21. rész

Lendületből ugrottam, és sikerült felborítanom. Az egyik székben a hülye cipőmnek köszönhetően hajszál híján sikerült hanyatt vágódnom, felkarcolta a vádlimat, de nem különösebben törődtem vele. Kihasználta a pillanatnyi bénaságom, és fordított a helyzeten, így egy ügyes mozdulata hevében a földön kötöttem ki. Leszorította a két csuklómat, a teljes testével rám nehezedett. Mindketten szaporábban szedtük a levegőt, az orromat pedig eltöltötte a karamell és a vanília kellemes aromája. A lehelete az arcomat seperte, és valamit elindíthattam benne, mert az élénksárga íriszével szembesülhettem. Szabadulni akartam, de egyértelműen bebizonyította, hogy erősebb nálam, amit per pillanat rettentően utáltam.

- Tényleg nem szeretnélek bántani – ismételte el.

- De én igen – a szavaim inkább hangzottak morgásnak, mint értelmes emberi beszédnek. Újabb kísérletet tettem a kitörésre, de csak fájdalmat okoztam magamnak.

- Tudom – sóhajtott. Hihetetlen a számomra mennyire képes megőrizni a hideg vérét, még ebben a szituációban, mikor legszívesebben itt menten cafatokra tépném. – Próbálj meg koncentrálni, és elnyomni a feltörő ösztöneidet – továbbra is dühítően nyájas maradt, de érdekes módon kezdtem jobban lenni. Lehunytam a szememet, és kizártam a külvilágot (bár legbelül, majd szétrobbantam). Minden apró zaj százszorosan felhangosítva jutott el hozzám. A tücskök ciripeltek a távolban, a kréta sercegése a táblán, tűsarkok kopácsolása a folyosón, az igazgató ordibált a titkárnőjével, Dylan… oh, istenem… és legvégül Tyler ütemes szívdobbanásai. Pa-pam, pa-pam, pa-pam…

- Sajnálom – szólaltam meg. – Annyira sajnálom – a könnyek utat törtek az előbbi kemény felszín alól. Elengedett, így felülhettem. Átölelt. Olykor előfordul, hogy nem csak magunk miatt sírunk, hanem azokért is, akiket esetleg megsebeztünk vagy elveszítettünk. A fájdalom pedig, ha hagyod felemészthet, és annak bizony csúnya vége lehet, főleg, ha engeded, hogy eluralkodjon rajtad.

- Semmi baj – az arcomat a puha, meleg tenyerébe fogta. Megpuszilt a számon, én pedig azonnal ellágyultam az érintésétől. – Nem haragszom! – elmosolyodott.

- Megcsókoltam a legjobb barátodat – a mellkasomat szorító pántok durván befeszültek, így kifújtam a levegőt.

- Később megbeszéljük, de most ne foglalkozz vele! – újabb lehengerlő vigyor. Elsimította a hajtincseimet a szemem elő.

- De, hát mi történt? Nem értem – a fejemben levő katyvaszból nem igazán láttam a kiutat.

- Holnap telihold lesz, és hát ettől kicsit mindenki megvadul – megpillantva a rémült képemet, gyorsan folytatta - viszont ez teljesen természetes, szóval ne aggódj miatta. Én előtte kitombolom magam az erdőben, így sikerül viszonylag könnyedén átvészelnem.

- Hánykor találkozunk? – vettem rögtön a lapot. Remélem, némi állati alakban eltöltött idő javít a mostani enyhén fogalmazva is megbomlott személyiségemen.

- 21-re legyél a Monroe sarkán.

- Rendben.

A teremben megtaláltam az elsősegély dobozt, így alkohollal lefertőtlenítettem az összekarmolt hátát sűrű bocsánatkérések közepette. Később visszamentünk órára (a szekrényemből elővettem a tartalék kardigánom, mert untam az állandó beszólogatásokat), én kémiára, ő történelemre. Fogalmam sincs a sors mennyire szólt bele, de úgy fest Dylan padtársa lebetegedett, így elfoglaltam a helyét. Azt kívántam bárcsak némi tündérpor segítségével eltüntethetném a mai reggelt, és tiszta lappal indíthatnék.

- Szia. Hogy vagy? – indítottam semmit mondóan a beszélgetést. Egyébként általában az emberek nagy része szarik rá mi van a másikkal, ám belénk nevelték az udvariasságot.

- Miután szabályosan ledugtad a nyelvedet a torkomon mindenféle előzetes nélkül, köszi szépen fantasztikusan – kiéreztem a gúnyt belőle. Tylert simán kenyérre kentem, vajon nála is beválik a bűnbánó boci tekintet? – És te?

- Figyelj, sajnálom, rendben? – emeltem rá a tekintetem. A tíz centis sarkaimnak köszönhetően valamicskét áthidaltam a magasság különbséget, tehát könnyebben nézhettem a szép barna szemeibe.

- Sajnálod, hogy megcsókoltál vagy, hogy ribancként viselkedtél, mert a kettő nem feltétlen ugyanaz – hát, létezik olyan téma, amihez nem nincs minimum egy frappánsan bekészített válasza?

- Az utóbbit – bólintottam kicsit megfontolva.

- Mit csinálsz suli után? – váltott át másra.

- Meglátogatom anyut a cukrászdában, majd Nadinet – muszáj másokra is szánnom néhány percet, mert az utóbbi napokban csak a saját önös érdekeimet vettem figyelembe.

- Ha később ráérsz, gyere át nyugodtan, otthon leszek.

- Oké – újabb elégedett ügyfél. Bár azt hiszem ennyivel még nem oldottuk meg a dolgokat, és van még egy komoly meccs, amit le kell nyomnunk.

Sok gyerek hálába foglalná a szülei nevét, ha cukrászdában dolgoznának, de így már nem akkora poén higgyétek el nekem. A Sweet Life jövedelmező vállalkozás, és anyu álmának megvalósulása (néha arra gyanakodtam, hogy jobban szereti ezt a helyet, mint minket).  A sütik halmokban állnak, a megrendelések folyamatosak, az idegbaj biztosított. Izgalmas szakma, ha meg van hozzá a kellő türelmed meg a kézügyességed, ám ha nincs, akkor veszett ügy, így én kiestem. Némi keresgélést követően anyut a hátsó műhelyben találtam meg. Marcipán rózsákat készített a szivárvány összes árnyalatában. Természetesen nem bírt a vérével, és totál lelkesen elmagyarázta az egész munkafolyamatot, vagyis gyárthattam én is a virágokat. Először meghallgattam a mondandóját, hevesen bólogattam, majd ismételten megígértem, hogy nem keveredek bajba, és betartom a ház szabályait. Díjazná, ha a szabadidőmet a tanulásra, nem pedig a pasizásra (különösen Tylerre) nem pazarolnám. Bevallom őszintén kicsit fellelkesített, ezért később átfutok néhány egyetemi jelentkezési lapot, sőt esetleg bekukkantok az iskola pályaválasztási tanácsadójához is. Összegezve az egészet viszonylag kellemes délutánt töltöttünk együtt, míg be nem vágta, hogy szeretné vendégül látni az új barátomat csütörtökön vacsorára. Oh, basszus!

Nadine papája nyitott ajtót, és azt mondta a lánya nem érzi jól magát, de menjek fel nyugodtan a szobájába, mert biztosan örülni majd nekem, hát így cselekedtem. Az agyamat eldobtam a látványtól, ami fogadott. Taknyos zsebkendő halmok, átható izzadság szag, koszos ruhák a földön, és a tetejébe egy rém ápolatlan kócos barátnő. Az érkezésemre csak a fejét dugta elő hangosan szipogva. Az a lányt, akit megismertem most jól fenéken rugdalná, de most az egyszer megérdemli, mert csúnya dolgokon ment keresztül tegnap este.

- Jól vagy? – kérdeztem meg félve. Undoromat leküzdve félre toltam a zsepiket, és leültem az ágy szélére. A kezemet a felhúzott térdeire raktam, hogy érezze, mellette állok.

- Én… - egyszerűen képtelen volt megszólalni. – Angel – előbújt a Hello Kittys lepedő alól, majd szorosan átölelte a nyakamat. Hamar le kellett fejtenem a karját, mert a szeretete kezdett áthajlani fojtogatásba. – Azt hiszem valami nagyon nincs rendben velem – nyögte ki végre. Felhúzta a rózsaszín csipkés kombinéjét, én pedig kis híján lezuhantam az ágyról attól, ami a szemem elé tárult. Az egyik Alfa tökéletes foglenyomatot hagyott a tökéletesen napbarnított bőrén. A rohadt életbe! – és, ha ez nem lenne elég ma délelőtt két furcsa, de iszonyú helyes srác látogatott meg.

- Ikrek, igaz? – a torkomban levő gombóc erős dagadásnak indult. A világ rohamtempóban kezdett forogni velem.

- Igen – biccentett. Hirtelen eltűnt belőle az a depis csaj, aki pár perccel ezelőtt volt. A vonásai kisimultak, végtelen béke szállta meg. – Azt mondták hozzájuk tartozóm, és ne aggódjak semmi miatt, mert ők vigyázni fognak rám!

- Nadine a fiúk rettentő veszélyesek… - kezdtem bele a „majd én helyre hozom a barátnőmet” monológba.

- Igen említették, hogy lesznek, majd irigyeim, vagyis egészen pontosan rád céloztak – felkelt. A tükörhöz sétált, megigazította a haját, felvett egy vattapamacsot, és letörölte az elkenődött sminket. Szabályosan lebénultam a szavaitól. – Így most arra kell, hogy kérjelek, távozz!

- Nadine… - felálltam. Hozzá léptem, és megfogtam a vállát.

- Most! – üvöltötte. A szemei sárgába fordultak át, amitől a hideg futkosott a hátamon. Jobbnak láttam, ha eljövök, mielőtt olyat teszünk, amit később nagyon meg fogunk bánni.  

20. rész

Reggel az ébresztőm ébresztett. Mennyit aludhattam? Négy vagy öt órát? Tök mindegy! Viszonylag frissnek, és üdének érzem magam. Nem fájt semmim, amit hatalmas pozitívumnak könyveltem el. Gyorsan lecsekkoltam a testemet mélyebb nyomok után kutatva, de csak halvány rózsaszín hegeket találtam. Olyan különös felszabadultság öntött el, amitől legszívesebben körbe repkednék a szobámat. Fogalmam sincs honnan fakad ez az egész szarok a világra téma, de nagyon tetszik. Egyet biztosan tudtam, hogy ma a kelleténél is szexisebbnek kell lennem. Átkotortam a szekrényemet a legfeslettebb gönceim után kutatva. Gyorsan meg is találtam! Felöltöztem, sminkeltem, begöndörítettem a hajamat, és a szokásosnál többet tollászkodtam. A tükörből igazi rámenős, dögös lotyó kacsintott vissza rám. Feldobtam a vállamra a drága Prada táskámat, majd letipegtem a lépcsőm. A mai az én napom, és aki szembe mer velem szegülni az csúnyán végzi!

- Édes, drága egyetlen Sütikém – szólított meg anya. A szendvicseket pakolta barna papírzacskókba. – mégis hova készülsz ebben a szinte semmi ruhában? Ki lóg belőle a feneked!

- Szerintem tökéletes – megpördültem, hogy jobban megszemlélhessem az említett testrészt. Nem leltem kivetni valót benne. Nem lőttem túl a célon a burgundi vörös pántnélküli minivel, ami szorosan a testemre tapadt (mély belátást engedett a dekoltázsomba). A cipőm fekete platform, harisnyát nem húztam, a füleimbe aranykarikákat aggattam, a nyakamban a hozzá illő hosszú lánc lógott.

- Szeretném ha, beugranál hozzám, a cukrászdába iskola után – sóhajtott fáradtan. Azt hiszem az utóbbi időben túl sok gondot aggattam a vállára, és nehezen birkózik meg az új Angellel (de egyelőre mi is csak a barátkozós szakasznál tartunk). Bevallom őszintén, hogy egy hangyányit sajnálom érte.

- Bocs anya nem érek rá! – hátra dobtam a hajamat. – Köszi – elvettem a reggelimet meg a pénzt. – majd jövök.

- Angel… - nem figyeltem rá többet. Most nincs energiám a lelki fröccshöz meg a kioktatáshoz!

Kölcsön kértem Lendyn Jaguárját, mert nem vagyok hajlandó beülni Charity önveszélyes tragacsába. A bátyám előre megfenyegetett, ha bármi baja esik, a dögös kocsijának kitekeri a nyakamat.  Két perc alatt kilőttem a kocsi beállónkról.

Szinte az összes pasitól kaptam „elismerő” bókot („Hé, cica megdugnálak, ráérsz ma? Jó a segged, jó a csöcsöd jó neked a Csütörtök?” –és ezek voltak a legenyhébbek) vagy füttyentést, míg elhaladtam mellettük a folyóson. A mellem feszülésig dagadt a büszkeségtől. A tekintetem a barátomat kutatta, de nem vettem észre, ám helyette kiszúrtam a szekrényénél matató Dylant. Egyetlen szó nélkül elkaptam, a falhoz vágtam, és mindenféle bevezetés nélkül lesmároltam. Köpni-nyelni nem bírt a megdöbbenéstől, de viszonozta. A kezei esetlenül hullottak alá. Röpke futó gondolatként felmerült bennem, hogy mégis honnan a picsából veszek ehhez bátorságot, de elhessegettem. Az összes eddigi elfojtott érzelmet bele vittem a csókba, és tudtam soha nem fogom megbánni, még ha a későbbiekben, súlyos következményei is lesznek.  

- Angel, te meg mi a fenét művelsz? – érintette meg a hátamat Tyler. Összerezzentem. Kinyitottam a szememet, és megfordultam. Elengedtem a lesokkolódott srácot, aki szerintem életében először nem találta a megfelelő szavakat. Lövésem sincs miért csináltam, de piszkosul jól esett.

- Amihez csak kedvem van, édesem – feleltem gúnyosan. Megtöröltem a számat. A táskámba nyúltam, és újabb réteget kentem fel az elkenődött szájfényből. Iszonyú lekezelően, és hanyagul viselkedem, amit nem egyértelműen nem érdemel meg.

- Angel… - próbálkozott Dylan is. – Jól vagy? – megfogta a karomat, mire rögtön kirántottam a szorításából.

- Hagyjatok békén mindketten! Kurvára nincs szükségem rátok! – fakadtam ki dühösen, holott nincs rá semmi okom.

- Na, ebből elég! – lépett hozzám Tyler. Mindenféle tiltakozásom és durva szitkozódásom ellenére felkapott a vállára. Természetesen a felgyülemlett diák sereg figyelmét sikerült magunkra irányítani. Valószínűleg rég lehettek ilyen durva színjátéknak a szem és fültanúi.  Néhányan biztató megjegyzést küldtek a pasimnak, amiben szépen fogalmazva arra céloztak, hogy szeretkezzen velem.

- Most azonnal tegyél le te seggfej, különben rettentően meg fogod bánni! – visítottam, mint egy ketrecébe szorult vadállat.

- Nyughass már! – gyengéden a fenekemre csapott. Megtorlásként kiengedtem a karmomat, és végig szántottam a hátát. A póló szakadt, a bőr hasadt, a vér fémes illata megcsapta az orromat. Ott belül valami éledezni kezdett bennem, és arra biztatott, hogy tépjem fel a szépfiú torkát. Kezdtem komolyan megrémülni!

A rengeteg kemikália, meg egyéb erős szúrós szagú vegyszer rögtön eltömítette az orromat, és veszettül irritált. A kémia teremben rakott le. Úgy fest, itt ma nem tartanak első órát, szóval nem fog senki megzavarni minket. Ismét súgott a belső hangocska: „szerezd meg, vedd a birtokodba, semmisítsd meg, öld meg!”. Hirtelen elfelejtettem, hogy erőszakkal hurcolt be ide. Lassan kecses léptekkel megindultam felé, csábosan megnyaltam az ajkaimat, és egyértelmű jeleket küldtem arról mihez is akarok kezdeni vele. A kezemet a mellkasára helyeztem, majd fokozatosan lejjebb csúsztattam egészen a nadrágjáig. Felemeltem a fejemet, így a tekintetünk összeakadt. A bal karomat a nyaka köré fontam, míg a jobb tovább dolgozott ott lent.

- Te is szeretnéd igaz? Érzem rajtad – suttogtam a fülébe. Az ujjaimmal finoman játszadoztam a tarkóján levő kis forgóval. A légzése átváltott zihálásba, ahogy fokoztam az élvezeteket.  Danny nem sokat ért, mint ember, de nagyon sok mindenre megtanított a férfiakkal kapcsolatban.

- Jézusom! – szisszent fel, mikor újra egymás szemébe néztünk. – A szemed teljesen sárga! – az arca rémületet tükrözött. – Kicsim - próbálkozott kedvesen. – én is szeretném, hogy megtörténjen, de nem itt és nem így – úgy beszélt, mintha vékony jégen táncolna, és bármelyik szavával azonnal összeroppanthatná az amúgy sem túl szilárd talajt a talpa alatt.

- Szarok rá mit akarsz! – halk morgás kísérte a kijelentésemet. – Kibaszottul elegem van belőled! – durván ellöktem magamtól. A mozdulattól a pad, aminek eddig támaszkodott fülsértően csikorogva csúszott hátra pár métert.

- Nem szeretnélek bántani… - a kétségbeesés határán billegett. Félt tőlem, ezt rögtön megéreztem rajta.

- Sajnálom, édesem muszáj lesz! – azzal szabályosan felüvöltöttem (pont úgy hangzott, mint egy farkas hangja). Ebben a pillanatban meginogtam pár másodpercre, de a zavar gyorsan a helyére billent, és támadtam. 

19. rész

Nem maradt időnk egy esetleges tervre az abc betűit felhasználva, sőt az átalakulásra sem. Nekem nagyon nem megy varázsütésre, szóval remélem, így is elég erős leszek a győzelemhez vagy, hogy legalább ne itt dögöljünk meg (már, bocsi!). Utolsó pillantás Tylerre. Biztatóan elmosolyodott, és bólintással jelezte a felkészülést a harcra.

- Ha azt mondod: fuss. Futsz! Oké? – nézett rám az immár sárgába átfordult szemeivel.

- Oké – majd meglátjuk! Tuti nem hagyom itt, mikor igazán komolyra fordul a helyzet, egyszerűen nem bírnám elfogadni, nem békélne meg a lelkem a későbbiekben, ha tudnám, hogy a gyávaságom miatt halt meg.

A felbukkanásuk most nem ért olyan váratlanul, mint korábban. Ketten voltak. Az egyik a nőci (a cipő nélküli) hosszú barna hajjal, kreol bőrrel. A másik férfi lenyűgöző világoszöld szemekkel, borostával, rövid fekete hajjal, izmos felsőtesttel (a pólóját elhagyhatta útközben. Bár talán a heppje a meztelenkedés!), kb. 185 centis magassággal. Igyekeztem nem elveszni a látványában, hiszen most nem pasizni jöttem. Jézusom! Pofa be! Különben is barátod van, és imádkozz azért, hogy a nagydarab szexi pasi ne marcangolja darabokra, mert nem túl romantikus, ha a szíved választottjának eme szervét szó szerint a kezedben tarthatod. Ugorjunk vissza a valóságba, mert az ömlengésre kár pazarolni a szavakat! Jaj, majdnem kifelejtettem a legfontosabb részt itt a felesleges fecsegésben! A szemük vörösen izzott, amilyet eddig még nem pipáltam. Alfák! Na, tényleg nagy szarban vagyunk!

- Emlékszel mit mondott a főnök, Kali. Nem ölhetjük meg őket! – szólalt meg a pasi a mély szexi hangján. Káli, a hinduizmusban bosszúálló istennő volt (nem mellesleg kék színben pompázott), és állítólag embereket áldoztak neki. Nem túl kecsegtető indításnak, már ha csak a nevét vesszük alapul!

- A lánnyal más terveim vannak, és nem vagyok nekrofil, szóval…- hűha! Azt hiszem, kezdek berezelni…

- Oh, Derek hallgass már! – vicsorgott rá szabályosan a nő.

Lány a lánnyal, fiú a fiúval, automatikus lett a felosztás. Na, jó fel se emlegetem a feminizmust, mert szerintem Kali nem fogná a pártomat. Rögtön a karmait villantotta felém, és ha nem hajolok el, most szem nélkül rohangálhatnék. Annak idején Claude elvitt néhány kick-box edzésére (egy csajnak fontos megvédenie magát”- idézet vége), szóval nem vagyok totál elcseszve! Próbáltam kisöpörni alóla a lábait, de az a szuka megelőzött, így én végeztem a mocskos talpa alatt. Meg akartam kérdezni miért nem használ illatos szappant, mert iszonyúra büdös, de szerintem nem vevő a humoromra. Valami nagy gondolkozó egyszer azt mondta mindig legyél egy lépéssel az ellenségeid előtt. Megragadtam a bokáját, és erős csavarással fordítottam a helyzeten. Földön fekvő ember nem rúgunk bele! Nem a francokat nem! Sikerült eltalálnom az oldalát, de a következő másodpercben Jackie Chant megirigylő mozdulattal ugrott fel. A karmaival felhasította a bőrt a hasamon, amivel csak még jobban felidegesített.(Nem mertem oldalra nézni, hogy Tyler meg van-e még, pedig nagyon akartam.) Fájdalom nyilallt az ujjbegyeimbe, és most már büszkén elmondhatom, hogy nekem is vannak karmaim (smiley). Ütöttük, rúgtuk, püföltük egymást, és nem szívesen ismerem be, de nagyon vesztésre álltam. Kezdtem kifáradni! Ziháltam, több sebből véreztem, a szívem leállással fenyegetett a heves tempótól, minden izmom sajgott (még azok is, amiknek eddig a sejtéséről még csak fogalmam sem volt). Bármi jobb ennél, még talán a halál is…

- Kérd szépen, hogy hagyjam abba – a pólómnál fogva szegezett fel a fára.

- Rohadj meg! – vérrel kevert nyállal egyenesen a szeme közé céloztam. Talált!

- Menjünk, eleget kaptak! – lépett mellé a meg sem izzadt Derek. – Még találkozunk, kedvesem – elmosolyodott, és kisimította az arcomból a csatakos hajtincseket.

- A pokolban fasszopó! – válaszoltam dühösen. – Előbb döglöm meg, mint, hogy a tied legyek!

- Az egyik nem zárja ki a másikat – újabb vigyor.

- Nem felejtek, szóval ezt még megkeserülöd! – figyelt újra rám a nő. Egy kézzel méterekre hajított el. Be kéne neveznie az olimpián a diszkoszvetés versenyszámra, tuti biztosan megnyerné. Utolsó szösszenetként jutott eszembe ez a hülyeség, majd a világ sötétbe borult.

- Angel – valaki a nevemen szólongatott. Résnyire nyitottam a szememet. Tyler! A kép hamar kitisztult így megállapíthattam, hogy ő sincs sokkal jobb formában, mint én.

- Vége van? – érdeklődtem egy nyögés kíséretében, mert a felülés igencsak fájdalmasra sikeredett. Az a szuka szerintem több bordámat is eltörte.

- Egyelőre – felsegített. – Tudsz egyedül járni?

- Remélem – megtettem pár lépést, és nem estem össze, ez óriási! 1:0 ide.

Egymásra támaszkodva botorkáltunk ki az erdőből. Ő erősen sántított, míg nekem borzasztóan sajgott az oldalam, és egyéb testrészem. Szerencsémre ösztönösen megtalálta a főutat, és nem a bányatóhoz mentünk vissza. Nem hiszem, hogy most képes lennék szembe nézni az ottani véres leszámolással. Fel se akartam idézni hány olyan ember veszhetett oda, akit ismertem, mert a puszta gondolattól a rosszullét kerülgetett. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért?

Fogalmam sincs mi szimpatikust talált bennünk az öreg fószer, aki felvett minket a teherautójával, de az ég áldja érte. A végtelenségig kimerültünk, és nem mellesleg szabályosan fürödtünk a vérben (a szakadt ruhákat pedig meg sem említettem). Valószínűleg egy bénább horror film szereplőválogatására mindenféle meghallgatás nélkül bekerültünk volna.

- Hé, gyerekek eláruljátok mi történt veletek? – kérdezte meg a sofőr pár perc múlva.

- Rosszul sikerült a randink – emeltem fel a fejemet Tyler válláról.

- Nagyon rosszul – erősített meg a barátom.

- Szeretnétek, hogy megálljak egy kórháznál? – folytatta. Jó látni, hogy még léteznek ilyen önzetlenül segítő emberek, ez bizonyítja, hogy talán még sem annyira romlott a világ.

- Ne – vágtuk rá kicsit kétségbeesetten szinte kórusban.

- Vagyis köszönjük, de inkább haza szeretnénk menni! – megspékeltem a felkiáltást egy vérszegény mosollyal.

Többet nem faggatott minket csak kitett a házunknál. Megköszöntem az öregnek, megpusziltam Tylert, és a lehető leghalkabban felosontam a fürdőszobámba. Durva káromkodások közepette levetkőztem, majd beléptem a zuhany alá. A víz hamar bronz barnára színeződött, és a mocsokkal keveredve távozott a lefolyón keresztül. A sérüléseim már nem tűntek annyira vészesnek, mint azt elsőre hittem, így kijelenthetem, hogy meg fogom érni a reggelt. Remek! Alkohollal fertőtlenítettem a sebeket, leragasztottam, bekaptam két szem Vicodint, és hullaként dőltem az ágyamba. 

18. rész

- Van valakinél bármi használható fegyver? – kérdezte idegesen Dylan. – Gránátvető, puska, kés, bicska? Akármi!

- Jó lesz? – Tyler körme karmokká alakult át. Fantasztikus! Vajon én is képes vagyok rá? Pár másodpercig hosszan bámultam a kezemet, de nem történt semmi (viszont megállapítottam, hogy a vörös körömlakk klasszul passzol a pólómhoz). Ah, francba!

- Megteszi – bólintott.

- Hova tűntek? – fordultam újra a szikla irányába.

- Nem tudom, és nem is akarom kivárni, szóval húzzunk el! – hadart Dylan. Azt hiszem, ha ideges még többet beszél.

- Szorgalmazom az ötletet! – hirtelen sikoly szakította félbe a tuc-tuc zenét. – Meg kell keresnem Nadinet – indultam el.

- Nézd! – kapta el a karomat Tyler. Hat igencsak kifejlett farkas tombolt a tömegben. Mély morgás hagyta el a torkomat. A szívem ezerrel dobolt, és az egész testem lázban égett a készülő harctól. Az ösztönök rögtön munkálkodni kezdtek bennem, a farkasom kaparta a felszínt. – Vidd innen, most azonnal! – ragadta meg a barátja karját. Valahogy most nem bírtam rájuk koncentrálni, és a beszélgetésük is csak tompán jutott el hozzám. – Angel, hallasz engem? – rázott meg.

- Mi van? – rivalltam rá mérgesen, mintha nem is én lennék.

- Megtalálom a barátnődet, és biztonságba helyezem, rendben? De most Dylannel kell menned, mert változhatsz át itt és most, mert csak felkelted az érdeklődésüket. Érted? – a szemei sárgába fordultak.

- Maradni akarok, a vérükre szomjazom! – erőteljesebb morgás kísérte a szavaimat.

- Tudom – megölelt. Szorosan, hogy ne bírjam eltaszítani. A körülöttünk kialakult pánik eltűnt, és csak mi ketten léteztünk. Érzékeltem az ütemes kalapálást a mellkasából, ami segített megnyugodnom. Kinyitottam a szememet, a világ pedig a helyére kattant.

- Nem hagylak egyedül – ugrottam vissza normálisba. Túl korai volna elvesztenem…

- Most nincs idő a nyálas tini filmek giccseire! – kapcsolódott be Dylan.

- Találkozunk az autónál, rendben? – elmosolyodott. Bólintottam, habár a szívem megszakadt. Kaptam tőle egy” mi van, ha nem látsz többet?” csókot. Hát, nem így képzeltem el az elsőt, és pláne nem ilyen szituációban. Mögöttünk a jajveszékelések, a sikolyok átvették az uralmat, a pánik szabályosan kitört, mi pedig pont a közepén smaciztunk.

Dylannel kézen fogva rohantunk a dzsiphez. Hatalmas káromkodás hagyta el a száját, mikor észrevette a lyukas kerekeket. Úgy fest a kis csipet-csapat alaposan előkészítette a terepet, és nem akarnak túl élőket. Kezdtem még inkább berezelni, valamint még jobban félteni Tylert.

- Vissza kell mennem érte! – fakadtam ki. – Ha bántódása esik, azt soha nem bocsájtom meg magamnak! – nehezen bírom visszafogni a könnyeimet.

- Én meg azt nem bocsájtanám meg magamnak, ha elveszítenélek! – a szemembe nézett. Óriási dilemmával küzdök! Maradjak vele vagy kapcsolódjak be a harcba kockáztatva az életemet?

- Szerintem, ha elég mélyen elrejtőzünk az erdőben nem fognak ránk lelni – viszont, ha bármi bajom esne, azt Tyler nem emésztené meg könnyen, és igyekszem tiszteletben tartani a kérését. Bízok benne, hogy érti a dolgát!

Az éjszaka teremtményei a horror filmekben rajonganak a sötét, titokzatos helyekért, míg engem szabályosan a hideg ráz az erdőtől. Az utóbbi idők tapasztalata alapján semmi jó nem származik abból, ha naplemente után mászkálunk a rengetegben (plusz a horror filmekben szinte az összes baltás gyilkos itt csap le a láncfűrészével). Remélem, van annyira jó a tájékozódó képességem, hogy rábukkanunk a főútra, és némi szerencsével túl is vészelhetjük.  

Vicces, mikor az emberek azt mondják majdnem szívrohamot kaptam. Na, hát engem tényleg majdnem utolért az infarktus, mikor valaki váratlanul megfogta a vállamat. Az ismerős illat azonnal megütötte az orromat, így visszább vettem. Tyler nyakába borultam a viszontlátás örömére, és újabb csókot leheltem az ajkaira (ez enyhe túlzás, mert durván lesmároltam, csak költőibben hangzott az előbbi megfogalmazás). Vérzett néhány sebből, de nem szúrtam ki komolyabb sérülést, röviden szólva: megmarad. Hallelujai! Ráadásul a sokktól remegő barátnőm állt mellette. A könnyei elmaszatolták a sminkjét, az arca piszkos lett, de néhány terápiás beszélgetés meg egy zuhany, majd segít rajta. Sebtében megöleltem a megszeppent, erősen szentségelő Nadinet. Most már mindennek rendben kell lennie!

- Követtek minket – törte meg az érzelmes pillanatot Tyler. Óriási, más nem hiányzott! – és nem szívesen mondom ezt, de egyedül nem bírok velük – rám nézett.

- Dylan kérlek, vidd biztonságba Nadinet! – fordultam hozzá.

- Én is… - kezdte volna a szokásos monológját.

- Fogd be! – szakítottam félbe. Apró puszit nyomtam az ajkaira, amitől elkerekedett a szeme. Levettem a holdkő gyűrűmet, és a kezébe adtam. – Vigyázz rá, mert vissza fogok jönni érte! – apró mosollyal biztattam. – Nem lesz, semmi baj ne aggódj, és később személyesen rúghatod szét a seggem, mert hülye voltam. Rendben? – megint a sírás kerülgetett, így hatalmasat nyeltem, hogy visszafogjam. Van olyan, aki szeret búcsúzkodni? Léteznek egyáltalán megfelelő szavak? Mert, ha valaki megírta már valahol, azt szívesen elolvasnám.

- Rendben – egyezett bele. – Egy darabban hozd vissza! – címezte a mondatot a barátjának. Férfias ölelést váltottak, és elváltak az útjaik. Ketten fogunk szembe nézni a ránk váró veszélyekkel! Történjen bármi is én felkészültem a halálra! 

17. rész

A barátom (istenem, milyen jól esik kimondani!) a kapu előtt várt, épp Dylannel folytatott komoly eszmecserét, amit heves kézjelzésekkel kommentált.

- Sziasztok – libbentem oda.

- Én lekoptam csajszi, oda bent tali – újabb cuppanósat nyomott az arcomra. – Hé, Dylan jó a segged! – pördült vissza a tűsarkain. Nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Tényleg? – felemelte a csíkos zipzáras felsőjét, meg a pólóját, hogy még inkább szemügyre vehesse. – Igaza van – biccentett. – azért az a sok lacrosse edzés segít a formálásában.

- A kispadon való ücsörgéstől valóban javul a helyzet – gúnyolódott. Szerintem állandóan húzzák egymást köszönhetően a magas tesztoszteron szintjüknek.

- A te véleményedre nem adok – legyintett. Hozzám lépett és átkarolta a vállamat. Igyekeztem nem beparázni. – Angel, mit mondasz? – a finom parfümje csiklandozta az orromat. A gyomromban megmozdultak a pillangóim.

- Nem rossz – elvigyorodtam.

- Csak, nem rossz? – szabályosan felháborodott. Erősen szorítottam az ajkaim, hogy ne törjek ki hangos röhögésben (vagyis kacagásban, mert mi csajok nem rötyögünk!). – Megnéznéd alaposabban? 10-ből hány pontot érdemelnék? – Tyler csak a szemét forgatta, de látszólag nem zavarta különösképpen a kis közjáték.

- 7,5-et? – remélem, nem sértődik meg!

- Hm… 7,5 – ízlelgette a számot. – Tetszik!

Becsöngettek. A diákok félbe hagyták a beszélgetéseket, elnyomták a cigijüket, befejezték a baromkodást, és elkezdődött a szokásos tumultus a minél hamarabbi beérés érdekében. Rendszerető tanulónként mi is besiettünk a többiekkel együtt. Szerencsére három hét, és nyári szünet! A napok pörögtek, de nekem még mindig fogalmam sincs róla, mihez akarok kezdeni a nagy betűs életben. Oké, egyelőre a szőnyeg alá söpröm, ezt a problémát, mert akad pont elég.

A nap viszonylag gyorsan elrepült. Délben automatikusan az „elit” asztalhoz telepedtünk le, ami elméletben a kiváltságosoké, amire teszek nagy ívben, mert csak a társaság ér valamit a többi nem. Tyler, mint a pasim és Dylan, mint a barátja automatikus meghívást nyertek. Danny már más vállán vigasztalódott, és szándékosan nyalogattam előttem a pirított ribancot. Pff! Kifelejtettem azt az információt, hogy a giminkben két sport virágzik, a foci meg a lacrosse és a versengések néha véres verekedésbe csapnak át. Ma, hál isten sikerült elkerülni a konfliktusokat.

Délután megkértem Nadinet, hogy vásároljunk kicsit az esti buliba. Kajáltunk, vettünk sört, és beújítottunk pár dögös rucit. Az este, hipp - hopp utolért minket, így rohantam haza készülődni. Lefürödtem, beszárítottam a hajamat, és puszta megérzésből kevésbé kényelmetlen ruhákba bújtam. Pontban 20-kor (ciki kezdésre ott lenni!) megszólalt az ajtócsengő. Siettem le ajtót nyitni.

- Szia, drágám – Dylan is totál átlagosan festett, szóval megnyugodott a lelkem. A számon puszilt meg! Kikerekedett a szemem.

- Túl sok? – suttogta.

- Nem. Tökéletes! – elmosolyodtam. – Gyere – bevezettem a nappaliba. A fiúk a meccset nézték, belel értve apámat is. A kedvenc szórakozásuk, amit anyuval nagy ívben kerülünk, mert a vége mindig a káromkodások áradata, és az aktuális „köcsög” bíró szapulása lesz. Megragadtam a srác kezét, és a derekamra húztam. – Hé, mindenki! – köszörültem meg a torkom.

- Sütike, meccs van! – nyögött fel Lendyn. – A Mets játszik – baseball.

- A Mets? Hű, imádom – elengedett, és elindult a kanapé irányába, de visszarántottam.

- Szeretném bemutatni az új barátomat – hangsúlyoztam ki az utolsó két szót, hogy közérthető legyek. – Dylan Stilest. Dylan, balra az apám, jobbra a bátyáim: Austin, Claude és Lendyn – hadartam el.

- Üdvözlöm Mr. Divine – nyújtotta előre a kezét illedelmesen. Apa viszonzásul biccentett, de más reakciót nem váltott ki belőle, így kínosra sikeredett az előbbi pillanat.  

- Szeretnék elnézést kérni a tegnapi viselkedésemért, és sajnálom – muszáj kicsit meghunyászkodnom, hiszen itt kell laknom egy fedél alatt velük. – Na, szóval – ugrottam a következő témára. – mi leléptünk! Szeretlek titeket, és majd jövök! Sziasztok – magammal rántottam, hogy elkerüljem az esetleges további kommentárokat.

- Köszi, életet mentettél – hálálkodtam a dzsipben.

- Szívesen – azok a barna szemek. Nem, nem szabad!

Libertytown annak idején nemesfémek hazája volt. A bányászat tartotta fent a várost. Napjainkban már csak a tó maradt meg emlékül. Lényegében lezárt terület, de ez persze nem akadályoz meg senkit abban, hogy kijöjjön ide vagy esetleg bulit rendezzen. A két fiúval karöltve vágódtunk be a parti közepébe. Roston virslit, valamint hamburger húst sütöttek. Jesse öltötte fel az önkéntes szakács szerepét, és ő szolgálta ki az éhező tiniket. A sör literszámra fogyott, a hangulat meg egyre forróbb lett. Látszólag minden rendben zajlott, nekem mégis szörnyen rossz előérzetem támadt és Tyler is nyugtalanabb lett miattam.

Nem telt sok időbe, hogy bebizonyosodjon az igazam. 23 óra környékén váratlanul különös bizsergés tört rám, az összes szőrszálam vigyáz állásba rendeződött, a szívverésem felgyorsult.

- Közelednek ugye? – fogtam meg a barátom karját.

- Igen, és többen vannak – az életem komolyan kezd egy rossz horror filmre hasonlítani, csak a szereposztás nem tetszik benne.

- Mit fogunk csinálni? – kapcsolódott be Dylan. – Kellene egy terv, amivel mindenkit haza küldhetünk – válaszolta meg a saját kérdését.

- Találj ki valamit, te vagy a jó az ilyenekben – mindkét srác szorosan közre fogott.

- Túl késő… - néztem fel az alig pár méter magas sziklaperemre. Megfagyott a vér az ereimben a látványtól. Két izomkolosszus magas, iker srác, egy nő, aki nem viselt cipőt, és mellette még három másik eléggé tagbaszakadt alak. – Mit akarnak? – remegett a hangom.

- Ölni – Tyler tekintetétől a gyomromban levő görcs megsokszorozódott. Vajon túléli a csinos lány meg a barátai a film végét? 

16. rész

Átöltöztem. Az oldaltáskámba minden szükséges dolgot bedobáltam, és elhúztam. Túlzás lenne, azt mondani soha nem térek vissza, mert ez annyira drámain hangzik, de utálom, ha beszabályoznak bármiben is. Eddig jó kislányként viselkedtem, viszont most felszínre tört a lázadó énem.

- Sütike? – összerezzentem. Megfordultam. Lendyn kandikált ki az ablakon.

- Ne köpj be légy szíves! – könyörögtem.

- Nem foglak, mert tudom milyen szerelmesnek lenni – rám kacsintott.

- Köszi, bátyus, imádlak! – felé cuppantottam, majd a lehető leggyorsabban eltűntem.

Tyler már várt a kocsijának támaszkodva. Egyetlen szó nélkül megölelt. Bele fúrtam az arcomat a pulóverébe, és mélyen beszívtam azt a kellemes illatot, amit bárhol rögtön felismernék (a karamell és a vanília elegye). Közel voltam ahhoz, hogy megint sírva fakadjak.

- Minden rendben lesz – azt hiszem ez a mottója, és az intenzitás, amivel kiejti, egyszerűen képtelenséggé teszi, hogy ne higgyek neki. Megpuszilta a homlokom. – Mit szólnál, ha némi édességgel csökkentenénk a bánatot? A lányokat a csoki tartja életben nem? – elmosolyodott. Olyan cuki!

- Létfontosságú tényező a boldogsághoz – megtöröltem a szememet. Fekete lett az ujjam hegye az elkenődött sminktől. Gyorsan leszedtem a lefolyt csíkokat a visszapillantó tükröt használva segítségül. – Bocsi, de nem járkálhatok pandamaci szemekkel – kommentáltam az előbbieket.

- Szerintem festék nélkül is szép vagy – rám nézett.

- Szépnek tartasz? – elvigyorodtam.

- Piszok szerencsésnek érzem magam, hogy a barátnőm ennyire csinos, és hihetetlenül gyönyörű.

- Köszi – elpirultam. Felpipiskedtem, majd egy cuppanóssal jutalmaztam meg.

- Mi lenne, ha sétálnánk?

- Jó ötlet.

Kézen fogva róttuk az utcákat. Az üzletek kirakataiban meglátva a képünket elégedettség töltött el. Dannyvel valahogy soha nem passzoltunk össze. A magas, izmos focista, kő gazdag srác meg a töpszli tökéletes csajszi (basszus, milyen ego szállt meg! Természetesen tudom, hogy nem vagyok az, de olyan jól esett leírni.). Állandóan a sportmérkőzésekről beszélt, ha esetleg nem talált más témát maradt az autója, és a lányok mell illetve fenékméretének elemzése. Így utólag visszagondolva fogalmam sincs mit bírtam benne, mivel semmi közös nem volt bennünk (azt hiszem meg akartam felelni az elvárásoknak plusz, ha jól emlékszem szabályosan rám tukmálták). Tyler teljesen különbözik tőle!  Gondoskodó, figyelmes, romantikus és menthetetlenül szerelmes belém, vagyis az utóbbit nagyon remélem. Hát kívánhatnék nála jobbat?

- Fagyi? – állt meg a cukrászdánál.

- A kedvencem – hatalmas kelyhet rendeltem le a pultos lánytól. Kiültünk várakozni a teraszra.

- Na, mesélj mi történt miután haza értél! Nagy vita volt?

- Eltiltottak tőled, elvették a kocsim kulcsait – hadartam. - Válaszul durva dolgokat vágtam a fejükhöz. Azt mondtam, hogy nem az én hibám apa húgának a halála, nem engem kellene büntetni miatta. Ezelőtt még soha… - elcsuklott a hangom.

- Nem választhatatlanok el minket egymástól, érted? – megfogta a kezemet. Bólintottam. - Próbálj meg beszélni velük, és ha nem engednek, akkor titokban találkozunk, ennyi. Dylan érted megy, eljátsszátok, hogy együtt jártok. Bízom benne, nem fog csalódást okozni - elkaptam a tekintetem.

- Valami baj van? – legyek őszinte, és szakítsam meg a barátságukat? Nem!

- Nem, semmi. Kedvelem Dylant – megálltam. – de persze nem olyan értelemben – helyesbítettem. Még önmagamnak sem merem bevallani az igazat…

 - Probléma megoldva – odahajolt megpuszilni.

- Ühüm – továbbra is kerültem a szemkontaktust.

A fagylalt kehely után fizetett, majd visszavitt. Holnap újra látjuk egymást a suliban, ahol természetesen előadhatjuk a boldog párocskát. Picit javított a közérzetemen, de belül ordítottam.

Egyedül vacsoránál toltam elő a képemet. Az asztalt kivételesen nem a vidám csevej fogta körbe, hanem a kínos csend. Austin kísérletei sikertelennek bizonyultak a hangulat fokozására, így hamar feladta. Szabályosan rosszul lettem saját magamtól, mert én okoztam a konfliktust. Futó gondolatként eszembe jutott mi lenne, ha dobnám Tylert?  Gyorsan kiűztem, ezt a butaságot a fejemből. Visszaidézve egy filmes idézetet: „Nem eshet örökké!” Szóval egy napon meg kell bocsájtaniuk nekem, hiszen a lányuk vagyok, és szeretnek engem.

Késő este beájultam az ágyba, és szándékosan nem válaszoltam az azt megelőző kopogásra (anya szerint a makacsságom apától örököltem). Lehunytam a szemem, kizárva ezzel a kissé zűrös, bonyolult külvilágot.

A reggeli ébredésem előtt hajnali kettőkor keltem csak fel. Kivert a víz, ziháltam, a szívem, majd kiugrott a mellkasomból. Álmomban újra tekertem a tegnap esti horror filmet. Vajon sikerül valaha elfelejtenem? Na, mindegy is nem szeretnék rágódni rajta! Kipattantam a takarók alól, lezuhanyoztam, és felöltöztem. A nap száz ágra sütött, így nem vettem fel túl sok ruhát (fehér trikó, barackszínű szoknya, fehér masnis cipő). Feltűztem a hajam, és már puccba is vágódtam.

Egyetlen szó nélkül elvittem a kikészített reggelimet meg a szokásos 50$ ebédpénzt. Nadine dudálásával másodpercre pontosan léptem ki az ajtón. Beültem a „punci mobilba” (ezt a nevet adta neki, mert az autója neonrózsaszín nyitott tetejű Volkswagen). Lenyomtuk a szokásos puszit.

- Mit csinálsz, vagyis csináltok ma este az új pasiddal?- kérdezte izgatottan.

- Nem terveztünk még semmit – vontam meg a vállam.

- Remek, akkor 20-ra legyetek a bányatónál, mert grill partit rendez a foci csapat. Csak eliteknek!– rám kacsintott. A bányatavat évekkel ezelőtt lezárta a rendőrség különös halálesetek, és balesetek miatt. Természetesen pont ezért a fiatalok kedvenc szórakozóhelye.  

15. rész

- Szeretnék kérdezni tőled valamit – nézett rám. Megállt a pirosnál.

- Csak bátran – fordultam felé.

- Azt hiszem mostanában már nem szokás megkérdezni, mert automatikusan történik meg – idegesnek tűnt, és szabályosan hadart. – de én mégis megteszem. Angel, járnál velem?

- Igen – válaszoltam habozás nélkül. A combjára támaszkodtam, és közel hajoltam hozzá (már amennyire a biztonsági öv engedte). Az ajkainkat csupán néhány milli választotta el egymástól… Autó dudált mögöttünk.

- Zöld van paraszt, nem indulnál el? – ordította dühösen a másik sofőr. Bele taposott a gázba.

- Nem hiszem el, hogy két nap alatt már másodszor jön közbe valami – törtem ki hangosan. Basszus, ezt nem akartam csak kicsúszott.

- Te meg miről beszélsz? – kapta felém a fejét.

- Semmiről, felejtsd el! – pír öntött el az arcomat szégyenemben.

- A tegnapi estére célzol? – pár másodperc múlva kapcsolt.

- Igen – hú! Nagy kő esett le a mellkasomról. Sanda gyanúm, hogy ha tudomást szerezne Dylanről, akkor valami csúnya esne meg közöttük. Be kellene fejeznem a róla való ábrándozást, hiszen alig két perce kapcsolatban vagyok.

A házunk előtt megígérte, hogy ma még fel fog hívni, ami azokra a giccses filmbeli jelenetekre emlékeztetet, mikor a lány a telefon mellett virraszt. Remélem, ő nem ilyen srác! Megpuszilt az arcomon, és elhajtott. Ha már a kliséknél tartunk egészen addig szobroztam, míg el nem tűnt a láthatárról.

Időm sem maradt kinyitni az ajtót, mert váratlanul kivágódott. A mérges apámmal találkoztam szembe.

- Szia – nyögtem ki elhaló hangon.

- Most rögtön indíts befelé! – rossz, nagyon rossz előérzetem támadt.

Az egész Divine família befoglalta a nappalit. Anya a kanapén ült, a fiúk mögötte feszítettek. A szívem a torkomban a dobogott, a felgyülemlett feszültségtől szabályosan fuldokoltam. Azt hiszem most komoly bajba kerültem, amiből nem lesz egyszerű kimagyaráznom magam.

- Csak nem családi fényképezés lesz? – próbáltam elviccelni a helyzetet.

- Bűzlesz a korcs szagától! – kezdte a búnkoskódást Claude. – Vele henteregtél mi? Esküszöm, megölöm, ha meglátom – ökölbe szorult a keze. Halk morgás tört elő a torkából.

- Fogd be a szád és hagyd szóhoz jutni! – bökte erősen bordán Austin.

 - Az elejétől Sütike! – vágta félbe apa a kitörő verekedést. – Hol voltál tegnap este?

- A sírba teszel minket, Angel! – folytatta anya. – Egyetlen szó nélkül eltűnsz, reggel pedig azt olvassuk az újságban, hogy egy ismeretlen lány megcsonkított holttestét találták meg az erdőben – Lola! Összeszorult a gyomrom. – Nem válaszolsz a hívásokra, halálra aggódjuk magunkat, és a tetejébe még van képed poénkodni is. Alig pár órája, hogy megígérted felelősségteljesen fogsz viselkedni, erre újra megismétlődik a dolog! Mégis mi a mentséged mindenre? – az összes tekintet rám szegőződött. Az idegtől önkéntelen vakarózás lett úrrá rajtam.

- Először is lemerült a mobilom – hazugság! Eszembe nem jutott lecsekkolni kerestek-e egyáltalán. – másodszor Tylerrel voltam – részben igaz! – és harmadszor nem csináltam semmi rosszat azon kívül, hogy bejelentés nélkül léptem le. Ja, és mellesleg betöltöttem a 18-at! – egyetlen szuszra hadartam el az egészet.

- Soha többet nem találkozol azzal a fiúval! – következett a megtorlás apa szájából.

- Ez az! – bokszolt a levegőbe Claude. Gyilkos pillantást küldtem felé, amitől lehervadt a mosolya. Austin ismét megütötte.

- Előre szólsz, ha elmész, és azt is közlöd kivel, és hova. - folytatta apa szemrebbenés nélkül. - Utoljára pedig ide a kocsi kulcsokat! – nyújtotta a kezét.

- Elárulnád mégis, mivel menjek akkor iskolába? – valahogy ez most jobban zavart.

- Majd az egyik barátnőd elvisz – felelte anya. Szerintem kitervelték előre, mert nagyon összebeszéltek.

- Igazságtalanok vagytok velem! – fakadtam ki. – Nem az én hibám, hogy Jasmine meghalt, és nem engem kellene büntetnetek miatta! – elkezdődött a megállíthatatlan áradat. Sajnos ilyenkor azt is kimondjuk, amit máskor soha.

- Most azonnal tűnj a szobádba, látni sem bírlak! – éreztem, hogy apának nehezére esett visszafognia magát. Anyával nem hívei a gyerekverésnek, de azt hiszem, most közel állok a pofonhoz, amit meg is érdemelnék. Rettentően túl lőttem a célon, ezzel az utolsó kijelentésemmel.

- Utállak titeket! – vágtam vissza az utolsó csapásként. A könnyeimet visszafojtva rohantam fel az emeletre.

Mintha csak Tyler megérezte volna, hogy valami baj van, mert szinte abban a percben csörgött a mobilom, mihelyst becsaptam az ajtót.

- Jól vagy? – kérdezte. Tényleg lehetséges, hogy van köztünk egy bizarr természetfeletti kapcsolat?

- Nem – szipogtam, mert az első könnycseppek már előtörtek. – Értem tudsz jönni?

- Igen, persze. Mennyi idő alatt készülsz el?

- Fél óra múlva legyél az utca végén, hogy ne vegyék észre a kocsidat.

- Ott leszek, addig tarts ki! – lerakta. A világ összeomlott bennem, és legbelül reménykedtem, hogy a szüleim megbocsátanak nekem egy szép napon.