26. rész

- Figyelj, nem tudom mi ütött belém, mert valójában nem ilyen vagyok – kapcsolt vissza ő is normál üzemmódba. – Kezdjük elölről, rendben? – kezet nyújtott. – Isaac Lahey – hát, lehet ellenállni azoknak a kék szemeknek meg az édes mosolyának? Oh, fogd már be Angel!

- A telihold mindenkit kattanttá tesz – vontam meg a vállamat. - Angel Divine – viszonoztam a gesztust. – Új vagy itt? Mert még nem igazán láttalak ezelőtt – komolyan nem rémlik!

- Túl sokat vagyok itt – zárta rövidre.

- Miért? Már bocs, ha túl személyes a kérdés… - sokan nem szeretik, ha ilyen orvul letámadják őket.

- Egyszerűen vonzom a bajt, és ebből vond le a következtetést – rám kacsintott.

- Szerintem nem vagy te olyan rossz, csak a hozzá állásodon kellene némit csiszolni.

- Bár, olyan egyszerű lenne… - sóhajtott. Az arcát a kezébe temette, és úgy meredt rám.

- Megharaptak? – váltottam váratlanul. Muszáj minél sürgősebben meg tudnom néhány dolgot, mert eléggé alul informált vagyok.

- Miért érdekel? – ült fel rendesen.

- Puszta kíváncsiság.

- Kb. 1,5 évvel ezelőtt történt. Megkeresett egy férfi, és visszautasíthatatlan ajánlatot tett én meg elfogadtam, ennyi – vonta meg a vállát.

- Mi volt a neve?

- Valami Derek – a szőr pihéim rögtön vigyázzállásba rendeződtek. Szinte 0 % az esélye, hogy egy másik lenne! – viszont azóta, se láttam.

- Te vagy az egyetlen, akit átváltoztatott?

- Említett még két nevet… - várt pár másodpercet. – Erica, és Boyd, de ők halottak.

- Ő végzett velük? – kezdtem egyre rosszabbul lenni az esti találkozó miatt.

- Balesetnek tűnt – újabb vállrándítás.

- Ha jól értelmezem már csak te maradtál életben a falkájából – a jeges félelem a szívembe mart. Bólintott. – Hogy-hogy?

- Eltűntem egy időre Libertytownból – becsukta az előtte fekvő könyvet, ami annyit tesz, hogy felkeltettem az érdeklődését. – És nálad mi a helyzet? Ki tett azzá, aki vagy?

- A szüleim, úgy értem én farkasnak születtem – teljesen természetesnek éreztem az egészet.

- Váó! – feljebb csúszott. – Remélem tudod, hogy különleges vagy! – felcsillant a szeme.

- Ezt most vegyem bóknak? – kicsit furcsállottam.

- Mr. Lahey, Miss. Divine tölthetnék hasznosabban is az időt, minthogy egymással fecsegnek – lerakta az újságot. – Például visszatehetnék ezeket a könyveket – tolta előre a lábával a gurulós kocsit. A fene a lusta diákokba, akik nem képesek visszatenni, amit elvettek!

Természetesen nem csak a pakolással foglalkoztunk, hanem folytattuk a félbe maradt beszélgetést is. Megtudtam, hogy a fajtiszta alakváltók iszonyú ritkák, különösen a lányok, mert nagyobb a vetélés esélye (akkor anyuék piszok szerencsések, mivel nekik négyszer már összejött). Vannak olyan Alfák, akik egyszerűen megszállottan keresnek minket és említett is egy nevet, Deaucalion. Szóval veszélyben vagyok, tehát nem hiába féltettek engem ennyire a szüleim, és már kezdett körvonalazódni, miért is tartja fontosnak apa a vérvonalat. Jézusom! Sokkal komolyabb az egész, mint azt korábban hittem. Derekről sajnos a vezetéknéven kívül mást nem igen derült ki (Hale), viszont kaptam némi családi sztorit tőle, ami konkrétan kicsit felkavarta a gyomromat. Az édesanyja három éve meghalt autóbalesetben, és azóta az apja neveli (az úszást oktatja a sportcsarnokban). Az ipse elég brutális, vagyis nem rest odavágni, ha szükségesnek tartja, a kedvenc büntetése pedig, mikor egy hűtőszekrénybe zárja néhány órára, amivel durva klausztrofóbiát idézett elő nála. Ja, és apuci igen kemény befolyással rendelkezik a rendőrségen, így mindig visszahozatja az „elkószáló” fiacskáját. Megkérdeztem miért nem tesz valamit az ügy érdekében, mert rettentően megesett rajta a szívem. Azt válaszolta mindent megpróbált, de igazából tehetetlen, amíg be nem tölti a tizennyolcat. Ugyan nem ismerem a srácot mégis felajánlottam, hogy megérdeklődöm nem csövezhet-e nálunk pár hónapig, plusz bevallom őszintén, iszonyúan jól jönne a segítsége a közeljövőben, mert borzalmas dolgok fognak történni ebben biztos vagyok.

15:30-kor Tyler várt az autómnak támaszkodva. Automatikusan minden érzékszervem kiélesedett, és teljes testemben remegtem.

- Na, elmúlt a sértettséged? – érdeklődtem nem kevés gúnnyal a hangomban. Feloldódottam a riasztót.

- Szóval, ha én nem érek rá, ez neked annyit tesz, hogy egyből rohansz a legjobb barátomhoz? Légy velem őszinte kérlek! Van köztetek valami? – kétségbeesettnek tűnt, és azt hiszem némi félelem is vegyült az egészbe az elvesztésem miatt.

- Ha az emlékezetem nem csal erre már válaszoltam korábban, és az álláspontunk azóta sem változott – Dylan puszta említésétől is a mellkasomat szorító vaspántok még inkább megfeszültek. -  Egyébként meg nem értem mire fel ez a nagy féltékenykedés? – váratlanul lobbant fel bennem a düh szikrája. -  Gondolod, hogy ha annyira akarom nem doblak ki rég? Ugyan már Tyler ennyire nem vagy értékes! Az összes ujjamra – demonstráltam. – találok másik pasit, sőt fényévekkel jobbakat, mint te! – a levegő kis kortyokban jutott csak be a tüdőmbe, és biztosra vettem, hogy a szemem sárgán izzik. Ismét az a különös érzés fogott el… tudtam, hogy nem cselekszem helyesen, ám a számnak nem bírtam megálljt parancsolni. – Hallani szeretnéd az igazat, édesem? – mézesmázos stílusra váltottam. Fájdalmat terveztem neki méghozzá olyat, amit nem hever ki egy könnyen.  „Nem!” – ordítottam legbelül. Koncentrálj! A szívverésük… Hirtelen kattantak vissza a dolgok, ahogy felismertem az ütemes dobolást. – Bassza meg! – szökött ki a káromkodás. – Most lépjek le, ugye? – alig mertem ránézni az előbbi kis színjátékom után. – Én komolyan nem… - elcsuklott a hangom. – Most biztos utálsz…

- Csss… - azt tette, amire egyáltalán nem számítottam… átölelt. – Nincs semmi baj – megpuszilta a homlokomat. – Mit szólnál hozzá, ha kajálnánk valamit és megpróbálnánk megoldást találni a problémákra? – elsimította a kósza hajtincseket az arcomból. Komolyan nem hiszem el, hogy az újabb kirohanásom után még képes ilyen kedvesen bánni velem. Furcsa módon egy olyan gondolat jutott eszembe, hogy mi van, ha az előbb komolyan is gondoltam a kiejtett szavakat? Jézusom!  

- Azt díjaznám – kierőszakoltam magamból egy mosolyt. - mert komolyan a megkattanás szélén egyensúlyozom.

A pizza a gyors kaják közül a legfontosabb, bár ha kényes vagy az alakodra inkább a felejtsd el, gyorsan kategóriába tartózik, de mindegy is. Na, szóval részletesen elmondtam az utóbbi nap történéseit ő meg szivacs módjára szippantotta be a híreket. Azt tanácsolta este semmiféleképpen ne hagyjam ki a találkát és megígérte, hogy mindenféleképpen mellettem lesz, még ha el is kell bújnia egy bokorban, ugyanis rettenetes előérzet kísérti a mai éjszakával kapcsolatban (bevallom őszintén, hogy én is rettegtem).

A hátralévő időben próbáltam nem csontig lerágni a körmeimet, mert az ideg szabályosan felőrölt. Le-feljárkáltam, és az összes kezembe akadó dolgot vagy ezerszer arrébb pakoltam, de egyszerűen nem nyugodott a lelkem. Ti mit tennétek, ha egy olyan pasival kell találkoznotok, aki feltehetőleg lemészárolta a saját falkáját? Azt hiszem mindannyian összepisilnétek a bugyitokat a félelemtől, mert bennem már a létező összes horror film forgatókönyve lepergett. Legszívesebben elrejtőznék a világ elől, és vissza se néznék, de ezt sajnos nem tehetem meg, pedig minden sejtem tiltakozott a „randi” ellen. Apropó mit vegyek fel, ha egy pszichopatával hoz össze a sors? Némi tűnődés után fekete minibe és tűsarkúba bújtam. Hátra kötöttem a hajamat, elmormoltam egy imát a családomért meg saját magamért és készen álltam a végzetes kitérőre (de szar poén volt!).

A ma petité éttermet a francia felmenőkkel büszkélkedő Jean-Pierre séf vezeti, aki a New Yorkban vallott kudarca után tért vissza a szülővárosába. Égbe szökő árak, arany étkészlet, puccos berendezési tárgyak, ez jellemezte leginkább a helyet. Nehezen tudtam eldönteni, hogy a sejtelmes, romantikus fényeket vagy a pofátlanul jóképű Dereket átkozzam-e jobban. Igyekeztem elrejteni az összes érzelmet az arcomról, megzaboláztam a korábban remegő végtagjaimat, és felszegett fejjel ültem le vele szemben (durva kézmozdulattal löktem félre, mikor ki akarta nekem húzni a széket. Menjen a genyóba az udvariasságával!).