31.rész

Charityék háza a mienktől három utcával lejjebb található. Hatalmas viktoriánus stílusú épület, gondosan nyírt gyeppel, és medencével a hátsó kertben. Tyler a fő utca végén parkolt le, hogy ne legyen túl messze a kocsi, ha bármi baj történne (csak nem lett paranoiás?). A tuc-tuc zene óriási hangfalakból üvöltött, az alkohol szag erősen megülte a levegőt. A legtöbb srácot nem ismertem, amit furcsállottam, hiszen elég alacsony a gimi lélekszáma. Néhányan a ritmusra vonaglottak a nappali közepén rögtönzött tánctéren, mások a libidójuk fogságába estek vagy önfeledten szórakoztak. Átlagos házibulinak tűnt, ahol elvegyülhetsz a tömegben, ha éppen úgy tartja kedved, de könnyen el is veszhetsz benne.

- Nem látok sorozatgyilkosokat, Alfákat vagy bárkit, aki veszélyt jelentene ránk – Tyler szólalt meg először.

- Ti ismertek innen valakit? – Dylan megelőzött a kérdéssel.

- Nem igazán – válaszoltam. Alaposan körbe forgolódtam, de nem találtam olyan arcot, amivel korábban már találkoztam volna valahol.

- Angel, Angel, Angel – a nevemet kiabálták. Hátra fordulva az erősen csápoló barátnőmbe botlottam. Az örökké csak turkálós öko mániás lány 360 fokos fordulatot vett, ami az öltözködését illeti. Arany flitteres mini ruha, magas sarkú szandál, agyon göndörített haj, óriási karika fülbevalók és szétmaszkírozott, sminkelt arc. A stílus Nadinet jellemezte, de rajta furcsa összképet alkotott, olyan különösen szexiset. A bal kezében piros műanyag pohár, a jobban cigaretta (hova lett a folyton a dohányzás és az alkohol ellen tüntető lány?). A nyakamba borult, majd megpuszilt. Mi a… ? – Örülök, hogy eljöttetek – vihogott. Vajon mennyire rúghatott be? Jézusom! – Tyler fantasztikusan nézel ki – a pasimat vizslatta kiéhezett szemekkel. – nincs kedved kicsit a szobámban mulatni? Megmutatom a porcelán gyűjteményemet – kacéran flörtölt vele. A pofám leszakad!

- Charity, mégis mi a jó büdös franc történt veled? – kifakadtam. Legszívesebben megráznám a karjánál fogva, hogy térjen végre észhez.

- Kiélvezem, hogy fiatal vagyok és bulizok, ennyi – megvonta a vállát. Bele kortyolt a piájába, és változatlanul feltűnően stírölte Tylert. A barátom elpirult, de állta a tekintetét.

- Nem ittál kicsit többet a kelleténél? – vizslatta furcsán Dylan.

- Csak pár pohárkával – megint idegesítően vihogott. Komolyan, ha így folytatja, lecsapom, mint a taxi órát, esküszöm.

- Tyler – elnyújtotta a nevét. Kifújtam a levegőt, hogy megpróbáljam kontrollálni az idegeimet. – Ha szépen megkérlek, felhozod apám dugi borát a pincéből? – élesben a szemem láttára cirógatta a mellkasát. Sikerült átlépnie a határt, ergo most befellegzett neki, áshatja a sírját. Morgás hagyta el a torkomat, ökölbe szorult a kezem.

- Ne merj még egyszer hozzá érni, különben eltördelem a pici ujjacskáidat, majd megetetem veled – a fenyegetést be is terveztem váltani. A farkasom megint a felszínt kaparászta, és megőrjítette a féltékenység akárcsak engem.

- Vörös a szemed… - Charity hangja elcsuklott, és ijedtében a szája elé kapta a kezét. A szíve örülten kalapált a félelemtől, és automatikusan hátrébb lépett. – megijesztesz…

- Nyugodj meg! – Tyler erélyesen szólt rám. – Felhozom a bort! – nézett Charityre válaszolva a korábbi kérdésére. – Dylan megtennéd, hogy vigyázol rá? – intett a fejével a rémült barátnőm felé. – Fektesd le vagy valami, csak intézd el, hogy ne nagyon kerüljön az este további folyamában Angel közelébe – hirtelen én lettem a halálos veszedelem, amitől óvni szükséges az embereket. A nagy csúnya vadállat élve felzabál, ha feldühíted! Jézusom, hát idáig jutottunk? – Gyere! – megfogta a karomat, és maga után rángatott.

- Engedj el, ez fáj! – erősödött a szorítása. A tömegen vágtunk át, majd megálltunk a pince előtt.

- Bocsáss meg! – nem tűnt úgy, mint aki tényleg bánja. Megdörzsöltem a sajgó csuklómat.

- Mi bajod van? – nem értettem a reakcióját.

- Befelé! – kinyitotta az ajtót, és belökdösött. Lesietett a lépcsőn, majd megtorpant én meg kis híján bele ütköztem.

- Hányszor mondjam még el, hogy önkontrollt kell tanulnod? – ismételten felmérgesítettem. – Nem vicsoroghatsz senkire az erődet fitogtatva csak, mert valami olyat tettek, ami nem tetszett. Titokban kell, tartanunk mik vagyunk valójában! Szerencséd, hogy Charity részeg, és emiatt feltételezhetően nem fog emlékezni semmire!

- De rád mászott… - próbáltam védekezni.

- A másik meg, hogy milyen jogon rendezel jelenetet? – most tényleg kiakadt. – A legjobb barátommal kavarsz a hátam mögött, és még te játszod meg a féltékenyt? – felemelte a hangját, a szemei vörösen izzottak.

- Szóval elérkeztünk ehhez a beszélgetéshez is – sóhajtottam. – Igazából nem is az előbbi bosszantott fel, ugye? – éreztem a felgyülemlett haragot, és hogy kitörni készül. – Mit szeretnél tőlem? Lépjek le, tűnjek el az életedből, mondd meg! – kiabáltam.

- Mi van köztetek? És, kérlek most kímélj meg a hazugságaidtól! – csalódottan, összetörten nézett az immáron újra sötétbarna szemeivel.

- Kedvelem őt – leültem az egyik sörös rekeszre, ő meg mellém. – és talán túl messzire mentünk, a dolgok meg kicsúsztak az irányításunk alól – a lopott csókok, az összebújások, a védelmezése, a féltése, minden összeállt. Kezdtem nagyon is bele habarodni, és a bűntudat mardosott, hogy ily kegyetlenül elbánok a srácokkal.

-  Jobban szereted, mint engem? – a szomorúság, a fájdalom elhatalmasodott rajta.

- Nem, és azt hiszem, soha nem is fogom – igyekeztem enyhíteni az egészen, holott ezt előre képtelenség megjósolni. – Te meg én… az emberi ésszel felfoghatatlan, ami összetart minket. A farkasaink tökéletes párt alkotnak, és olyan mintha megtaláltam volna a lelkem elveszett másik felét benned – őszintén fogalmaztam, megkímélve az esetleges hasztalan ámításoktól.

-  Miért van akkor szükséged rá?

- Dylan is kiegészít csak másképpen, olyan természetes módon – akaratlanul is elmosolyodtam.

- Szerinted hajlandó vagyok, így is folytatni?

- Azt csak te tudhatod…

- Nem akarlak elhagyni, mert abba bele pusztulnék, de ez a helyzet belülről marcangol.

- Megértem – újabb sóhajtás. – Szeretnéd, hogy együtt maradjunk?

- És, te?

- Felállíthatnánk néhány szabályt – tudtam, hogy nem sokáig fog működni a hármas felállás. Egyelőre kompromisszumokat kötünk, mert jobb a békesség, és nem mellesleg utálom a változásokat. – Mi ez a szag? – váratlanul csapta meg az orromat kiszakítva a gondolatmenetemből. Émelyítően tömény, a tüdőmig hatolva.

- Farkas ölő – a legnagyobb ellenségünk a gyönyörű lila növény. Másoknak egyszerű mezei virág, nekünk halálos méreg. – Ki kell innen jutnunk! – felpattant. Az előbbi téma gyorsan lekerült a terítékről, hisz most az életünk a tét, nem a bonyolult szerelmi életünk.

Az ajtóhoz sietett, de valaki bezárta, és képtelenség kinyitni, akárcsak az udvarra vezető ablakot. Csapdába estünk, és nagyon úgy fest hegyi kőrissel szórták be a menekülési útvonalakat. Nem sok kedvem van egy poros pincében meghalni ily fiatalon nyomorúságok közepette.

- Szándékosan kerültünk ide – állapítottam meg. Éreztem, ahogy a méreg lassan átjárja a szervezetemet. A torkom elszorult, a levegő egyre nehezebben áramlott be a tüdőmbe. Az egészet egy kezdődő asztma rohamhoz hasonlítanám azzal a különbséggel, hogy ott elérhető a gyógymód, itt viszont nincs sok remény rá.

- Tarts ki! – elővette a mobilját. Valószínűleg Dylant hívta, majd hangosan szentségelt. – Miért nem veszi fel? Ha most kamatyol Charityvel agyon vágom, ha megtalálom! – nem tartom valószínűnek.

- Nem tudjuk… - köhögnöm kellett, akárcsak neki. Borzalmas sípoló hangot adtunk ki mindketten. – áttörni a vonalat?

- Talán, ha… - összegörnyedt, és a mellkasára szorította a kezét. – közösen neki feszülünk – a másikat támogatva másztuk meg a lépcsőket. A farkasom nyüszítve ugyan, de készen állt bevetni az összes erejét, hogy segítsen, hiszen nem csak az én érdemem nem elpatkolni.

- Szeretlek – a híres utolsó, búcsúzó szavak a vég előtt.

- Én is téged – megcsókolt.

Hosszú kínkeserves óráknak tűnő szenvedés következett. Tyler szemei vörösen izzottak akárcsak feltételezhetően az enyémek. A láthatatlan fal rettentő fájdalmat okozott és azt a kevés kis oxigént is elszívta előlem, ami így is kevésnek bizonyult. Megfogta a kezemet, és a farkasaink összekapcsolódtak. Hihetetlen mennyiségű adrenalin löket áramlott belém összeszedve a legvégső tartalékaimat is. Az ajtó óriási robajjal robbant ki meglepve az ott sertepertélő srácokat. A sötétség azonnal utat engedett magának, és én kitörő örömmel üdvözöltem.

Puha, meleg ágyikóban ébredtem.  Megmenekültünk! A fejemet felemelve megállapítottam, hogy szendvicsbe ragadtam a két fiúm közé, és mindketten békésen szunyókáltak teljesen rám nehezedve. Biztonságban vagyok, hiszen mellettem vannak. Most már semmi rossz nem történhet…

Kiderült, hogy Dylan nem hallotta a telefonját az üvöltő zene miatt, de utánunk jött, mikor túl sokáig voltunk távol. Időben érkezett, mint mindig és néhány ember segítségével bevittek minket a szülők szobájába. Egymás szavába vágva kiegészítettük a történetet. Dylannel biztosra vettük, hogy nem véletlenül lettünk meghívva a buliba, és az Alfák keze 100%-osan benne van a halálos csapdában, habár nem találkoztunk velük személyesen. Vajon Káli miatt állnak bosszút vagy ez is a része a tervüknek? Lesz még nyugtunk valaha? A normális élet tényleg csak egy álom? Újabb számtalan kérdés marad megválaszolatlanul.

Három hét telt el félre sikerült a parti óta. Haza költöztem Tyler legnagyobb szomorúságára. A szüleim persze alapos fejmosásban részesítettek viszont a büntetést mellőzték (azt hiszem örültek, hogy épségben megúsztuk). A suliban minden nap bent maradtam órák után a kötelező elzáráson, és volt időm alaposabban megismerni Isaacet. Rengeteget beszélgettünk az átokról meg, hogy mennyire magányos falka nélkül. Szívesen felajánlottam volna a hozzám való csatlakozását, mint Béta, ha lenne fogalmam az új képességeim használatáról. Tylerrel esténként az erdőben gyakoroltunk a farkas lét előnyeit, próbált kontrollra tanítani, hogy ne húzzam fel magam, olyan könnyen. Amúgy nem sok dolog változott közöttünk eltekintve az új szabályoktól. A megállapodás a következő: randizhatok mindkettőjükkel, de csak és kizárólag felváltott napokon (pl.: a hétfő Tyleré, a kedd Dylané). Eleinte nehezen rázódtunk bele, a fiúk gyakran összekaptak, ám szép lassan kezdtünk hozzá szokni. Megtartva a korábbi ígéretemet Dylannel a küzdősportok alapjait vettük át Austinnal, Claude pedig a lőfegyverekről tartott kis előadásokat. Természetesen moziba is elmentünk meg egyéb helyre, de a szeretkezés még váratott magára (vele olyan lassú tempóban haladtunk, míg Tylerrel hatalmas fokozaton égtünk), mert nem akartunk semmit sem elsietni, elkapkodni. Az élet visszatért a viszonylag átlagos kerékvágásba, és különös módon az Alfa csapat is visszahúzta a karmait. A vihar előtt mindig nagy a csend, nem? Remélem örökre eltűntek, és vissza se jönnek Libertytownba.

Július 12-e van a giminek vége, a hőség tikkasztó és a fiúkkal nyakig merülünk az egyetemi felvételi papírokba. Mindhárman a New Orleans-i Loyolára szeretnénk bekerülni, de azért alaposan átnyálazunk minden lehetőséget. Jó lenne nem eltávolodni egymástól, viszont ez talán nem is olyan könnyű. Kb. az ötvenedik szórólapot olvastam át, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számot írt ki, szóval rossz előérzetem támadt.

- Szia, gyönyörűségem hogy vagy mostanság? – szabályosan lefagytam, mivel Derek szólt bele az erotikus hangján.

- Mit akarsz? – Tyler azonnal felkapta a fejét, míg Dylan értetlenül figyelte a reakciónkat.

- Elég gondolkodási időt kaptatok, szóval mi a döntésetek? Csatlakoztok hozzánk?

- A válaszom még mindig ugyanaz, menj a pokolba! – Tyler kikapta a kezemből a mobilomat.

- Szállj le a barátnőmről, se ő se én nem leszünk a falkátok része! – azonnal bepöccent.

- A született Alfa, és a szépséges Angel, aki imádnivaló kis farkasokat szülne nekem. Senki nem merne szembeszállni velünk – a szuper hallás sokszor nagy előny.  

- Szóval ez a terved az elejétől fogva? – a számból vette ki a szót.

- Apropó tetszett a múltkori buli Charitynél? Nem kellett sokat győzködni, hogy megrendezze Aiden és Ethan rögtön levette a lábáról – az ikrek! Mellesleg szándékosan kitért a válasz elöl.

- Kis híján meghaltunk te beteges állat! – a düh csak úgy sütött a hangjából.

- Túl éltétek, tehát ez újabb bizonyíték, hogy tökéletes helyetek lesz az Alfák között!

- Na, jó itt a vége a beszélgetésnek – Tyler lecsapta a telefont, de gyorsan kikaptam a kezéből mielőtt összetörhette volna.

- Elmondanátok végre azoknak is mi van, akiknek nincs természetfeletti hallása? – röviden felvázoltam a szituációt. – Megkeressük, és kinyírjuk őket, ennyi!

- Azt hiszem nincs más választásunk – sóhajtottam.  Hát, a végzet tényleg örült tempóban üldöz minket, kitérni előle pedig lehetetlen. Szuper, egyszerűen, szuper!