29.rész

A Bellway móló a város határán helyezkedik el. Régebben a halász családoknak a bevételük nagy részét a halak illetve az apróbb rákok befogása tették ki. Ma már csak egy egyszerű összekötő pont Libertytown és Rosered között. Nyaranta gyakran kijártunk ide, de mára szinte senki nem törődik vele, és teljesen elhanyagolt. A roskadó mólótól nem messze a régi raktárépület szintén évtizedek óta kihasználatlanul maradt. Nem kellett sokat tanakodnom vajon hol lehetnek, mert a dohos épület már messziről ismerős szagokat árasztott. A karamell-vanília és a narancs-gyömbér illat szabályosan eltömítette az orromat. Sajnos az ő zamatokon kívül más émelyítő is társult melléjük. Ha azt mondom rosszat sejtek, akkor az enyhe túlzás lenne, mert konkrétan minden idegszálam azt kiáltotta, hogy fuss, menekülj, ne nézz vissza! Erőt kellett vennem magamon, mert most nem csak rólam van szó, és mint mostanában mindig, így most is erősnek kell bizonyulnom.

Az egész Alfa csapat megjelent. Az izmos két tojásként hasonlító ikerpár, a zöld szemű sármőr Derek, az eddig ismeretlen majdnem teljesen kopasz sötétbőrű faszi, és persze a főnökük. Kikövetkeztettem, hogy a fehér botot markolászó egyébként a korához képest vonzó napszemüveges 40 körüli pasi Deaucalion. Ott álltak, mintegy kivégző osztagként rám várva, én meg behúzott fülekkel reméltem, hogy nem talál el az első pisztolylövés. (Oh, istenem mi a francért nem hívtam segítséget? Itt fogok megpurcanni 18 évesen szép halált halva! Szuper még csak esélyem sem lesz a megöregedésre, a ráncokra, a botox műtétekre!)

- Angel, már régóta terveztem a találkozónkat – Deaucalion szólított meg. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetben kell megismerkednünk. Nézd el a fiatal barátom hevességét – ha nem lenne vak valószínűleg szúrós tekintettel jutalmazná szexi boyt. Helyette levette a botjáról a kupakot (nyílszerű penge rejlett alatta) és egyetlen suhintással felsértette a büszke arcát. Derek meg sem rezzent a „főnöke” fegyelmezési módszerétől. Azt hiszem itt mindennaposak az ehhez hasonló attrocitások. – néha nem gondolkozik, mielőtt cselekszik – úgy csinált, mintha ezer éve pacsi-puszi pajtások lennénk, és most is csak némi teára meg sütire ugrottam volna be.

- Hol vannak?- nem érdekelt a süketelése. A hideg futkosott a hátamon tőle, és az összes szőrpihém vigyázzállásba rendeződött. A belső farkasom pedig érzékelve a veszélyt, vonyítva kapargászta a felszínt.

- Ne aggódj a barátaidnak nem esett komolyabb bántódása – ismét horror képek villantak be előttem széttépett tetemekről, belekről, és egyéb szervekről. – Sőt, hogy lásd a jó indulatomat, elengedem őket, ha csatlakozol hozzánk.

- Köszönöm a kedvességet – a hangomból áradt a szarkazmus. – de visszautasítom, mert nem vágyom gyilkosok társaságára.

- Elfelejtesz egy apróságot kedvesem – Derek a pofátlanul jóképű csatlakozott a báj csevejünkhöz. – Megölted Kalit, ergo teljes jogú tagságot nyertél a falkánkba. Talán már érzed is a változást… - drámain elhallgatott.

- Mi a fenéről beszélsz? – értetlenül bámultam rá.

- Közénk tartózol Angel – szólalt meg a jobb oldali iker. Halvány lövésem sincs melyik-melyik, mert akár egymás tükörképei is lehetnének pont, mint a tesóim (vajon mit csinálhatnak? Kérlek add, hogy ne essen bajuk!).

- Ha végzel egy Alfával te is azzá válsz – fejezte be a másik gonosz mosollyal megspékelve.

- Béke jobbot ajánlunk, fogadd el! – ismét Deaucalion. Csak én vagyok képtelen bízni benne vagy más is így van ezzel?

- És mi van, ha nem kérek belőle? – bátran kell meghalni és nem gyengén a porba hullani.

- Túlerőben vagyunk – az izomkolosszus beszélni is tud. Váó, pacsit neki!

- Ezt vegyem fenyegetésnek? – felvontam a szemöldököm.

- Veheted annak is – vicsorgott a két ajtós szekrény. Hogy szól a mondás? Minél nagyobb valaki, annál nagyobbat esik?  Eme bölcs mondás ellenére is hülyeség volt szólóban képviseltetnem magam.

Újabb ismerős illat egyveleg ütötte meg az orromat. A szívem egyszerre dobbant meg az örömtől, és a szomorúságtól. A bátyáim megérkeztek a mészárszékre. Az erőviszonyok kiegyenlítődni látszottak. Azt hiszem, már említettem párszor mennyire érzékenyen érint, mikor miattam kell szenvednie másoknak. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, de biztosra tudtam a mai nap lesz valakinek az utolsó. Imádkoztam, hogy ne az enyémek közül hulljanak el.

- Ki a franc hívott titeket? – pöppet gorombán támadtam le mindhármukat. Marha jól mutattam kisegérként pattogva a daliás Divineok mellett.

- A barátod – oh, azt jó büdös… (ismét nem részletezném a káromkodás sorozatot, mert kiakadna a litrikus énem.) Édes tőle komolyan, hogy próbál megvédeni, de bele keverni őket nem a legjobb húzás. Esetleg, ha túlélem az éjszakát helyettük anyáék fognak megnyúzni. Szép kilátások a jövővel kapcsolatosan. 

- Ugye nincs veletek? – erősen rángott a bal szemöldököm az idegtől.

- A kocsiban vár – válaszolt Austin. Oké nagy levegő, kifújni és… jelenleg van ennél nagyobb problémánk is.

- Azt hiszem nem fog működni a fehér zászló meglengetése – Derek csalódottan nógatta a fejét.

- Intézzétek el őket – Deaucalion parancsot osztott a katonáink, elnézést a falkájának. – de a lányt hagyjátok!

Szinte varázsütésre a négy Alfa támadásnak indult. Repedtek a csontok, az inak, az izmok felkészülve az új forma felvételére. Az tömény erő, ami áthatotta a helyiséget valósággal arcul csapott, és nehezen tartottam magam vissza attól, hogy ne csatlakozzak hozzájuk. Gyáva dolog a futás, viszont rohadt hasznos, főleg mikor mások megmentése a célod. Nem mertem hátra nézni és tudni se akartam kihez tartozik a fájdalmasan keserves vonyítás. Nem, nem szabad most erre gondolnom! A bátyáim azért jöttek, hogy segítsenek és nekem muszáj kihasználnom a kínálkozó alkalmat.

Biztosan szerethetnek ott fent, mert követve az orromat viszonylag hamar rájuk találtam. Furcsa porszerű körben ültek egymásnak háttal támaszkodva. A szívem rögtön hevesebben kezdett kalapálni a mellkasomban. Mellesleg néhány apróbb karcolástól, meg a kosztól eltekintve teljesen sértetlenek.

- Ne gyere közelebb! – szólalt meg Tyler. Meg sem vártam, míg kimondja, máris tettem előre pár lépést, majd különös láthatatlan elektromos falba ütköztem.

- Mi a franc ez? - megint megérintettem, és szabályosan visszalökött.

- Azóta ezen agyalunk, hogy Danny körbe hintette – Tyler felállt.

- Danny? – leplezni se bírtam a megldöbbenésemet. A neve hallatán azonnal felszaladt bennem a pumpa.

- Olyasmit magyarázott, hogy Deaucalion átváltoztatja, ha pár dolgot elintéz neki – a kis sunyi fasz! Bármit a hatalomért, ez annyira rá jellemző. Felveszem a képzeletbeli kivégzendők listájára, mikor mindennek vége. – Szerintem hazudott, de ez csak magán vélemény.

- És most mit csinálunk? – sóhajtottam. A hajamba borzoltam, hogy legalább fél másodpercig lefoglaljam a kezem.

- Kört alkotunk és elénekeljük a kumbayát – Dylan tűnt elő a semmiből. Vigyorgott, holott tudta mennyire halálosan komoly a dolog.

- Nem úgy volt, hogy a seggeden maradsz? – fantasztikus! Aggódhatok érte is!

- Az számára fizikai képtelenség – Tyler örült, hogy viszont láthatja a legjobb haverját, de azért a szarkazmus nem maradhatott ki a megjegyzéséből.

- Pontosan – mosolygott. Leguggolt és szimplán félre söpörte a rejtélyes port. Mi van? – Hegyi kőris. Távol tartja a természetfeletti lényeket, és képtelenek áthatolni rajta. Emberekre hatástalan – felkelt. Összerándult a fájdalomtól, ami belé nyilallt.

Következett a nagy ölelések sorozata. Mihelyst Tyler kiszabadult a nyakába ugrottam és megcsókoltam. Rá se mertem nézni Dylanre, mert áruló ribancként ehhez semmi jogom.

- Harcolunk? – kérdezte Isaac miután kicsit lenyugodtak a kedélyek.

- Egyértelműen – válaszolt Dylan.

- Te nem – vágtuk rá kórusban Tylerrel.

- Teljesen használhatatlan vagyok, mert se karmaim se agyaraim nincsenek plusz egy kamion hasból kinyomása sem az erősségem – csalódottság ült az arcán. Iszonyúan megsajnáltam, de a szomorú tény, hogy többet hátráltat, mint segít minket a véres ütközet során.

- Ugyan már, ha nem jelensz meg, tényleg soha nem jutunk ki innen – a barátja vállára tette a kezét, hogy megvigasztalja. – Hasznos vagy, csak másképp – elmosolyodott.

- Várj meg minket a kocsiban – kifújtam a levegőt, amit észre se vettem, hogy eddig visszatartottam. Nem számolva a későbbi következményekkel megpusziltam az arcán. – Légyszíves! – nyomatékosítottam a kérésemet.

Hála a jó égnek visszament, és ráérek később is megvigasztalni a lelkét. Na, szóval mire eljutottunk a harctérre már lényegében nem sok tennivaló akadt. Deaucalion és Derek eltűnt, az izmos pasi kinyúlva feküdt, valamint iker harc zajlott tőlünk nem messze. A farkasom nagyon ki akart törni, és mindössze egy vékony paraszthajszál választott el attól, hogy ne veszítsem el én is a józan eszem. Isaacet nem tartotta vissza semmi, és egyből Austin mellé sietett.

-Menjetek! – ordította Claude két pofon osztás között.

Legszívesebben azt mondanám pattantam, de nem bírtam lecsillapítani tovább. Annyi időm maradt, hogy szabályosan letépjem a ruháimat, és az átalakulás némi fájdalom kíséretében bekövetkezett. A düh elöntötte az agyamat vörös fátylat vonva a szemem elé. Támadtam nem érdekelve ki sérülhet meg a közelemben. Gyilkolni, ölni, pusztítani akartam, és erre tökéletesen megfelelt a bal oldali vérző szájú iker. Kikapcsoltam, a farkasom átvette felettem az irányítást, és egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak. Téptem, szaggattam a húsát, élveztem, hogy végre kiteljesedhettem. Lelassult minden körülöttem csak az előttem fekvő test létezett, a külvilág megszűnt létezni.

Váratlanul ért a támadás, ami az oldalamat találta el. A becsapódás erejétől kizökkentem, és elvesztettem az egyensúlyomat. Feltápászkodtam és morogva, villámló szemekkel kerestem, aki hozzám mert nyúlni. Tyler állt előttem farkas alakban, és éreztem a haragot, ami áradt belőle.

- Angel – a fejemben hallottam a hangját. – meg kell nyugodnod! – szinte egy pillanat alatt visszakattant normálisba. – Meg fogod ölni azt a fiút! – az iker hörögve vette a levegőt, vértócsa szennyezte be a padlót alatta, és az élet épphogy pislákolt a szemeiben.

- Nem érdekel! Tűnj el különben veled is végzek! – mintha csak megroppant volna bennem valami.

- Nem kell, így befejeződnie! – cseppet sem félt tőlem, pedig az ő helyében én már messze szaladnék.

- Tűnj az utamból! – ismételtem meg vicsorogva.

- Nem! – büszkén felszegett fejjel várta azt, aminek jönnie kellett.

- Rendben, ahogy szeretnéd – fél másodperc alatt leterítettem. A fogaimat a nyakába mélyesztettem kimutatva ezzel, hogy most én uralkodok felette. Kezdtem eltelni magamtól, és el is képzeltem a halálát. Váratlanul történt az egész… fölém keveredett, a teljes testsúlyával a mellkasomra helyezkedve belém mélyesztve a karmait. A szemei vörösen izzottak. Mi a fene?

- Hagyd abba! – az ereje átsöprő lendülettel mosta el az enyémet. Talán én is Alfa vagyok (vagy leszek), de ő mégis fordított a kimenetelen.

- Engedj el! – próbáltam kiszabadulni a szorításából ide-oda mozogva.

- Szeretlek, nem érted? Nem engedem, hogy még jobban árts magadnak! – elkeseredettnek tűnt, de kitartott.

- Mit mondtál? – újabb kattanás.

- Szeretlek – megnyalta az arcomat.

- Hogyan lennél képes rá? Egy szörnyeteg vagyok! – a bűntudat előbújt a rejtekéből. Kerültem a tekintetét szégyenemben.

- Mint mindannyian, de ez még nem jelenti azt, hogy rossz emberek is egyben. Van még remény, ugye elhiszed nekem? – a szavaitól könnyek marták a torkomat.

- Talán… - oh, istenem mit tettem?

- Menjünk haza, rendben? – leszállt rólam.

- Rendben – felkeltem. Hátra se mertem nézni csak elsétáltam vele (anti hősként nekem nem járt a naplemente). Vajon megbocsátanak valaha nekem? Képes leszek még normális tiniként élni? Dylan ezek után meg mer még közelíteni? Számtalan megválaszolatlan kérdés kavargott bennem, és egyelőre nem kaptam választ rájuk. Az idő begyógyítja a sebeket, igaz? Nagyon remélem, hogy az enyémekkel is tud, majd kezdeni valamit.