogy messziről elkerültek, mintha pestises lennék, és a puszta érintésem is halálhoz vezetne), szóval csak úgy röviden kezdtem összeroppanni a rám nehezedő nyomástól.

Már csak egyetlen órát kellett túl vészelnem, a testnevelést. Mr. Richmond a tanárunk a héten szabadságot vett ki, így Mrs. Monroe a kosárcsapat kapitánya helyettesítette, ami annyit jelent, hogy játszottunk. A lányok két csapatra oszlottak fel. Cassandra Clarknál kevesebb utálatos spinét ismerek. A hajrá lányok vezetője plusz a tetejébe iszonyú sekélyes, öntelt és úgy véli a világ miatta teremtetett. Fogalmam sincs szándékosan e vagy sem, de egy csapatba kerültünk. Már az elejétől kezdve ellenségesen méregettük egymást. Az a pletyka járja, hogy Cassandra Danny új barátnője, ám ez engem baszottul hidegen hagy.

- Útban vagy ribanc! – szólalt meg, mikor mellém ért a labdával. Puszta bosszantásból elszedtem tőle a lasztit, mire válaszul pofátlanul hátba lökött. Azonnal bepöccentem, és nagy ívben leszarva a játékot neki támadtam. Ütöttem, ahol értem ő pedig visított, mint egy kis malac. Az adrenalin pörgött az ereimben plusz bevallom őszintén jól esett levezetnem rajta a dühömet.

Három embernek sikerült végül lerángatnia róla, mert az istenért nem akartam elengedni, holott már a szájából, és az orrából is dőlt a vér. Teljesen egyet értettem azzal, hogy megérdemelte, amit kapott.

- Engedjetek el! – a morgás feltört a torkomból. Bármibe lemerném fogadni, hogy a szemeim besárgultak a hihetetlen agressziótól, ami rám tört. Valószínűleg megijeszthettem őket, mert rögtön leszedték a kezüket a vállamról. Megigazítottam az összegyűrődött trikómat, és nem bírtam levakarni az elégedett vigyort a képemről.

- Divine az igazgatóiba, most! – ordított Mrs. Monroe a terem másik végéből. A csöppnyi öreglányt egy ütéssel kiteríthetném, de valahogy nem vitt rá a lélek.

- Parancsára a ribanc távozik! – tisztelegtem katona módjára. Büszkén felszegett fejjel távoztam, és búcsúzóul beintettem a középső ujjammal. Basszák meg mind!

Mrs. Chambert két éve nevezték ki az iskola vezetőjévé. Középkorú, őszes hajú, folyton szigorú arcot vágó vénasszony. Állítólag korábban egy börtönben tanított irodalmat a feslett nemzedéknek. Szerintem a férjén kívül senki nem bírja hosszú távon elviselni annyira kiállhatatlan. Az irodáját is elég spártaian rendezte be, és nincs nyoma annak, hogy bármi emberség bujkálna is benne. „Fegyelem, büntetés, nevelés.”- ezt a három szót vésette be az arany táblácskába, amit elrettentésként mindenki jól láthat, ha leül vele szemben. Én nem féltem tőle, így nem adva le a felvett stílusomból pottyantam le, és kitartóan álltam a tekintetét, valamint a szidalmait. A rikácsolásától zengett a helyiség, de én türelmesen tűrtem, ami még inkább bosszantotta. Végül, mikor kifogyott a szuszból közölte, hogy három nap felfüggesztett ad és a maradék két hétben minden délután 1,5 óra elzárás lesz a „jutalmam” a tettemért, ami ma veszi kezdetét. Legszívesebben neki is bemutatnék, de kontrolláltam magam, és kecsesen távoztam a kínzó kamrájából.

Viszonylag higgadtan léptem be a könyvtárba, ahol mintegy teaklubban gyűjtik össze az embereket a különböző klikkekből (csak hát itt nem adnak kis sütiket). A felügyelő tanár Mr. Wingstin a full kopasz kicsit süket biológiatanár. Összesen hat diákot idéztek be a délutáni mókára!

- Miss. Divine? – nézett fel az újságjából az öreg.

- Igen – biccentettem.

- Itt írja alá – elém tolta a papírt én meg alávakartam a nevemet (egy pillanatig eszembe jutott mi lenne, ha mondjuk Madonna nevét, biggyeszteném oda? ). – Köszönöm – elrakta. – Foglaljon helyet Mr. Lahey mellett, és töltse hasznosan az időt – rám villantott egy műfogsoros vigyort, majd visszatolta az olvasó szemüvegét.

- Elnézést, de melyikük Lahey? – a társaságból egyedül Amanda Fostert a gótos lányt ismertem. Megmutatta, így odavonszoltam a seggem. Lezuttyantam a fém székre. A srác nem mellesleg elég helyeske. Sötétszőke loknis haj, éles arccsontok, hosszúkás pofi, egyenes orr, telt ajkak, világoskék szemek. Fehér kötött kardigán, fekete póló, koptatott farmer, bakancs. Összességében tíz pontból nyolcast adok neki. Oh, és majdnem elfelejtettem a legfontosabbat! Vérfarkas (és kellemes narancsos illat lengte körbe)!

- Kinek nem tetszett a képed? – kérdeztem meg utalva a szeme alatti sötét monoklira.

- Az apámnak – felelte egyszerűen. Felemelte a tekintetét a történelemkönyvből.

- Oh – erre most mit? – Sajnálom? – talán nem lövők nagyon mellé.

- Te nem Tyler McCall barátnője vagy? – váltott témát.

- Valami olyasmi – közben meg a legjobb barátjával kavarok. Fene azt a lotyó énemet!

- Vattacukor – elvigyorodott.

- Tessék? – vontam fel értetlenül a formára szedett szemöldökömet.

- Isteni az illatod – közelebb hajolt, hogy mélyebben is szagmintát vegyen.

- Hé, ez nem a Douglas! – kicsit félre húzódtam.

- Ismered azt az elméletet miszerint az orrunk találja meg a számunkra megfelelő párt? – édesen elmosolyodott.

- Ez most vegyem úgy, hogy flörtölsz velem? – azért engem sem kell ám félteni, ha beszólásokról van szó.

- Mondd a szemembe, hogy nem kívánsz! – szabályosan izzott körülöttünk a levegő. (Ugyanezt kérdeztem nem is olyan túl régen Tylertől.) A szívem ezerrel vert és hazudnék, ha azt felelném nem, mert igenis begerjedtem rá. Vajon akkor is így viselkedne, ha ma nem volna telihold? Azt hiszem, mindannyian kicsit bekattanunk tőle…

- Basszus! – váratlanul bekopogtatott a józan eszem. – Nem lehet – muszáj leállnom, mert így is két pasi van a számlámon, és nincs szükségem még több gondra, mert amúgy is robbanás közeli helyzetben vagyok.