29.rész

A Bellway móló a város határán helyezkedik el. Régebben a halász családoknak a bevételük nagy részét a halak illetve az apróbb rákok befogása tették ki. Ma már csak egy egyszerű összekötő pont Libertytown és Rosered között. Nyaranta gyakran kijártunk ide, de mára szinte senki nem törődik vele, és teljesen elhanyagolt. A roskadó mólótól nem messze a régi raktárépület szintén évtizedek óta kihasználatlanul maradt. Nem kellett sokat tanakodnom vajon hol lehetnek, mert a dohos épület már messziről ismerős szagokat árasztott. A karamell-vanília és a narancs-gyömbér illat szabályosan eltömítette az orromat. Sajnos az ő zamatokon kívül más émelyítő is társult melléjük. Ha azt mondom rosszat sejtek, akkor az enyhe túlzás lenne, mert konkrétan minden idegszálam azt kiáltotta, hogy fuss, menekülj, ne nézz vissza! Erőt kellett vennem magamon, mert most nem csak rólam van szó, és mint mostanában mindig, így most is erősnek kell bizonyulnom.

Az egész Alfa csapat megjelent. Az izmos két tojásként hasonlító ikerpár, a zöld szemű sármőr Derek, az eddig ismeretlen majdnem teljesen kopasz sötétbőrű faszi, és persze a főnökük. Kikövetkeztettem, hogy a fehér botot markolászó egyébként a korához képest vonzó napszemüveges 40 körüli pasi Deaucalion. Ott álltak, mintegy kivégző osztagként rám várva, én meg behúzott fülekkel reméltem, hogy nem talál el az első pisztolylövés. (Oh, istenem mi a francért nem hívtam segítséget? Itt fogok megpurcanni 18 évesen szép halált halva! Szuper még csak esélyem sem lesz a megöregedésre, a ráncokra, a botox műtétekre!)

- Angel, már régóta terveztem a találkozónkat – Deaucalion szólított meg. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetben kell megismerkednünk. Nézd el a fiatal barátom hevességét – ha nem lenne vak valószínűleg szúrós tekintettel jutalmazná szexi boyt. Helyette levette a botjáról a kupakot (nyílszerű penge rejlett alatta) és egyetlen suhintással felsértette a büszke arcát. Derek meg sem rezzent a „főnöke” fegyelmezési módszerétől. Azt hiszem itt mindennaposak az ehhez hasonló attrocitások. – néha nem gondolkozik, mielőtt cselekszik – úgy csinált, mintha ezer éve pacsi-puszi pajtások lennénk, és most is csak némi teára meg sütire ugrottam volna be.

- Hol vannak?- nem érdekelt a süketelése. A hideg futkosott a hátamon tőle, és az összes szőrpihém vigyázzállásba rendeződött. A belső farkasom pedig érzékelve a veszélyt, vonyítva kapargászta a felszínt.

- Ne aggódj a barátaidnak nem esett komolyabb bántódása – ismét horror képek villantak be előttem széttépett tetemekről, belekről, és egyéb szervekről. – Sőt, hogy lásd a jó indulatomat, elengedem őket, ha csatlakozol hozzánk.

- Köszönöm a kedvességet – a hangomból áradt a szarkazmus. – de visszautasítom, mert nem vágyom gyilkosok társaságára.

- Elfelejtesz egy apróságot kedvesem – Derek a pofátlanul jóképű csatlakozott a báj csevejünkhöz. – Megölted Kalit, ergo teljes jogú tagságot nyertél a falkánkba. Talán már érzed is a változást… - drámain elhallgatott.

- Mi a fenéről beszélsz? – értetlenül bámultam rá.

- Közénk tartózol Angel – szólalt meg a jobb oldali iker. Halvány lövésem sincs melyik-melyik, mert akár egymás tükörképei is lehetnének pont, mint a tesóim (vajon mit csinálhatnak? Kérlek add, hogy ne essen bajuk!).

- Ha végzel egy Alfával te is azzá válsz – fejezte be a másik gonosz mosollyal megspékelve.

- Béke jobbot ajánlunk, fogadd el! – ismét Deaucalion. Csak én vagyok képtelen bízni benne vagy más is így van ezzel?

- És mi van, ha nem kérek belőle? – bátran kell meghalni és nem gyengén a porba hullani.

- Túlerőben vagyunk – az izomkolosszus beszélni is tud. Váó, pacsit neki!

- Ezt vegyem fenyegetésnek? – felvontam a szemöldököm.

- Veheted annak is – vicsorgott a két ajtós szekrény. Hogy szól a mondás? Minél nagyobb valaki, annál nagyobbat esik?  Eme bölcs mondás ellenére is hülyeség volt szólóban képviseltetnem magam.

Újabb ismerős illat egyveleg ütötte meg az orromat. A szívem egyszerre dobbant meg az örömtől, és a szomorúságtól. A bátyáim megérkeztek a mészárszékre. Az erőviszonyok kiegyenlítődni látszottak. Azt hiszem, már említettem párszor mennyire érzékenyen érint, mikor miattam kell szenvednie másoknak. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, de biztosra tudtam a mai nap lesz valakinek az utolsó. Imádkoztam, hogy ne az enyémek közül hulljanak el.

- Ki a franc hívott titeket? – pöppet gorombán támadtam le mindhármukat. Marha jól mutattam kisegérként pattogva a daliás Divineok mellett.

- A barátod – oh, azt jó büdös… (ismét nem részletezném a káromkodás sorozatot, mert kiakadna a litrikus énem.) Édes tőle komolyan, hogy próbál megvédeni, de bele keverni őket nem a legjobb húzás. Esetleg, ha túlélem az éjszakát helyettük anyáék fognak megnyúzni. Szép kilátások a jövővel kapcsolatosan. 

- Ugye nincs veletek? – erősen rángott a bal szemöldököm az idegtől.

- A kocsiban vár – válaszolt Austin. Oké nagy levegő, kifújni és… jelenleg van ennél nagyobb problémánk is.

- Azt hiszem nem fog működni a fehér zászló meglengetése – Derek csalódottan nógatta a fejét.

- Intézzétek el őket – Deaucalion parancsot osztott a katonáink, elnézést a falkájának. – de a lányt hagyjátok!

Szinte varázsütésre a négy Alfa támadásnak indult. Repedtek a csontok, az inak, az izmok felkészülve az új forma felvételére. Az tömény erő, ami áthatotta a helyiséget valósággal arcul csapott, és nehezen tartottam magam vissza attól, hogy ne csatlakozzak hozzájuk. Gyáva dolog a futás, viszont rohadt hasznos, főleg mikor mások megmentése a célod. Nem mertem hátra nézni és tudni se akartam kihez tartozik a fájdalmasan keserves vonyítás. Nem, nem szabad most erre gondolnom! A bátyáim azért jöttek, hogy segítsenek és nekem muszáj kihasználnom a kínálkozó alkalmat.

Biztosan szerethetnek ott fent, mert követve az orromat viszonylag hamar rájuk találtam. Furcsa porszerű körben ültek egymásnak háttal támaszkodva. A szívem rögtön hevesebben kezdett kalapálni a mellkasomban. Mellesleg néhány apróbb karcolástól, meg a kosztól eltekintve teljesen sértetlenek.

- Ne gyere közelebb! – szólalt meg Tyler. Meg sem vártam, míg kimondja, máris tettem előre pár lépést, majd különös láthatatlan elektromos falba ütköztem.

- Mi a franc ez? - megint megérintettem, és szabályosan visszalökött.

- Azóta ezen agyalunk, hogy Danny körbe hintette – Tyler felállt.

- Danny? – leplezni se bírtam a megldöbbenésemet. A neve hallatán azonnal felszaladt bennem a pumpa.

- Olyasmit magyarázott, hogy Deaucalion átváltoztatja, ha pár dolgot elintéz neki – a kis sunyi fasz! Bármit a hatalomért, ez annyira rá jellemző. Felveszem a képzeletbeli kivégzendők listájára, mikor mindennek vége. – Szerintem hazudott, de ez csak magán vélemény.

- És most mit csinálunk? – sóhajtottam. A hajamba borzoltam, hogy legalább fél másodpercig lefoglaljam a kezem.

- Kört alkotunk és elénekeljük a kumbayát – Dylan tűnt elő a semmiből. Vigyorgott, holott tudta mennyire halálosan komoly a dolog.

- Nem úgy volt, hogy a seggeden maradsz? – fantasztikus! Aggódhatok érte is!

- Az számára fizikai képtelenség – Tyler örült, hogy viszont láthatja a legjobb haverját, de azért a szarkazmus nem maradhatott ki a megjegyzéséből.

- Pontosan – mosolygott. Leguggolt és szimplán félre söpörte a rejtélyes port. Mi van? – Hegyi kőris. Távol tartja a természetfeletti lényeket, és képtelenek áthatolni rajta. Emberekre hatástalan – felkelt. Összerándult a fájdalomtól, ami belé nyilallt.

Következett a nagy ölelések sorozata. Mihelyst Tyler kiszabadult a nyakába ugrottam és megcsókoltam. Rá se mertem nézni Dylanre, mert áruló ribancként ehhez semmi jogom.

- Harcolunk? – kérdezte Isaac miután kicsit lenyugodtak a kedélyek.

- Egyértelműen – válaszolt Dylan.

- Te nem – vágtuk rá kórusban Tylerrel.

- Teljesen használhatatlan vagyok, mert se karmaim se agyaraim nincsenek plusz egy kamion hasból kinyomása sem az erősségem – csalódottság ült az arcán. Iszonyúan megsajnáltam, de a szomorú tény, hogy többet hátráltat, mint segít minket a véres ütközet során.

- Ugyan már, ha nem jelensz meg, tényleg soha nem jutunk ki innen – a barátja vállára tette a kezét, hogy megvigasztalja. – Hasznos vagy, csak másképp – elmosolyodott.

- Várj meg minket a kocsiban – kifújtam a levegőt, amit észre se vettem, hogy eddig visszatartottam. Nem számolva a későbbi következményekkel megpusziltam az arcán. – Légyszíves! – nyomatékosítottam a kérésemet.

Hála a jó égnek visszament, és ráérek később is megvigasztalni a lelkét. Na, szóval mire eljutottunk a harctérre már lényegében nem sok tennivaló akadt. Deaucalion és Derek eltűnt, az izmos pasi kinyúlva feküdt, valamint iker harc zajlott tőlünk nem messze. A farkasom nagyon ki akart törni, és mindössze egy vékony paraszthajszál választott el attól, hogy ne veszítsem el én is a józan eszem. Isaacet nem tartotta vissza semmi, és egyből Austin mellé sietett.

-Menjetek! – ordította Claude két pofon osztás között.

Legszívesebben azt mondanám pattantam, de nem bírtam lecsillapítani tovább. Annyi időm maradt, hogy szabályosan letépjem a ruháimat, és az átalakulás némi fájdalom kíséretében bekövetkezett. A düh elöntötte az agyamat vörös fátylat vonva a szemem elé. Támadtam nem érdekelve ki sérülhet meg a közelemben. Gyilkolni, ölni, pusztítani akartam, és erre tökéletesen megfelelt a bal oldali vérző szájú iker. Kikapcsoltam, a farkasom átvette felettem az irányítást, és egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak. Téptem, szaggattam a húsát, élveztem, hogy végre kiteljesedhettem. Lelassult minden körülöttem csak az előttem fekvő test létezett, a külvilág megszűnt létezni.

Váratlanul ért a támadás, ami az oldalamat találta el. A becsapódás erejétől kizökkentem, és elvesztettem az egyensúlyomat. Feltápászkodtam és morogva, villámló szemekkel kerestem, aki hozzám mert nyúlni. Tyler állt előttem farkas alakban, és éreztem a haragot, ami áradt belőle.

- Angel – a fejemben hallottam a hangját. – meg kell nyugodnod! – szinte egy pillanat alatt visszakattant normálisba. – Meg fogod ölni azt a fiút! – az iker hörögve vette a levegőt, vértócsa szennyezte be a padlót alatta, és az élet épphogy pislákolt a szemeiben.

- Nem érdekel! Tűnj el különben veled is végzek! – mintha csak megroppant volna bennem valami.

- Nem kell, így befejeződnie! – cseppet sem félt tőlem, pedig az ő helyében én már messze szaladnék.

- Tűnj az utamból! – ismételtem meg vicsorogva.

- Nem! – büszkén felszegett fejjel várta azt, aminek jönnie kellett.

- Rendben, ahogy szeretnéd – fél másodperc alatt leterítettem. A fogaimat a nyakába mélyesztettem kimutatva ezzel, hogy most én uralkodok felette. Kezdtem eltelni magamtól, és el is képzeltem a halálát. Váratlanul történt az egész… fölém keveredett, a teljes testsúlyával a mellkasomra helyezkedve belém mélyesztve a karmait. A szemei vörösen izzottak. Mi a fene?

- Hagyd abba! – az ereje átsöprő lendülettel mosta el az enyémet. Talán én is Alfa vagyok (vagy leszek), de ő mégis fordított a kimenetelen.

- Engedj el! – próbáltam kiszabadulni a szorításából ide-oda mozogva.

- Szeretlek, nem érted? Nem engedem, hogy még jobban árts magadnak! – elkeseredettnek tűnt, de kitartott.

- Mit mondtál? – újabb kattanás.

- Szeretlek – megnyalta az arcomat.

- Hogyan lennél képes rá? Egy szörnyeteg vagyok! – a bűntudat előbújt a rejtekéből. Kerültem a tekintetét szégyenemben.

- Mint mindannyian, de ez még nem jelenti azt, hogy rossz emberek is egyben. Van még remény, ugye elhiszed nekem? – a szavaitól könnyek marták a torkomat.

- Talán… - oh, istenem mit tettem?

- Menjünk haza, rendben? – leszállt rólam.

- Rendben – felkeltem. Hátra se mertem nézni csak elsétáltam vele (anti hősként nekem nem járt a naplemente). Vajon megbocsátanak valaha nekem? Képes leszek még normális tiniként élni? Dylan ezek után meg mer még közelíteni? Számtalan megválaszolatlan kérdés kavargott bennem, és egyelőre nem kaptam választ rájuk. Az idő begyógyítja a sebeket, igaz? Nagyon remélem, hogy az enyémekkel is tud, majd kezdeni valamit.   

Sziasztok, drágaságaim!
Igyekszem nem csúszni a folytatással, de a barátom haverja elintézte a laptopom töltőjét, és most küszködök az elektromossággal. :D

Puszi nektek,
Evangeline

28.rész

Az apró szívdobbanások térítettek észhez, amik egészen távolról érkeztek hozzám. Ismerősnek tűntek, de elsőre fogalmam sincs honnan pedig nagyon törtem a fejemet. Az állatias ösztönök eluralkodtak rajtam, az erdő hívogatott. Hirtelen ugrott be a név, és a hozzá társuló érzelmek. Dylan! Hogy a fenébe felejthettem el? Szörnyű vagyok! Szerencsére a visszaalakulás is ugyanolyan gyorsan történt, mint az előbb az állati transzformáció. Visszasiettem az immáron ablak nélküli házba, és sebtében felkaptam az első nadrágot meg pulcsit, ami a kezem ügyébe akadt, mert nem igazán akaróztam meztelenül mutatkozni.

Dylant hatalmas vértócsában feküdve találtam meg az ágyától kb. két méterre. Borzalmasan festett a tépett sebekkel a mellkasán, de legalább életben volt. Leguggoltam mellé, és megfogtam a kezét. A sírással küzdöttem, de megpróbáltam erősnek maradni.

- Hallasz engem? – kérdeztem elcsukló hangon. Semmi reakció. – Nagyon megutállak, ha itt mersz hagyni – a bal kézfejemmel letöröltem az akaratlanul is lehulló könnycseppet. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküled, szóval kérlek, ne csináld ezt velem! – ilyenkor igyekszünk mindent megtenni, hogy visszahozzuk a szeretet személyt az élők sorába, és bármit megadnánk érte, hogy ez meg is történjen. Bele se mertem gondolni, mihez kezdenék, ha nem térne vissza, mert az túl sok fájdalommal járna. – Hallod ne merj nekem meghalni! – szabályosan üvöltöttem, hátha az segít.

- Nem kell kiabálnod, nem vagyok süket – halkan, de megszólalt, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából. Nem mondtam semmit, hanem egyszerűen megcsókoltam.

- Soha többet ne merészelj, így rám ijeszteni te idióta! – szipogtam. A lelkem mélységes nyugalomra lelt, hogy ismét láthattam a mogyoróbarna szemeket, és hatalmas súly hullott le a mellkasomról.

- Bocs, nem direkt csináltam – megpróbált felülni, de azonnal összerándult az arca. Oh, istenem!

- Nagyon vészes? – aggódtam érte, és persze, mint mindig, így ez is csak nekem köszönhető.

- Hát, voltam már jobban is – lehunytam a szememet, majd ösztönösen cselekedtem. Nem tudom honnan érkezett az erő, de megragadtam, és elszívtam minden fájdalmát.

- Angel, Angel… - a távolból ismerős hang szólongatott. Kinyitottam a szememet.

- Igen? Mi az lemaradtam valamiről? – forgattam körbe a fejemet keresve azt, amiért vissza kellett jönnöm a révülésemből.

- Ja, nem igazán csak gondoltam elvérzek itt helyben – próbált viccelődni fájdalmas grimasszal az arcán. Oh, kedvesem hát nem tudod mi az a komolyság?

- Ugyan már ne színészkedj, már nem tűnik olyan vészesnek, mint korábban – valóban a sebe szinte varázsütésre hegedni látszott.

- Hogyan csináltad? – el kellett ismernie jó munkát végeztem, ami első próbálkozásra nem is rossz (szerencsémre nem okoztam nagyobb kárt, mint volt).

- Egy kibaszott mágus vagyok – felkeltem és segítő jobbot nyújtottam. – és most beviszlek a kórházba – átkaroltam a derekát.

- Csak nem odarepítesz, mivel a dzsip kerekeit kiszurkálták…  

- Nem javítattad meg? – néztem rá megdöbbenve.

- Sajnos a malacperselyem nem fedezné a gumikat – iszonyú cifrát káromkodtam.

- Esetleg vigyelek a hátamon? – komolynak szántam az ötletet, de közben nem bírtam nem mosolyogni. El is képzeltem, ahogy Superwomanként körbe száguldozok a városon a „pasimat” cipelve, mintha a győzelmi trófeám lenne. Röhejes!

- Inkább gyalogoljunk – úgy fest a férfiúi büszkesége miatt valahogy nem találta túl viccesnek.

- Rendben.

A kórház a háztól elég messze van, de nem szabadott fel adnom. Ugyan számtalanszor meg álltunk, hogy pihenjen ám próbált humorosnak tűnni, pedig hatalmas fájdalmai lehettek. A szívem megszakadt érte, viszont sajnos nem engedhettem meg a sajnálkozást különben mindketten itt veszhetünk a nyári melegtől poros utcákon.

- Jól vagy? – szakított ki az elmélkedésemtől.

- Azt hiszem – bólintottam. A vérem változatlanul ezer fokkal égett és Kali halála nem elégítette ki a belső farkasom dühöngését. – Miért kérdezed?

- Még mindig sárga a szemed – a mellettünk levő piros Impala visszapillantó tükrében leellenőriztem. Igazat mondott, az állati énem még mindig a felszínt kapargatja.

- Ne is törődj vele! – igazítottam a fogáson, mert megint lecsúszni készült. Hirtelen vad gondolat jutott eszembe. Mi van, ha az ő vére is hatással van rám? Jézusom! Koncentrálj Angel, nem veszítheted el a fejed, most semmiképpen sem!

- Nem lesz baj? – megremegett a hangja, mintha félne tőlem.

- Nem – hazudtam, hogy megnyugtassam. Miután szabályosan széttéptem valakit már nem bíztam a józaneszemben. Esküszöm, soha nem bocsátanám meg, ha a saját kezem által veszne el. Felnéztem az égre és a vörös telihold baljós fénye szabályosan megrémített. Kérlek, bármit csak azt ne… ne engedd, hogy miattam…

A St. Mary Libertytown aprócska klinikája ma zsúfolásig megtelt. A nővérek, és az orvosok fejvesztve rohangáltak annak reményében hátha még egy életet megmenthetnek. A betegek keservesen jajveszékeltek, a halál szaga mélyen beivódott a falakba. Mi történhetett? Vajon az Alfák tehetnek róla?

 Leültettem a gusztustalan narancssárga műanyag széksorra, és elsiettem keresni valakit, aki többet tehet érte, mint én. A szerencse az oldalamra költözött, mivel viszonylag hamar találtam egy éppen ráérő orvost (na, jó ez enyhe túlzás ugyanis elrángattam a feltehetően törött lábú férfi mellől. Próbált szegénykém visszakozni, de nem adtam sok esélyt, így feladta és követett. Oké, aláírom néha akaratos vagyok, viszont most hasznát vettem ennek a tulajdonságomnak.) Dr. Moore bezsúfolta három másik páciens mellé az így is telített kórterembe. Dylan bátran tűrte, hogy ellássák a sebeit (végig fogtam a kezét) míg én a szívverésére erősen koncentrálva tantráztam a nyugi szöveget.

- Kisasszony, most már utamra enged? – az őszes halántékú, pocakos doki kezdett türelmetlen lenni. Idegesen csattogtatta a drága gravírozott tollát. – Rajta kívül még számosan szorulnak rám, mivel a kórház nincs felkészülve az ehhez hasonló vészhelyzetekre. És…

-  Rendbe fog jönni? – bunkó módon félbe szakítottam. Ej, ha a szüleim itt volnának, valószínűleg csúnyán megszidnának a neveletlenségemért.

- Igen természetesen. A sérülése sokkal komolyabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Összevarrtam a sebet, kapott fájdalomcsillapítót valamint antibiotikumot a fertőzések elkerülése végett. Pihennie kell, és hamar túl lesz rajta – szuper ennél jobb hírt ma még nem kaptam. Óriási kő zuhant le a mellkasomról, hogy ennyivel megúszta.

- Köszönöm – kifújtam a levegőt, amit észre se vettem, hogy eddig bent tartottam.

- Nincs mit kisasszony ez a munkám – biccentett. Nem várta meg hátha hozzá szólnék még a témához, mert a testalkatát megirigyelve szabályosan kirepült a kórteremből. Mikre nem képesek néha az emberek pff!

Ólmos fáradtság zuhant rám köszönhetően az átélt izgalmaknak. A fejemet az ágya szélére hajtottam, miközben megfogtam a kezét. Hatalmasat sóhajtottam. Nagyon tudnám most díjazni a pihentető, álommentes alvást.  

- Angel… - váratlanul ért, hogy megszólalt és összerezzentem. Kótyagosnak tűnt, a szép barna szemei alatt a sötét karikák árulkodtak arról mennyire megviselhette az egész.

- Hm? – felültem.                                                                

- A csajok bírják a sebhelyes pasikat nem? Úgy értem az a bátorságuk jelképe, igaz? – a humorérzéke nem hagyta cserben, ami bizonyítja, hogy kezd rendbe jönni.

- Lényegében igen – elmosolyodtam.

- Azon gondolkodtam vajon mi lehet Tylerrel? – a fájdalom fizikai erővel mart a szívembe. Hogy lehetek ilyen önző picsa? Teljesen elfeledkeztem róla a történtek miatt. Jézusom, borzalmas ember vagyok! Gyorsan lecsekkoltam a telefonomat. Elmúlt éjfél, de semmi jele nem volt, hogy keresett volna bárki is. Úgy pattantam fel, mint akinek bolha csípett a fenekébe, és azonnal kitisztult a fejem. Az aggódó üzemmód rögtön átkapcsolt bennem, és automatikusan a legszörnyűbb végkimeneteleket játszotta le előttem.

- Bassza meg! – káromkodtam. Megnyomtam a zöld hívógombot a mobilomon. A búgással egy ütemben vert a szívem. Ha kicsöng az jó jel, igaz? Annak kell lennie…

- Oh, drágaságom már vártam a hívásodat – Tyler helyett Derek hangja ütötte meg a fülemet. Az adrenalin szintem azonnal az egekbe csapott, és a vérmérsékletem a pillanat tört része alatt szökött fel. – annyira unatkoztunk itt a fiúkkal nélküled. Merre jársz bogaram?

- Te rohadt fasz, ha bármi bajuk esett a puszta kezemmel foglak széttépni csak úgy, mint a büdös lábú barátnődet – a nyugalmamat messze földre száműzték.

- Kali meghalt? – a meglepettség apró szikrája sem érződött a kérdésében.

- Ha szeretnéd, a darabkáit még összeszedheted – a gyilkos énem most cigánykerekezett örömében.

- Fél óra múlva legyél a raktárnál a Belway mólónál különben könnyes búcsút vehetsz tőlük – bontotta a vonalat.

- Rohadjon meg! – dühömben a falba öklöztem. Sajgást nem éreztem, de a falon hajszálrepedések keletkeztek egy csöppet sem szabályos körben.

- Mi történt? – Dylan hangja rántott vissza a valóságba.

- Derek az a… - lenyeltem a kikívánkozó szitokszót. Sajnos lány létemre nagyon mocskos szám van. Nagy levegőt vettem, és hosszan kifújtam. – foglyul ejtette őket, és azt akarja, hogy legyek a mólónál fél óra múlva – az idegesség miatt fel-alá járkáltam, és biztosra vettem, hogy a szemem sárgán izzik.

- Nem mehetsz oda, ez egy csapda…

- Van más ötleted? – szabályosan kifakadtam, pedig a srác nem tehet róla, de mint tudjuk a dühünket mindig a hozzánk legközelebb állókon töltjük ki.

- Elkísérlek – ledobta a takarót magáról.

- Nem – hihetetlen sebességgel ugrottam hozzá, és erővel visszanyomtam az ágyba. Felszisszent. – Ne haragudj!  - leültem mellé. – Figyelj ma már egyszer majdnem elveszítettelek – mélyen a szemébe néztem. – és nem szeretnélek véglegesen. Nem élném túl, ha… - újra kifújtam a levegőt. A könnyek akaratlanul kitörtek belőlem. Az érzelmek elárasztottak, és képtelen voltam elhinni, hogy mennyi minden gyülemlett fel bennem alig pár óra leforgása alatt.

- Semmi baj – a mellkasára húzott, és a hátam simogatta. – Megígérem, hogy itt maradok, ha te cserébe azt ígéred meg, hogy egyben jössz vissza – felemeltem a fejem.

- Rendben – szipogtam. Megtöröltem a szemeimet. Pár másodpercig csak bámultam, majd megcsókoltam. Szenvedélyesen bele adva azt, amit eddig nehezen tartottam vissza vele kapcsolatban.

- És, ha lehet Tylert is hozd vissza – elmosolyodott. Nem kellett megmagyaráznunk az előbbit, és nem is akartuk, az ösztöneink vezéreltek minket. – Hiányozna…

- Oké – lehúztam a holdkő gyűrűt és átadtam megőrzésre. – Vigyázz rá, mert még szükségem lesz rá a későbbiekben.

- Te meg magadra! – szörnyű előérzetem támadt.

Felkeltem, és nehéz szívvel elindultam az ajtó irányába.

- Angel – szólt utánam.

- Tessék – visszafordultam.

- Később elhívhatlak randizni? – motyogott én mégis tisztán értettem a szavait. Fülig pirult, és iszonyú aranyosan jött ki az egész.

- Persze – válaszoltam hatalmas vigyorral az arcomon. A céljaim a következők: leszámolni Derekkel és, ha jól sülnek el a dolgok elmenni Dylannel moziba. Remélem, nem halok meg úgy, hogy ne vigyem véghez mind a kettőt.  

To be continued... Hamarosan :D

Sziasztok!
Sajnos az utóbbi egy évben nagyon sok minden összejött, és sajnos nem volt időm az írásra. Viszont jó hírekkel szolgálhatok ugyanis hamarosan folytatás következik. Addig is írjátok le, ha van valami ötletetek esetleg elvárásotok a történet alakulásával kapcsolatban.
Mint láthatjátok kicsit módosítottam a megjelenésen is remélem tetszik. :)

Addig is puszi, nektek ;)

U.I.: Folytatás elméletben legkésőbb hetente várható :)

Sziasztok!
Kicsit késni fog a folytatás, de már elkezdtem, csak nem igazán van hozzá hangulatom, mert nagyon sok minden összeszaladt... és, hát tudjátok. ;)
Szeretlek titeket, puszi,
Evangeline

27. rész

- Elárulnád, végre mi a faszt akarsz tőlem? – a lehető leggyorsabban terveztem lezavarni az egészet.

- Remélem tudod, hogy nem te vagy az egyetlen, aki társasággal érkezett – gonosz mosolyt villantott, ami a frászt hozta rám.

 Nem egészen 15 perccel ezelőtt váltam el Tylertől, és telefonon hosszasan győzködtem Dylant, hogy nem kell hős lovag módjára óvnia engem. Mindketten a lelkemre kötötték, ha bármi baj történne, azonnal szólok nekik, bár azt hiszem, Tyler ezt ösztönösen megérezné. A szívem összefacsarodott a gondolattól, hogy Dylannek bántódása eshet. Soha nem láthatnám többé az édes mosolyát, nem csókolhatnám meg a puha ajkait, és nem lenne többé mellettem. Rossz vagyok, ha nem Tylert féltem, hanem a legjobb barátját? Igen határozottan súlyos gondok vannak velem!  

- Ha csak egy ujjal is hozzá érsz, megesküszöm az élő Istenre… - a fenyegetésem dühös morgás követte.

- Isaac az egyetlen a falkámból, aki életben maradt. Bár bevallom őszintén hiányzik a kölyök, mert eszméletlen jókat szórakoztunk együtt. – Eredetileg Tyler jött volna velem, de az újdonsült barátom önként vállalkozott a küldetésre. Szerinte az Alfája nem emelne rá kezet, és örülök, hogy igaza lett. - Semmi szükség az erőszakra – újabb önelégült, hacsak moccanni mersz kinyírlak vigyor. – pusztán csak beszélgetni jöttem.

- Hagyd a rizsát, és térj a lényegre! – kereszteztem a lábaim, hogy még véletlenül se kuksizhassa meg az esetleg kivillanó bugyimat, mert azért mégiscsak barátom van vagy mi a fene.

- Nem vagy éhes? – előhúzta az étlapot. – Vagy nem innál valamit?

- Nem – pedig a torkom hihetetlenül kiszáradt, és a gyomrom korgása is elárult.

- Én nem úgy hallom – újabb csábító mosoly, amire válaszként felvont szemöldökkel illettem. 

- Mit akarsz? – ismételtem meg.

- Deaucalion szeretné, ha csatlakoznál hozzánk – Isaacnek igaza volt! Valóban rám fáj a foguk, meg talán Tylerre, de ez utóbbi még kérdéses. -  Azt ígérte, ha békésen távozol velünk pár nap múlva, nem fog senki sem megsérülni a barátaid közül – a bűntudat a sírig üldözne, ha miattam halnának meg.

- Felejtsd el! – szabályosan felpattantam. A szeme azonnal vörösbe fordult. Elkapta a csuklómat, és durván megszorította (holnapra biztosan megmarad a helye).

- Két lehetőséged van: egy – felmutatta a hüvelykujját. – együtt távozunk, kettő – mutatóujj. A körmei karmokká változtak, szóval igen élesben fenyegetett. – most azonnal felhívom Kalit, aki a béna haverod álmát őrzi, hogy végezzen vele.

- Veled megyek – próbáltam leküzdeni a torkomban keletkezett gombócot.

- Remek választás – odaintette a pincért. – Melyik a legdrágább boruk? – a faszi lihegve sietett a busás borravaló reményében. Az analfabéta nem olvasta ki a rémült tekintetemből, hogy hahó bajba jutott lány a közelben azonnal segítséget neki, csak bárgyún mosolygott rám és ettől a falra másztam.

- A Screaming Eagle 1992-es évjáratú, intenzív cabernet, gazdag krémes, némi gyümölcs aromával, és garantálom, hogy szinte elolvad majd a szájukban – megnyalta a ceruzáját, majd a fehér noteszhez illesztette. – Megkóstolják?

- Természetesen – bólintott meg sem kérdezve az árát. Felálltam. – Hova-hova szépségem?

- A mosdóba már, ha megengeded – a lehető legtöbb gúnyt vittem a hangomba, és a hatás kedvéért meg is hajoltam.

- Két percet kapsz – intett, hogy távozhatok, de az önelégült képet nem hanyagolta, hiszen teljesen tisztában volt azzal, hogy a markában tart. Gyűlöltem őt, mert azokat félemlítette meg, akik a számomra a legfontosabbak.

A tükörbe pillantva rettentő kétségbeesett viasz fehér, villogó sárga szemű arc nézett vissza rám. Megengedtem a csapot, majd előhalásztam a mobilomat. Tyler két kicsengés múlva felvette. Röviden vázoltam a szitut ő pedig azt mondta azonnal itt lesz, és ne aggódjak, mert minden rendben lesz (bár csak úgy lenne…). Legszívesebben Dylant kihagynám az egészből, de az ujjam nagyon viszketett a zöld gombon, így megnyomtam. A szívem rettentő durva rohamot diktált, és komolyan az infarktus veszélye kerülgetett.

- Jól vagy? – előzött meg mellőzve a bevezető üdvözlést.

- Nem számít – tovább bámultam magamat. – Derekkel kell mennem különben Kali meg fog ölni téged… - elakadt a hangom. – és soha nem tudnám feldolgozni, hogy miattam… - a könnyek automatikusan kicsordultak a szememből elmaszatolva a gondosan felvitt sminkemet.

- Ugye Isaac nem futamodott meg? – nem hiszem el, hogy most is miattam aggódik, mikor az ablaka alatt az a „nuku cipő” szörnyeteg kiéhezve várja a parancsot a kivégzésére. – Mert, ha igen esküszöm megölöm.

- Itt van még – suttogtam rekedten. A szabálytalan szívverése a fülemben dobolt, amit messziről felismernék, mert szerintem enyhe pitvar rendellenességben szenved, így könnyű megkülönböztetni a többiekétől. Hihetetlen, mit meg nem tesz értem, mikor alig pár órája találkoztunk. Tényleg, ekkora hatással lennék másokra vagy csak a külsőmnek köszönhetem a mások által kiérdemelt figyelmet? Elgondolkodtató!

- Nem lesz semmi bajom, és csak magaddal törődj megértetted? – elképzeltem, ahogy erősen markolva a drága világoskék Iphoneját mered előre. Lehunytam a szememet, és felidéztem a mély mogyoróbarna tekintetét, az édes mosolyát a gödröcskékkel… jézusom… el se búcsúztam tőle!

- Dylan… - újból elcsuklott a hangom. – én szeretném, ha tudnád, hogy történjen bármi is…

- Hagyd a végső monológokat a tragikus hősnőknek – megéreztem a felfelé görbülő ajkakat. Oh, bárcsak megölelhetném, legalább utoljára… – mert ennek még nincs itt az ideje.

Durva kopogtatás szakított félbe, amire rádöbbentett, hogy elpazaroltam az értékes perceket.

- Vigyázz magadra! – köszöntem el.

- Te is – kinyomtam.

Tartsatok gyávának nem érdekel, de nem fogok behódolni valami buggyant, hatalom mániásnak meg az elvakult sleppjének! Önzőség mások életét kockáztatni a sajátomé helyett, de talán így még megmenthetem őket. Kinyitottam a legközelebbi fülke ajtaját, felálltam a wc peremére, felkapaszkodtam az ablak peremére, majd ugrottam. Legnagyobb megdöbbenésemre Tyler karjai között landoltam, mellette pedig a vigyorgó Isaac strázsált.

- Hogy kerülsz ide? – alig jutottam szóhoz az izgatottságtól.

- Később – legyintett. – Tűnjünk el!- megragadta a kezemet. Már előre lejátszódott bennem a nagy megmenekülős, majd ölelkezős, sírós jelenet, de persze nem úgy alakultak a dolgok ahogyan a nagy könyvben meg lett volna írva, mert a sarkon Derek már várt ránk. Lazán, összefont karokkal támaszkodott a falnak.

- Ostoba vagy – rázta meg a fejét. A bicepsze a feszes zöld pólóban még jobban kidagadt, a nyakán kifeszültek az erek, a szemei vérben úsztak, és igen határozottan nagyon feldühítettem.  – és ezt a barátod fogja megkeserülni! Csakis magadnak köszönheted a bajt, mert én a lehető legbékésebben akartam elintézni.

- Te rohadt fasz, ha bármi baja lesz, ízekre szedlek, és megetetlek a környék dögevőivel! - most ismét rajtam volt a fenyegetőzés sora természetesen morgás kíséretében (lemerném fogadni, hogy a szemeim azóta is sárgán izzanak, nem mellesleg pedig az idegeim pattanásig feszültek, amit nem csodálok). Bevallom őszintén némileg megugrott az önbizalmi szintem a két erős vérfarkassal az oldalamon. Tyler megszorította a kezemet, és rám nézett. Azonnal tudtam mit kell tennem, nem kellettek hozzá szavak. Most vagy soha! A fiúk mintegy vezényszóra egyszerre szinkronban támadtak rá az Alfára, míg én bele vesztem a sötét, halállal telt éjszakába.

A farkas génnek hála, na meg persze a fekete strasszos ultra cuki lapos sarkúmnak rohamtempóban szeltem át Libertytown poros, fulladt levegőjű utcáit. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy talán már elkéstem, és nem álltam készen szembe nézni az elkerülhetetlennel. Azt hiszem az adrenalin is közre játszhatott abban, hogy röpke tíz perc múlva már a Lake road sugárúton kaptattam felfelé, holott a város végéről száguldottam el egészen idáig, de hát ha van az a pillanat, hogy mindent megtennél érte, és meg is teszel.

Kalit már az első másodpercben megutáltam, mikor megláttam anno az erdőben, és a mostani húzásával még több pontot szerzett a kipurcantalak, mert baszakodtál velem listámra. Szeretném azt mondani, hogy nem késtem el, de hazudnék. Az a ribanc már a házban szaglászott, és nem nehéz kiszúrni az ázott kutyaszagot, amitől már messzire bűzlött. A sáros lábnyomai végig kísérték az útját Dylan szobájáig bezáróan. A lehető leghalkabb léptekkel közeledtem a végzetem felé. A gyomrom görcsben állt, a szívem összefacsarodott az esetleges elém táruló horrorisztikus képektől. Kiélesítettem az érzékszerveimet, és a farkasom már erősen kaparta a felszínt éhezve a készülő véres háborúra. Vagy ő vagy én! Különös, de ezt a meccset egyszer már lejátszottuk, csak akkor félbe szakítottak minket, viszont most senki sem fog közbe lépni, hogy megóvjon, így csak magamra és a bennem rejlő ősi erőre számíthatok.

- Tudtam, hogy eljössz megmenteni a szánalmas kis barátodat – csapzott fekete hajával, a karamell színű bőrével, és a vörösben izzó szemével tökéletesen megtestesítette a haragos istennőt, akiről a nevét kaphatta. Dylant szorosan a mellkasához vonta, a rothadó körmeit a torkába vájta. A srác fehér pólóját a saját vére szennyezte be, ami arról árulkodott, hogy elszórakozott egy kicsit vele, mielőtt ideértem.  A tekintete a rémületet tükrözte, és tudta hogy már csak percei lehetnek hátra.

- Vedd le róla a mocskos mancsodat te kurva! – dühös morgás vegyült a szavaimba.

- Különben? – vonta fel a formára szedett sötét szemöldökét.

- Elkezdheted megfogalmazni a búcsúleveledet – az ujjaim végei viszkettek, és enyhe bizsergés futott végig rajtam, ahogy a csillogó pink körmöm éles fekete körmökké alakulnak át.

- Juj, most nagyon megijedtem – reszketést színlelt, majd fülfájdítóan felnevetett, amitől az összes szőrszálam azonnal az égnek meredt.

- Ne foglalkozz velem, én nem számítok! – szólalt meg Dylan egyenesen a szemembe nézve. Már elköszönt tőlem, és úgy érezte nincs veszteni valója, így beáldozta a saját életét az enyém ellenében.

- Igazad van, valóban nem számítasz! – mondta Kali és egy villámgyors mozdulattal felszakította a mellkasát. Rongybabaként hajította el a testét, és élesen felkacagott, mert élvezte a gyilkolást, ez látszott a szemeiben.

- Rohadj meg! – üvöltöttem, majd lendültből rávetődtem.

Az Alkonyat második részében volt az a jelent, mikor Jacob már a levegőben átalakult, és nos akármilyen hihetetlennek is hangozhat, de én tökéletesen kiviteleztem ugyanazt az átváltozást. Immáron négykézláb farkas alakban vicsorogtam a némberre, akinek még a lélegzete is elakadt az előbbi kis mutatványomtól. Nem vártam meg a reakcióját, hanem azonnal támadtam, és ösztönösen a torkát támadtam. Sajnos a reflexei nem hagyták cserben, így egyenesen átrepültem az ablakon. Leráztam az üvegcserepeket, és az agyam legtávolabbi sarkába üldöztem a fájdalmat. Ölni akartam, de most nem küzdöttem le ezt a vágyamat, mint korábban. Ismét ugrottam, ám ezúttal találatot értem, és sikeresen ledöntöttem a lábáról. Nem törődtem az oldalamba mélyedő karmokkal, csak téptem szakítottam a húsát. A számba toluló vér még inkább beindított, és nem hagytam abba egészen addig míg elő nem tűntek a fehéres pupillák. Büszkén, felszegett fejjel gyönyörködtem a halálában, és teli torokból vonyítottam, hogy az egész világ tudomására hozhassam a dicsőségemet. Ha emberi alakban lennék, valószínűleg most én nevetnék az ő sanyarúságán, de ezt nem vitelezhettem ki, ám legbelül ennek ellenére szétáradt bennem a boldogság, mert győzelmet arattam felette. 

26. rész

- Figyelj, nem tudom mi ütött belém, mert valójában nem ilyen vagyok – kapcsolt vissza ő is normál üzemmódba. – Kezdjük elölről, rendben? – kezet nyújtott. – Isaac Lahey – hát, lehet ellenállni azoknak a kék szemeknek meg az édes mosolyának? Oh, fogd már be Angel!

- A telihold mindenkit kattanttá tesz – vontam meg a vállamat. - Angel Divine – viszonoztam a gesztust. – Új vagy itt? Mert még nem igazán láttalak ezelőtt – komolyan nem rémlik!

- Túl sokat vagyok itt – zárta rövidre.

- Miért? Már bocs, ha túl személyes a kérdés… - sokan nem szeretik, ha ilyen orvul letámadják őket.

- Egyszerűen vonzom a bajt, és ebből vond le a következtetést – rám kacsintott.

- Szerintem nem vagy te olyan rossz, csak a hozzá állásodon kellene némit csiszolni.

- Bár, olyan egyszerű lenne… - sóhajtott. Az arcát a kezébe temette, és úgy meredt rám.

- Megharaptak? – váltottam váratlanul. Muszáj minél sürgősebben meg tudnom néhány dolgot, mert eléggé alul informált vagyok.

- Miért érdekel? – ült fel rendesen.

- Puszta kíváncsiság.

- Kb. 1,5 évvel ezelőtt történt. Megkeresett egy férfi, és visszautasíthatatlan ajánlatot tett én meg elfogadtam, ennyi – vonta meg a vállát.

- Mi volt a neve?

- Valami Derek – a szőr pihéim rögtön vigyázzállásba rendeződtek. Szinte 0 % az esélye, hogy egy másik lenne! – viszont azóta, se láttam.

- Te vagy az egyetlen, akit átváltoztatott?

- Említett még két nevet… - várt pár másodpercet. – Erica, és Boyd, de ők halottak.

- Ő végzett velük? – kezdtem egyre rosszabbul lenni az esti találkozó miatt.

- Balesetnek tűnt – újabb vállrándítás.

- Ha jól értelmezem már csak te maradtál életben a falkájából – a jeges félelem a szívembe mart. Bólintott. – Hogy-hogy?

- Eltűntem egy időre Libertytownból – becsukta az előtte fekvő könyvet, ami annyit tesz, hogy felkeltettem az érdeklődését. – És nálad mi a helyzet? Ki tett azzá, aki vagy?

- A szüleim, úgy értem én farkasnak születtem – teljesen természetesnek éreztem az egészet.

- Váó! – feljebb csúszott. – Remélem tudod, hogy különleges vagy! – felcsillant a szeme.

- Ezt most vegyem bóknak? – kicsit furcsállottam.

- Mr. Lahey, Miss. Divine tölthetnék hasznosabban is az időt, minthogy egymással fecsegnek – lerakta az újságot. – Például visszatehetnék ezeket a könyveket – tolta előre a lábával a gurulós kocsit. A fene a lusta diákokba, akik nem képesek visszatenni, amit elvettek!

Természetesen nem csak a pakolással foglalkoztunk, hanem folytattuk a félbe maradt beszélgetést is. Megtudtam, hogy a fajtiszta alakváltók iszonyú ritkák, különösen a lányok, mert nagyobb a vetélés esélye (akkor anyuék piszok szerencsések, mivel nekik négyszer már összejött). Vannak olyan Alfák, akik egyszerűen megszállottan keresnek minket és említett is egy nevet, Deaucalion. Szóval veszélyben vagyok, tehát nem hiába féltettek engem ennyire a szüleim, és már kezdett körvonalazódni, miért is tartja fontosnak apa a vérvonalat. Jézusom! Sokkal komolyabb az egész, mint azt korábban hittem. Derekről sajnos a vezetéknéven kívül mást nem igen derült ki (Hale), viszont kaptam némi családi sztorit tőle, ami konkrétan kicsit felkavarta a gyomromat. Az édesanyja három éve meghalt autóbalesetben, és azóta az apja neveli (az úszást oktatja a sportcsarnokban). Az ipse elég brutális, vagyis nem rest odavágni, ha szükségesnek tartja, a kedvenc büntetése pedig, mikor egy hűtőszekrénybe zárja néhány órára, amivel durva klausztrofóbiát idézett elő nála. Ja, és apuci igen kemény befolyással rendelkezik a rendőrségen, így mindig visszahozatja az „elkószáló” fiacskáját. Megkérdeztem miért nem tesz valamit az ügy érdekében, mert rettentően megesett rajta a szívem. Azt válaszolta mindent megpróbált, de igazából tehetetlen, amíg be nem tölti a tizennyolcat. Ugyan nem ismerem a srácot mégis felajánlottam, hogy megérdeklődöm nem csövezhet-e nálunk pár hónapig, plusz bevallom őszintén, iszonyúan jól jönne a segítsége a közeljövőben, mert borzalmas dolgok fognak történni ebben biztos vagyok.

15:30-kor Tyler várt az autómnak támaszkodva. Automatikusan minden érzékszervem kiélesedett, és teljes testemben remegtem.

- Na, elmúlt a sértettséged? – érdeklődtem nem kevés gúnnyal a hangomban. Feloldódottam a riasztót.

- Szóval, ha én nem érek rá, ez neked annyit tesz, hogy egyből rohansz a legjobb barátomhoz? Légy velem őszinte kérlek! Van köztetek valami? – kétségbeesettnek tűnt, és azt hiszem némi félelem is vegyült az egészbe az elvesztésem miatt.

- Ha az emlékezetem nem csal erre már válaszoltam korábban, és az álláspontunk azóta sem változott – Dylan puszta említésétől is a mellkasomat szorító vaspántok még inkább megfeszültek. -  Egyébként meg nem értem mire fel ez a nagy féltékenykedés? – váratlanul lobbant fel bennem a düh szikrája. -  Gondolod, hogy ha annyira akarom nem doblak ki rég? Ugyan már Tyler ennyire nem vagy értékes! Az összes ujjamra – demonstráltam. – találok másik pasit, sőt fényévekkel jobbakat, mint te! – a levegő kis kortyokban jutott csak be a tüdőmbe, és biztosra vettem, hogy a szemem sárgán izzik. Ismét az a különös érzés fogott el… tudtam, hogy nem cselekszem helyesen, ám a számnak nem bírtam megálljt parancsolni. – Hallani szeretnéd az igazat, édesem? – mézesmázos stílusra váltottam. Fájdalmat terveztem neki méghozzá olyat, amit nem hever ki egy könnyen.  „Nem!” – ordítottam legbelül. Koncentrálj! A szívverésük… Hirtelen kattantak vissza a dolgok, ahogy felismertem az ütemes dobolást. – Bassza meg! – szökött ki a káromkodás. – Most lépjek le, ugye? – alig mertem ránézni az előbbi kis színjátékom után. – Én komolyan nem… - elcsuklott a hangom. – Most biztos utálsz…

- Csss… - azt tette, amire egyáltalán nem számítottam… átölelt. – Nincs semmi baj – megpuszilta a homlokomat. – Mit szólnál hozzá, ha kajálnánk valamit és megpróbálnánk megoldást találni a problémákra? – elsimította a kósza hajtincseket az arcomból. Komolyan nem hiszem el, hogy az újabb kirohanásom után még képes ilyen kedvesen bánni velem. Furcsa módon egy olyan gondolat jutott eszembe, hogy mi van, ha az előbb komolyan is gondoltam a kiejtett szavakat? Jézusom!  

- Azt díjaznám – kierőszakoltam magamból egy mosolyt. - mert komolyan a megkattanás szélén egyensúlyozom.

A pizza a gyors kaják közül a legfontosabb, bár ha kényes vagy az alakodra inkább a felejtsd el, gyorsan kategóriába tartózik, de mindegy is. Na, szóval részletesen elmondtam az utóbbi nap történéseit ő meg szivacs módjára szippantotta be a híreket. Azt tanácsolta este semmiféleképpen ne hagyjam ki a találkát és megígérte, hogy mindenféleképpen mellettem lesz, még ha el is kell bújnia egy bokorban, ugyanis rettenetes előérzet kísérti a mai éjszakával kapcsolatban (bevallom őszintén, hogy én is rettegtem).

A hátralévő időben próbáltam nem csontig lerágni a körmeimet, mert az ideg szabályosan felőrölt. Le-feljárkáltam, és az összes kezembe akadó dolgot vagy ezerszer arrébb pakoltam, de egyszerűen nem nyugodott a lelkem. Ti mit tennétek, ha egy olyan pasival kell találkoznotok, aki feltehetőleg lemészárolta a saját falkáját? Azt hiszem mindannyian összepisilnétek a bugyitokat a félelemtől, mert bennem már a létező összes horror film forgatókönyve lepergett. Legszívesebben elrejtőznék a világ elől, és vissza se néznék, de ezt sajnos nem tehetem meg, pedig minden sejtem tiltakozott a „randi” ellen. Apropó mit vegyek fel, ha egy pszichopatával hoz össze a sors? Némi tűnődés után fekete minibe és tűsarkúba bújtam. Hátra kötöttem a hajamat, elmormoltam egy imát a családomért meg saját magamért és készen álltam a végzetes kitérőre (de szar poén volt!).

A ma petité éttermet a francia felmenőkkel büszkélkedő Jean-Pierre séf vezeti, aki a New Yorkban vallott kudarca után tért vissza a szülővárosába. Égbe szökő árak, arany étkészlet, puccos berendezési tárgyak, ez jellemezte leginkább a helyet. Nehezen tudtam eldönteni, hogy a sejtelmes, romantikus fényeket vagy a pofátlanul jóképű Dereket átkozzam-e jobban. Igyekeztem elrejteni az összes érzelmet az arcomról, megzaboláztam a korábban remegő végtagjaimat, és felszegett fejjel ültem le vele szemben (durva kézmozdulattal löktem félre, mikor ki akarta nekem húzni a széket. Menjen a genyóba az udvariasságával!).