Az apró szívdobbanások térítettek
észhez, amik egészen távolról érkeztek hozzám. Ismerősnek tűntek, de elsőre
fogalmam sincs honnan pedig nagyon törtem a fejemet. Az állatias ösztönök
eluralkodtak rajtam, az erdő hívogatott. Hirtelen ugrott be a név, és a hozzá
társuló érzelmek. Dylan! Hogy a fenébe felejthettem el? Szörnyű vagyok!
Szerencsére a visszaalakulás is ugyanolyan gyorsan történt, mint az előbb az
állati transzformáció. Visszasiettem az immáron ablak nélküli házba, és
sebtében felkaptam az első nadrágot meg pulcsit, ami a kezem ügyébe akadt, mert
nem igazán akaróztam meztelenül mutatkozni.
Dylant hatalmas vértócsában
feküdve találtam meg az ágyától kb. két méterre. Borzalmasan festett a tépett
sebekkel a mellkasán, de legalább életben volt. Leguggoltam mellé, és megfogtam
a kezét. A sírással küzdöttem, de megpróbáltam erősnek maradni.
- Hallasz engem? – kérdeztem
elcsukló hangon. Semmi reakció. – Nagyon megutállak, ha itt mersz hagyni – a
bal kézfejemmel letöröltem az akaratlanul is lehulló könnycseppet. – Nem tudom,
mihez kezdenék nélküled, szóval kérlek, ne csináld ezt velem! – ilyenkor
igyekszünk mindent megtenni, hogy visszahozzuk a szeretet személyt az élők sorába,
és bármit megadnánk érte, hogy ez meg is történjen. Bele se mertem gondolni,
mihez kezdenék, ha nem térne vissza, mert az túl sok fájdalommal járna. –
Hallod ne merj nekem meghalni! – szabályosan üvöltöttem, hátha az segít.
- Nem kell kiabálnod, nem vagyok
süket – halkan, de megszólalt, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnie
magából. Nem mondtam semmit, hanem egyszerűen megcsókoltam.
- Soha többet ne merészelj, így
rám ijeszteni te idióta! – szipogtam. A lelkem mélységes nyugalomra lelt, hogy
ismét láthattam a mogyoróbarna szemeket, és hatalmas súly hullott le a
mellkasomról.
- Bocs, nem direkt csináltam –
megpróbált felülni, de azonnal összerándult az arca. Oh, istenem!
- Nagyon vészes? – aggódtam érte,
és persze, mint mindig, így ez is csak nekem köszönhető.
- Hát, voltam már jobban is –
lehunytam a szememet, majd ösztönösen cselekedtem. Nem tudom honnan érkezett az
erő, de megragadtam, és elszívtam minden fájdalmát.
- Angel, Angel… - a távolból ismerős
hang szólongatott. Kinyitottam a szememet.
- Igen? Mi az lemaradtam
valamiről? – forgattam körbe a fejemet keresve azt, amiért vissza kellett
jönnöm a révülésemből.
- Ja, nem igazán csak gondoltam
elvérzek itt helyben – próbált viccelődni fájdalmas grimasszal az arcán. Oh,
kedvesem hát nem tudod mi az a komolyság?
- Ugyan már ne színészkedj, már
nem tűnik olyan vészesnek, mint korábban – valóban a sebe szinte varázsütésre
hegedni látszott.
- Hogyan csináltad? – el kellett
ismernie jó munkát végeztem, ami első próbálkozásra nem is rossz (szerencsémre
nem okoztam nagyobb kárt, mint volt).
- Egy kibaszott mágus vagyok –
felkeltem és segítő jobbot nyújtottam. – és most beviszlek a kórházba –
átkaroltam a derekát.
- Csak nem odarepítesz, mivel a
dzsip kerekeit kiszurkálták…
- Nem javítattad meg? – néztem rá
megdöbbenve.
- Sajnos a malacperselyem nem
fedezné a gumikat – iszonyú cifrát káromkodtam.
- Esetleg vigyelek a hátamon? –
komolynak szántam az ötletet, de közben nem bírtam nem mosolyogni. El is
képzeltem, ahogy Superwomanként körbe száguldozok a városon a „pasimat”
cipelve, mintha a győzelmi trófeám lenne. Röhejes!
- Inkább gyalogoljunk – úgy fest
a férfiúi büszkesége miatt valahogy nem találta túl viccesnek.
- Rendben.
A kórház a háztól elég messze
van, de nem szabadott fel adnom. Ugyan számtalanszor meg álltunk, hogy pihenjen
ám próbált humorosnak tűnni, pedig hatalmas fájdalmai lehettek. A szívem
megszakadt érte, viszont sajnos nem engedhettem meg a sajnálkozást különben
mindketten itt veszhetünk a nyári melegtől poros utcákon.
- Jól vagy? – szakított ki az
elmélkedésemtől.
- Azt hiszem – bólintottam. A
vérem változatlanul ezer fokkal égett és Kali halála nem elégítette ki a belső
farkasom dühöngését. – Miért kérdezed?
- Még mindig sárga a szemed – a
mellettünk levő piros Impala visszapillantó tükrében leellenőriztem. Igazat
mondott, az állati énem még mindig a felszínt kapargatja.
- Ne is törődj vele! –
igazítottam a fogáson, mert megint lecsúszni készült. Hirtelen vad gondolat
jutott eszembe. Mi van, ha az ő vére is hatással van rám? Jézusom! Koncentrálj
Angel, nem veszítheted el a fejed, most semmiképpen sem!
- Nem lesz baj? – megremegett a
hangja, mintha félne tőlem.
- Nem – hazudtam, hogy
megnyugtassam. Miután szabályosan széttéptem valakit már nem bíztam a
józaneszemben. Esküszöm, soha nem bocsátanám meg, ha a saját kezem által veszne
el. Felnéztem az égre és a vörös telihold baljós fénye szabályosan megrémített.
Kérlek, bármit csak azt ne… ne engedd, hogy miattam…
A St. Mary Libertytown aprócska
klinikája ma zsúfolásig megtelt. A nővérek, és az orvosok fejvesztve
rohangáltak annak reményében hátha még egy életet megmenthetnek. A betegek
keservesen jajveszékeltek, a halál szaga mélyen beivódott a falakba. Mi
történhetett? Vajon az Alfák tehetnek róla?
Leültettem a gusztustalan narancssárga műanyag
széksorra, és elsiettem keresni valakit, aki többet tehet érte, mint én. A
szerencse az oldalamra költözött, mivel viszonylag hamar találtam egy éppen
ráérő orvost (na, jó ez enyhe túlzás ugyanis elrángattam a feltehetően törött
lábú férfi mellől. Próbált szegénykém visszakozni, de nem adtam sok esélyt, így
feladta és követett. Oké, aláírom néha akaratos vagyok, viszont most hasznát
vettem ennek a tulajdonságomnak.) Dr. Moore bezsúfolta három másik páciens
mellé az így is telített kórterembe. Dylan bátran tűrte, hogy ellássák a sebeit
(végig fogtam a kezét) míg én a szívverésére erősen koncentrálva tantráztam a
nyugi szöveget.
- Kisasszony, most már utamra
enged? – az őszes halántékú, pocakos doki kezdett türelmetlen lenni. Idegesen
csattogtatta a drága gravírozott tollát. – Rajta kívül még számosan szorulnak
rám, mivel a kórház nincs felkészülve az ehhez hasonló vészhelyzetekre. És…
-
Rendbe fog jönni? – bunkó módon félbe szakítottam. Ej, ha a szüleim itt
volnának, valószínűleg csúnyán megszidnának a neveletlenségemért.
- Igen természetesen. A sérülése
sokkal komolyabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Összevarrtam a sebet, kapott
fájdalomcsillapítót valamint antibiotikumot a fertőzések elkerülése végett.
Pihennie kell, és hamar túl lesz rajta – szuper ennél jobb hírt ma még nem
kaptam. Óriási kő zuhant le a mellkasomról, hogy ennyivel megúszta.
- Köszönöm – kifújtam a levegőt,
amit észre se vettem, hogy eddig bent tartottam.
- Nincs mit kisasszony ez a
munkám – biccentett. Nem várta meg hátha hozzá szólnék még a témához, mert a
testalkatát megirigyelve szabályosan kirepült a kórteremből. Mikre nem képesek
néha az emberek pff!
Ólmos fáradtság zuhant rám
köszönhetően az átélt izgalmaknak. A fejemet az ágya szélére hajtottam,
miközben megfogtam a kezét. Hatalmasat sóhajtottam. Nagyon tudnám most díjazni
a pihentető, álommentes alvást.
- Angel… - váratlanul ért, hogy
megszólalt és összerezzentem. Kótyagosnak tűnt, a szép barna szemei alatt a
sötét karikák árulkodtak arról mennyire megviselhette az egész.
- Hm? –
felültem.
- A csajok bírják a sebhelyes
pasikat nem? Úgy értem az a bátorságuk jelképe, igaz? – a humorérzéke nem
hagyta cserben, ami bizonyítja, hogy kezd rendbe jönni.
- Lényegében igen –
elmosolyodtam.
- Azon gondolkodtam vajon mi
lehet Tylerrel? – a fájdalom fizikai erővel mart a szívembe. Hogy lehetek ilyen
önző picsa? Teljesen elfeledkeztem róla a történtek miatt. Jézusom, borzalmas
ember vagyok! Gyorsan lecsekkoltam a telefonomat. Elmúlt éjfél, de semmi jele
nem volt, hogy keresett volna bárki is. Úgy pattantam fel, mint akinek bolha
csípett a fenekébe, és azonnal kitisztult a fejem. Az aggódó üzemmód rögtön
átkapcsolt bennem, és automatikusan a legszörnyűbb végkimeneteleket játszotta le
előttem.
- Bassza meg! – káromkodtam.
Megnyomtam a zöld hívógombot a mobilomon. A búgással egy ütemben vert a szívem.
Ha kicsöng az jó jel, igaz? Annak kell lennie…
- Oh, drágaságom már vártam a
hívásodat – Tyler helyett Derek hangja ütötte meg a fülemet. Az adrenalin
szintem azonnal az egekbe csapott, és a vérmérsékletem a pillanat tört része
alatt szökött fel. – annyira unatkoztunk itt a fiúkkal nélküled. Merre jársz
bogaram?
- Te rohadt fasz, ha bármi bajuk
esett a puszta kezemmel foglak széttépni csak úgy, mint a büdös lábú barátnődet
– a nyugalmamat messze földre száműzték.
- Kali meghalt? – a meglepettség
apró szikrája sem érződött a kérdésében.
- Ha szeretnéd, a darabkáit még
összeszedheted – a gyilkos énem most cigánykerekezett örömében.
- Fél óra múlva legyél a
raktárnál a Belway mólónál különben könnyes búcsút vehetsz tőlük – bontotta a
vonalat.
- Rohadjon meg! – dühömben a
falba öklöztem. Sajgást nem éreztem, de a falon hajszálrepedések keletkeztek
egy csöppet sem szabályos körben.
- Mi történt? – Dylan hangja
rántott vissza a valóságba.
- Derek az a… - lenyeltem a kikívánkozó
szitokszót. Sajnos lány létemre nagyon mocskos szám van. Nagy levegőt vettem,
és hosszan kifújtam. – foglyul ejtette őket, és azt akarja, hogy legyek a
mólónál fél óra múlva – az idegesség miatt fel-alá járkáltam, és biztosra
vettem, hogy a szemem sárgán izzik.
- Nem mehetsz oda, ez egy csapda…
- Van más ötleted? – szabályosan kifakadtam,
pedig a srác nem tehet róla, de mint tudjuk a dühünket mindig a hozzánk
legközelebb állókon töltjük ki.
- Elkísérlek – ledobta a takarót
magáról.
- Nem – hihetetlen sebességgel
ugrottam hozzá, és erővel visszanyomtam az ágyba. Felszisszent. – Ne haragudj! - leültem mellé. – Figyelj ma már egyszer
majdnem elveszítettelek – mélyen a szemébe néztem. – és nem szeretnélek
véglegesen. Nem élném túl, ha… - újra kifújtam a levegőt. A könnyek akaratlanul
kitörtek belőlem. Az érzelmek elárasztottak, és képtelen voltam elhinni, hogy
mennyi minden gyülemlett fel bennem alig pár óra leforgása alatt.
- Semmi baj – a mellkasára
húzott, és a hátam simogatta. – Megígérem, hogy itt maradok, ha te cserébe azt
ígéred meg, hogy egyben jössz vissza – felemeltem a fejem.
- Rendben – szipogtam.
Megtöröltem a szemeimet. Pár másodpercig csak bámultam, majd megcsókoltam.
Szenvedélyesen bele adva azt, amit eddig nehezen tartottam vissza vele
kapcsolatban.
- És, ha lehet Tylert is hozd
vissza – elmosolyodott. Nem kellett megmagyaráznunk az előbbit, és nem is
akartuk, az ösztöneink vezéreltek minket. – Hiányozna…
- Oké – lehúztam a holdkő gyűrűt
és átadtam megőrzésre. – Vigyázz rá, mert még szükségem lesz rá a későbbiekben.
- Te meg magadra! – szörnyű előérzetem
támadt.
Felkeltem, és nehéz szívvel elindultam
az ajtó irányába.
- Angel – szólt utánam.
- Tessék – visszafordultam.
- Később elhívhatlak randizni? –
motyogott én mégis tisztán értettem a szavait. Fülig pirult, és iszonyú
aranyosan jött ki az egész.
- Persze – válaszoltam hatalmas
vigyorral az arcomon. A céljaim a következők: leszámolni Derekkel és, ha jól
sülnek el a dolgok elmenni Dylannel moziba. Remélem, nem halok meg úgy, hogy ne
vigyem véghez mind a kettőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése