30.rész

A Tylerrel töltött órák az erdőben teljesen kiestek. Emlékszem együtt léptük át a hívogató vad rengeteget, a következő pillanatban meg tök pucéran állunk a raktár épület előtt. Jó ideig nem szóltunk a másikhoz, mert úgy éreztük nem tudjuk, hol kezdjünk bele. Sok mondanivalóm lenne, de rettegek, hogy esetleg valamivel megbánthatom. Néma csöndben léptünk be. A bátyáim hagytak itt néhány ruhát meg kímélve minket a nyilvános megaláztatástól. (Két pucér fiatal sétál Libertytown utcáin. Az új divat a nudizmus vagy csak szimplán épp megzavarták őket? Anyuék infarktust kapnának!) A felsőre kitépett papírlapot tűztek „Várunk haza Sütike! Szeretünk L.A.C.”(Lendyn, Austin, Claude).

- Tyler – kicsit megköszörültem a torkomat.

- Tessék – felhúzta a csíkos pólót. Semmilyen érzelmet nem bírtam leszűrni az arcából.

- Én… - haboztam, remegett a hangom. – félek… - végre kiejtettem azt a szót, ami jó ideje megfogalmazódott bennem.

- Hogyan fognak megítélni mások? – gondolatolvasó!

- Igen…                         

- És te hogyan ítéled meg saját magadat? – visszavágott a saját kérdésemmel.

- Egy gyilkos vagyok, szörnyeteg, aki tegnap este kis híján, majdnem kioltotta még valaki életét – a bűntudat erősen belém mélyesztette a képzeletbeli karmait, és nem szándékozott elereszteni.

- Feltételezem, hogy Kali halott – bólintottam. – Megmentetted Dylant, igaz? – most először néztem a szemeibe. – Ez lebegjen előtted, és ne az, hogy mit kellett ezért megtenned – közelebb lépett. Megérintette az arcomat, összerezzentem. – Az a fiú is feltételezhetően túl vészelte az éjszakát, és hidd el megbocsájtható egy fiatal farkasnak, ha ilyen hibát követ el. Még nem vagy teljesen az ura az erődnek, nem tudtál megálljt parancsolni. Mindenkivel előfordult és csak a jó szerencsének köszönheti, ha nem esett senki, akkor az útjába.

- Mi lesz ezután? Úgy értem veled meg velem… - az ujjammal az izmos mellkasán írtam le apró köröket.

- Természetesen te mindig is az én angyalom maradsz – elmosolyodott. – De azt hiszem valami megváltozott idő közben – elkomorult az arca. Dylan! Hát, persze, hogy észrevette mennyire nem közömbös a számomra.

-  Nem csinálhatnánk még egy pár napig úgy, mintha minden rendben lenne? – próbáltam kapaszkodót keresni. Talán elveszíthetem mindkét fiút? Baszd ki! Bármit, csak azt ne!

- Tényleg, ezt szeretnéd? – sóhajtott, és láttam rajta, hogy nem egészen ezt a választ várta.

- Igen – én is kifújtam a bent tartott levegőt.

- Hát, jó – megfogta a kezem, ami meglepett. Nem mondtam ki nyíltan az időre van szükségem kezdetű szöveget, de úgy fest, bele megy a kis színjátékomba. – Nem vagy éhes? – váltott hirtelen témát.

- Az nem kifejezés mennyire – oké, hát legyen! Egyébként az átváltozás mentálisan, és fizikálisan is elszívja az energiánkat.

Megreggeliztünk, majd tárcsáztam anya számát, hogy ne aggódjanak miattam még élek, csak egyelőre nem akarok haza menni. Kicsit visszakoztak, de elfogadták és azt mondták vigyázzak magamra, valamint csörögjek, ha bármi baj történne. Felhívtam Charityt is hátha nála maradhatok-e pár napig (gondolni se akartam arra vajon mi van Nadinennal, mert túlságosan megrémisztett az egész). Tyler meg egyből, hogy ne hülyéskedjek, mivel ő majd gondoskodik rólam. Huzakodtam, de elfogadtam az ajánlatát, mert nem szándékoztam még jobban elkeseríteni. Ha szeretné a hős lovag szerepét játszani, aki megmenti a királylányt, csak bátran, én nem állok, az útjába.

Másnap és harmadnap sem mentem iskolába. Beteget jelentettem, és az is voltam csak lelkileg. Tyler próbált lelket önteni belém több-kevesebb sikerrel ( a raktárbeli szentbeszéde nem hatott rám). Azt hiszem, pöppet depresszióba estem, és nem tudtam ki segíthetne rajtam, mert a helyzetemet reménytelennek éreztem. Csak ültem a laptop előtt csöpögős romantikus filmeket nézve zokogva a szomorú részeken. (Az ő nyomorúságok sokszor megnyugtatott. Gonosz vagyok, na!) Tyler kezdett picit kiakadni a sok nyáladzás miatt, és ilyenkor vagy kilométereket futott vagy szimplán zenét hallgatott. Dylan is keresett vagy százszor, de notóriusan kinyomtam a telefont. Naomi folyton zsörtölődött, hogy nem szívesen viseli el túl sokáig a jelenlétemet, mert a fejébe vette, hogy ketté fogom törni a fia szívét (talán igaza is van…). Na, nem érdekelt különösképpen, csak megemlítettem. Lényegében valahogy nem éreztem úgy, hogy a régi önmagam vagyok és egyszerűen nem találtam a visszavezető utat.

A negyedik napon változás következett be. Tyler esetleg megunhatta az önkényes száműzetésemet? Haza érve a délutáni lacrosse edzésből levágta a táskáját, és mellém ugrott az ágyra. Az izzadsága egyszerre csípte az orromat és csábított szexre. Valami (vagy valaki? Féltékenynek kellene lennem? Á, jogom sincs hozzá!) feltüzelte, de fogalmam sincs honnan eredt ez a hatalmas lelkesedés.

- Miért nézel így rám? – kicsit elhátráltam tőle, mert nem értettem a reakcióját.

- Öltözz, sminkelj, meg csináld meg azokat az izéket, amit a lányok szoktak – a jó kedve letörhetetlennek látszott.

- Minek? Jó vagyok így is – ugyanaz a pólója, és a rövid nadrágja van rajtam, amióta ide „költöztem”. Kinek támad kedve a higiéniához, mikor épp rettentő mélyre süllyedt az önutálatba?

- Bulizni megyünk! – Dylan totál váratlanul bukkant fel kivágva a szoba ajtaját (horror filmbe illő jelenet, mikor a baltás gyilkos hirtelen felbukkan, te meg összepisiled magad a félelemtől). Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy leestem az ágyról. Basszus, ekkora égést!

- Jól vagy? – kérdezték kórusban.

- Aham, semmi bajom – visszakászálódtam a bevert könyökömet dörzsölgetve. A bénaság királynője!

- Kösz, haver, hogy előre lelőtted a poént – vágott savanyú képet Tyler. Gyorsan figyelmen kívül hagyták az előbbi kis incidenst.  – Én akartam elmondani.

- Te meg mit keresel itt? – hát, nem reagáltam kedvesen a felbukkanására. Természetesen nem haragudtam rá (nincs is miért), de előtte talán még jobban szégyenkeztem. Igen látta, ahogy széttéptem Kalit, de a vég nélküli dühroham már más tészta.

- Szintén örülök neked – mosolygott, mert sejtette nem gondoltam komolyan az előbbi kérdésemet. Ő azt hiszem jobban ismer, mint Tyler.

- Meséltem, hogy teljesen kifordult magából- Tyler felkönyökölt az ágyon. Még mindig rettentően kívántam, de most nincs lehetőségünk a szexre, a hármas felállásból meg semmi jó nem sülne ki (bár bevallom, élvezném!).

- Első lépésként nem ártana egy zuhany – Dylan sejtelmesen mosolygott. Csak nem elképzelt meztelenül? Csúnya fiúcska, de azért jár a piros pont természetesen.

- Muszáj? – vettem nyafogós kislányosra a figurát.

- Igen –vágták rá kórusban.

- Jól van, na! – felálltam. Amúgy sem fog már ártani némi tisztaság. – Ugye sejtitek, hogy nincs kedvem szórakozni.

- Két lehetőséged maradt: egy a saját lábadon jössz, kettő: mi cipelünk oda – Dylan halálosan komolynak tűnt. El is képzeltem, amint gúzsba kötve bekopogtatnak velem: Hello mindenki! A barátnőm kicsit zizi, szóval „Put your hands up int he air…” Jézusom!

- Harmadik opció? – azért még próbálkoztam.

- Nem zárkózhatsz be örökre egy kis szobába elrejtőzve a világ elől – az aranybarna szemek rám szegeződtek.

- Miért nem? – az egyik kilógó hajtincsemmel játszadoztam.

- Bármilyen fájdalom, veszteség, kín is ért bennünket meg kell tanulnunk átvészelni, és elfogadni, hogy nem mindig tudunk rajta változtatni.

- Lényegében én is ezt mondtam neki – biccentett Tyler. – Gondoltam hátha neked sikerül némi sikert elkönyvelned, velem ellentétben.

- Biztosan nem utáltatok meg? – lebiggyesztettem a számat, és előkerültek a boci szemek.

- Szeretünk Angel, hát nem érted? – Tylernek megrándult a szemöldöke a többes szám használatától. Vajon beszéltek róla?

- De, azt hiszem értem – sóhajtottam. – Nem számít, mit tettem, elfogadtok annak, aki vagyok – némi fény csillant az alagút poros sarkaiban.

- Pontosan – mosolygott Dylan, Tyler pedig bólintott.

- Elkészülök, és indulhatunk – napok óta először újra kitört rajtam a lelkesedés. Ha ők „tökéletesnek” vélnek, akkor mégsem lehet akkora a katasztrófa. Az agyam egy apró kis szegletében mégis ott motoszkált, hogy mi van, ha csak elvakultak velem kapcsolatban? A szerelem elhomályosítja a dolgokat, nem igaz?

Lefürödtem, hajat mostam, bekentem a testem a kedvenc málnás olajommal. (Szerencsémre Lendyn küldött át pár göncöt, szóval nincs kétségbeesés.) A szárítkozás után viszonylag gyorsan végeztem. Baba rózsaszín pörgős szoknyás ruha, fehér strassz köves platform cipő. A hajam feltűztem, mert a nyár beköszöntével jelentkezett a hőség is. Némi smink meg a parfüm felhő sokat dobott az összképen.

- Csinos – dicsért meg Dylan. Tyler ronda pillantással jutalmazta, mert megelőzte a bókolásban. Rohadtul idegesített, hogy mi történhetett közöttük. Két dudás ugyanazon csárdában nem férhet meg!

- Gyerünk – sürgetett durcásan a hivatalos pasim.

- Hova is? – kérdeztem.

- Charity házibulit rendez, és meghívott minket – válaszolt.

- Micsoda? – lesokkolódtam. – A rendmániás, pattogó, öko barát, él tanuló Charityről, a barátnőmről beszéltek? – a szülei hihetetlen módon konzervatívak, és maradiak. Tilos tányér nélkül enni a házban, a bútorok lefóliázva a kosz miatt, minden makulátlan fehér vagy krémszínű, a háziállattartás pedig hatalmas bűn. A lányukat szigorúan fogják, és a keresztény vallásuk miatt nincs házasság előtti szex, barát meg pláne. Engem konkrétan a guta kerülget tőlük, és nyomós oka van, miért nem látogatom meg túl sűrűn Charityt. Emlékszem pár hónapja olyan dekoltázsmutogató felsőt vettem fel, ami roppant divatos, és a papája rögtön kitért a hitéből, mikor észrevette. Hosszas előadásba kezdett arról, milyennek kell lenniük a mai tinédzsereknek, mi illendő és mi nem. Ja, és szerinte a máglyán fogok elégni, mivel pasizni ilyen fiatalon egyenlő a szociális öngyilkossággal. Á, röviden, tömören sírba raknak! Őszintén sajnálom, hogy így kellett felnőnie.

- Azt mondta elutaznak a szülei, és szeretne kirúgni a hámból – vonta meg a vállát Tyler.

- Valami nagyon gyanús nekem ebben – közben a világoskék Chryslerhez sétáltunk.

- Igen most, hogy így említed különösen fura volt az egész – riasztó kioldva. Tyler mellé ültem Dylan meg hátra. – Szerinted az Alfáknak köze lehet hozzá?

- Merem remélni, hogy nem – kifújtam a levegőt.

- Megint túl reagáljátok! – legyintett a barátom. Nem is olyan régen a Szalagavató utáni reggel a kajáldában ültünk, mikor először olvastam a halott lányról. Lényegében akkor sem törődött vele, mintha csak immunis lenne a veszély érzékelésére.

- Csak legyen igazad! – hátra dőltem, és bekötöttem a biztonsági övemet. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat…