27. rész

- Elárulnád, végre mi a faszt akarsz tőlem? – a lehető leggyorsabban terveztem lezavarni az egészet.

- Remélem tudod, hogy nem te vagy az egyetlen, aki társasággal érkezett – gonosz mosolyt villantott, ami a frászt hozta rám.

 Nem egészen 15 perccel ezelőtt váltam el Tylertől, és telefonon hosszasan győzködtem Dylant, hogy nem kell hős lovag módjára óvnia engem. Mindketten a lelkemre kötötték, ha bármi baj történne, azonnal szólok nekik, bár azt hiszem, Tyler ezt ösztönösen megérezné. A szívem összefacsarodott a gondolattól, hogy Dylannek bántódása eshet. Soha nem láthatnám többé az édes mosolyát, nem csókolhatnám meg a puha ajkait, és nem lenne többé mellettem. Rossz vagyok, ha nem Tylert féltem, hanem a legjobb barátját? Igen határozottan súlyos gondok vannak velem!  

- Ha csak egy ujjal is hozzá érsz, megesküszöm az élő Istenre… - a fenyegetésem dühös morgás követte.

- Isaac az egyetlen a falkámból, aki életben maradt. Bár bevallom őszintén hiányzik a kölyök, mert eszméletlen jókat szórakoztunk együtt. – Eredetileg Tyler jött volna velem, de az újdonsült barátom önként vállalkozott a küldetésre. Szerinte az Alfája nem emelne rá kezet, és örülök, hogy igaza lett. - Semmi szükség az erőszakra – újabb önelégült, hacsak moccanni mersz kinyírlak vigyor. – pusztán csak beszélgetni jöttem.

- Hagyd a rizsát, és térj a lényegre! – kereszteztem a lábaim, hogy még véletlenül se kuksizhassa meg az esetleg kivillanó bugyimat, mert azért mégiscsak barátom van vagy mi a fene.

- Nem vagy éhes? – előhúzta az étlapot. – Vagy nem innál valamit?

- Nem – pedig a torkom hihetetlenül kiszáradt, és a gyomrom korgása is elárult.

- Én nem úgy hallom – újabb csábító mosoly, amire válaszként felvont szemöldökkel illettem. 

- Mit akarsz? – ismételtem meg.

- Deaucalion szeretné, ha csatlakoznál hozzánk – Isaacnek igaza volt! Valóban rám fáj a foguk, meg talán Tylerre, de ez utóbbi még kérdéses. -  Azt ígérte, ha békésen távozol velünk pár nap múlva, nem fog senki sem megsérülni a barátaid közül – a bűntudat a sírig üldözne, ha miattam halnának meg.

- Felejtsd el! – szabályosan felpattantam. A szeme azonnal vörösbe fordult. Elkapta a csuklómat, és durván megszorította (holnapra biztosan megmarad a helye).

- Két lehetőséged van: egy – felmutatta a hüvelykujját. – együtt távozunk, kettő – mutatóujj. A körmei karmokká változtak, szóval igen élesben fenyegetett. – most azonnal felhívom Kalit, aki a béna haverod álmát őrzi, hogy végezzen vele.

- Veled megyek – próbáltam leküzdeni a torkomban keletkezett gombócot.

- Remek választás – odaintette a pincért. – Melyik a legdrágább boruk? – a faszi lihegve sietett a busás borravaló reményében. Az analfabéta nem olvasta ki a rémült tekintetemből, hogy hahó bajba jutott lány a közelben azonnal segítséget neki, csak bárgyún mosolygott rám és ettől a falra másztam.

- A Screaming Eagle 1992-es évjáratú, intenzív cabernet, gazdag krémes, némi gyümölcs aromával, és garantálom, hogy szinte elolvad majd a szájukban – megnyalta a ceruzáját, majd a fehér noteszhez illesztette. – Megkóstolják?

- Természetesen – bólintott meg sem kérdezve az árát. Felálltam. – Hova-hova szépségem?

- A mosdóba már, ha megengeded – a lehető legtöbb gúnyt vittem a hangomba, és a hatás kedvéért meg is hajoltam.

- Két percet kapsz – intett, hogy távozhatok, de az önelégült képet nem hanyagolta, hiszen teljesen tisztában volt azzal, hogy a markában tart. Gyűlöltem őt, mert azokat félemlítette meg, akik a számomra a legfontosabbak.

A tükörbe pillantva rettentő kétségbeesett viasz fehér, villogó sárga szemű arc nézett vissza rám. Megengedtem a csapot, majd előhalásztam a mobilomat. Tyler két kicsengés múlva felvette. Röviden vázoltam a szitut ő pedig azt mondta azonnal itt lesz, és ne aggódjak, mert minden rendben lesz (bár csak úgy lenne…). Legszívesebben Dylant kihagynám az egészből, de az ujjam nagyon viszketett a zöld gombon, így megnyomtam. A szívem rettentő durva rohamot diktált, és komolyan az infarktus veszélye kerülgetett.

- Jól vagy? – előzött meg mellőzve a bevezető üdvözlést.

- Nem számít – tovább bámultam magamat. – Derekkel kell mennem különben Kali meg fog ölni téged… - elakadt a hangom. – és soha nem tudnám feldolgozni, hogy miattam… - a könnyek automatikusan kicsordultak a szememből elmaszatolva a gondosan felvitt sminkemet.

- Ugye Isaac nem futamodott meg? – nem hiszem el, hogy most is miattam aggódik, mikor az ablaka alatt az a „nuku cipő” szörnyeteg kiéhezve várja a parancsot a kivégzésére. – Mert, ha igen esküszöm megölöm.

- Itt van még – suttogtam rekedten. A szabálytalan szívverése a fülemben dobolt, amit messziről felismernék, mert szerintem enyhe pitvar rendellenességben szenved, így könnyű megkülönböztetni a többiekétől. Hihetetlen, mit meg nem tesz értem, mikor alig pár órája találkoztunk. Tényleg, ekkora hatással lennék másokra vagy csak a külsőmnek köszönhetem a mások által kiérdemelt figyelmet? Elgondolkodtató!

- Nem lesz semmi bajom, és csak magaddal törődj megértetted? – elképzeltem, ahogy erősen markolva a drága világoskék Iphoneját mered előre. Lehunytam a szememet, és felidéztem a mély mogyoróbarna tekintetét, az édes mosolyát a gödröcskékkel… jézusom… el se búcsúztam tőle!

- Dylan… - újból elcsuklott a hangom. – én szeretném, ha tudnád, hogy történjen bármi is…

- Hagyd a végső monológokat a tragikus hősnőknek – megéreztem a felfelé görbülő ajkakat. Oh, bárcsak megölelhetném, legalább utoljára… – mert ennek még nincs itt az ideje.

Durva kopogtatás szakított félbe, amire rádöbbentett, hogy elpazaroltam az értékes perceket.

- Vigyázz magadra! – köszöntem el.

- Te is – kinyomtam.

Tartsatok gyávának nem érdekel, de nem fogok behódolni valami buggyant, hatalom mániásnak meg az elvakult sleppjének! Önzőség mások életét kockáztatni a sajátomé helyett, de talán így még megmenthetem őket. Kinyitottam a legközelebbi fülke ajtaját, felálltam a wc peremére, felkapaszkodtam az ablak peremére, majd ugrottam. Legnagyobb megdöbbenésemre Tyler karjai között landoltam, mellette pedig a vigyorgó Isaac strázsált.

- Hogy kerülsz ide? – alig jutottam szóhoz az izgatottságtól.

- Később – legyintett. – Tűnjünk el!- megragadta a kezemet. Már előre lejátszódott bennem a nagy megmenekülős, majd ölelkezős, sírós jelenet, de persze nem úgy alakultak a dolgok ahogyan a nagy könyvben meg lett volna írva, mert a sarkon Derek már várt ránk. Lazán, összefont karokkal támaszkodott a falnak.

- Ostoba vagy – rázta meg a fejét. A bicepsze a feszes zöld pólóban még jobban kidagadt, a nyakán kifeszültek az erek, a szemei vérben úsztak, és igen határozottan nagyon feldühítettem.  – és ezt a barátod fogja megkeserülni! Csakis magadnak köszönheted a bajt, mert én a lehető legbékésebben akartam elintézni.

- Te rohadt fasz, ha bármi baja lesz, ízekre szedlek, és megetetlek a környék dögevőivel! - most ismét rajtam volt a fenyegetőzés sora természetesen morgás kíséretében (lemerném fogadni, hogy a szemeim azóta is sárgán izzanak, nem mellesleg pedig az idegeim pattanásig feszültek, amit nem csodálok). Bevallom őszintén némileg megugrott az önbizalmi szintem a két erős vérfarkassal az oldalamon. Tyler megszorította a kezemet, és rám nézett. Azonnal tudtam mit kell tennem, nem kellettek hozzá szavak. Most vagy soha! A fiúk mintegy vezényszóra egyszerre szinkronban támadtak rá az Alfára, míg én bele vesztem a sötét, halállal telt éjszakába.

A farkas génnek hála, na meg persze a fekete strasszos ultra cuki lapos sarkúmnak rohamtempóban szeltem át Libertytown poros, fulladt levegőjű utcáit. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy talán már elkéstem, és nem álltam készen szembe nézni az elkerülhetetlennel. Azt hiszem az adrenalin is közre játszhatott abban, hogy röpke tíz perc múlva már a Lake road sugárúton kaptattam felfelé, holott a város végéről száguldottam el egészen idáig, de hát ha van az a pillanat, hogy mindent megtennél érte, és meg is teszel.

Kalit már az első másodpercben megutáltam, mikor megláttam anno az erdőben, és a mostani húzásával még több pontot szerzett a kipurcantalak, mert baszakodtál velem listámra. Szeretném azt mondani, hogy nem késtem el, de hazudnék. Az a ribanc már a házban szaglászott, és nem nehéz kiszúrni az ázott kutyaszagot, amitől már messzire bűzlött. A sáros lábnyomai végig kísérték az útját Dylan szobájáig bezáróan. A lehető leghalkabb léptekkel közeledtem a végzetem felé. A gyomrom görcsben állt, a szívem összefacsarodott az esetleges elém táruló horrorisztikus képektől. Kiélesítettem az érzékszerveimet, és a farkasom már erősen kaparta a felszínt éhezve a készülő véres háborúra. Vagy ő vagy én! Különös, de ezt a meccset egyszer már lejátszottuk, csak akkor félbe szakítottak minket, viszont most senki sem fog közbe lépni, hogy megóvjon, így csak magamra és a bennem rejlő ősi erőre számíthatok.

- Tudtam, hogy eljössz megmenteni a szánalmas kis barátodat – csapzott fekete hajával, a karamell színű bőrével, és a vörösben izzó szemével tökéletesen megtestesítette a haragos istennőt, akiről a nevét kaphatta. Dylant szorosan a mellkasához vonta, a rothadó körmeit a torkába vájta. A srác fehér pólóját a saját vére szennyezte be, ami arról árulkodott, hogy elszórakozott egy kicsit vele, mielőtt ideértem.  A tekintete a rémületet tükrözte, és tudta hogy már csak percei lehetnek hátra.

- Vedd le róla a mocskos mancsodat te kurva! – dühös morgás vegyült a szavaimba.

- Különben? – vonta fel a formára szedett sötét szemöldökét.

- Elkezdheted megfogalmazni a búcsúleveledet – az ujjaim végei viszkettek, és enyhe bizsergés futott végig rajtam, ahogy a csillogó pink körmöm éles fekete körmökké alakulnak át.

- Juj, most nagyon megijedtem – reszketést színlelt, majd fülfájdítóan felnevetett, amitől az összes szőrszálam azonnal az égnek meredt.

- Ne foglalkozz velem, én nem számítok! – szólalt meg Dylan egyenesen a szemembe nézve. Már elköszönt tőlem, és úgy érezte nincs veszteni valója, így beáldozta a saját életét az enyém ellenében.

- Igazad van, valóban nem számítasz! – mondta Kali és egy villámgyors mozdulattal felszakította a mellkasát. Rongybabaként hajította el a testét, és élesen felkacagott, mert élvezte a gyilkolást, ez látszott a szemeiben.

- Rohadj meg! – üvöltöttem, majd lendültből rávetődtem.

Az Alkonyat második részében volt az a jelent, mikor Jacob már a levegőben átalakult, és nos akármilyen hihetetlennek is hangozhat, de én tökéletesen kiviteleztem ugyanazt az átváltozást. Immáron négykézláb farkas alakban vicsorogtam a némberre, akinek még a lélegzete is elakadt az előbbi kis mutatványomtól. Nem vártam meg a reakcióját, hanem azonnal támadtam, és ösztönösen a torkát támadtam. Sajnos a reflexei nem hagyták cserben, így egyenesen átrepültem az ablakon. Leráztam az üvegcserepeket, és az agyam legtávolabbi sarkába üldöztem a fájdalmat. Ölni akartam, de most nem küzdöttem le ezt a vágyamat, mint korábban. Ismét ugrottam, ám ezúttal találatot értem, és sikeresen ledöntöttem a lábáról. Nem törődtem az oldalamba mélyedő karmokkal, csak téptem szakítottam a húsát. A számba toluló vér még inkább beindított, és nem hagytam abba egészen addig míg elő nem tűntek a fehéres pupillák. Büszkén, felszegett fejjel gyönyörködtem a halálában, és teli torokból vonyítottam, hogy az egész világ tudomására hozhassam a dicsőségemet. Ha emberi alakban lennék, valószínűleg most én nevetnék az ő sanyarúságán, de ezt nem vitelezhettem ki, ám legbelül ennek ellenére szétáradt bennem a boldogság, mert győzelmet arattam felette.